Utolsó futás

– A holnapi lesz az utolsó futásom – jelentettem ki a vasárnapi sajtótájékoztatón. Egy pillanatra a helyiségben néma csend uralkodott, aztán jöttek a kérdések.

– Miért hagyja abba? – kérdezi az egyik riporter.

– Nemsokára harminc leszek, és eljött az idő a visszavonulásra – ittam egy kortyot az előttem levő energia italból.

– Erre legalkalmasabb hely a Bostoni maraton? – jött az újabb kérdés.

– Szinte mindent megnyertem már rövid távokon.

– Döntésében közre játszott, hogy nemsokára apuka lesz?

– Természetesen igen. Felgyorsította a visszavonulásomat. Lehet, hogy még egy vagy két év bennem lenne, de ahogy már mondtam, úgy érzem eljött az idő, hogy levegyem a cipőt. Szeretnénk feleségemmel és s nemsokára születendő kislányommal együtt lenni.

– Felesége Rachel, hogy van? Igaz, hogy gondok vannak a terhességével, és ezért holnap nem fogja várni a célban? – kérdezte egy riporternő.

– A feleségem és baba is remekül vannak, és ott lesznek holnap a célban. Ott fognak várni rám – mondtam jó kedvűen és büszkén.

            Fél órán keresztül kellett a sablonos és fárasztó kérdésekre válaszolnom. Már alig vártam, hogy vége legyen az egész sajtótájékoztatónak. Mindig is gyűlöltem a kötelező média felhajtásokat, biztos voltam benne, hogy az elkövetkezendő napokban nem lesz nyugtom az újságíróktól.

Délután négy óra volt, mikor vége lett a sajtótájékoztatónak, azonnal felálltam és elindultam a kocsim felé. A sajtósom Kate egészen parklóig győzködött, hogy menjek el egy tv interjúra.

– Christian, muszáj elmenned! – mondta dühösen Kate.

– Nem érdekel! Elég volt mára! A feleségemmel akarok vacsorázni és kész – megállíthatatlanul mentem a piros Ferrarim felé.

– Könyörgök! Ne basszál ki így velem – csörgött a telefonja és nem vette fel, annyira ideges volt rám.

– Vegyél ki egy szabad estét! Menj, csinálj jó nagy kártya tranzakciókat! – picit csúfolódtam vele, évek óta együtt dolgozunk és voltak már kemény vitáink.

– És meg mondanád mit mondjak a tévéseknek? – már tudta, hogy semmi esélye nem volt, hogy elmenjek.

– Mondd, hogy záptojást ettem! – mondtam, közbe beszálltam az autóba.- Találj ki valamit! Hisz ez a munkád -beindítottam a Ferrarit és elindultam.

            Parkolóból kijövet azonnal elővettem a telefont és felhívtam Rachelt. Valamiért mindenféleképp vele akartam tölteni az estét.

– Szia drágám! – vette fel gyönyörű hangján. Olyan kedvesen tudott beszélni, hogy majd elolvadtam tőle.

– Szia! Hogy vagy? – kérdeztem, miközben a piros lámpánál várakoztam.

– Jól vagyok. Picit lejöttem sétálni.

– Messze vagy a szállodától? – kérdeztem aggódva, mióta megtudtam adventkor, hogy gyerekünk lesz, azóta még jobban aggódok, nehogy történjen vele valami.

– Csak az antikváriumig jöttem el. Neked nem a tévében van jelenésed?

– Nem.

Pár méterre voltam én is, ahol Rachel sétálgatott.

– Hogy hogy? – kérdezte megdöbbenten.

– Veled akarom tölteni a nap hátra lévő részét – boldogság, gondtalanság érződött a hangomból.

– És mi lesz a show műsorral? – kérdezi kicsit furcsán.

Már láttam az autóból őt, bontottam a vonalat, és gyorsan beálltam egy üres parkoló helyre.

Kiszálltam az autóból és elkezdtem felé sétálni. Hátulról láttam, hogy a telefonját nyomkodta, próbált visszahívni.

            Meglepődött nagyon, hogy egyszer csak a háta mögött teremtem. Száján gyönyörű mosoly jelent meg, ami számomra többet jelentett a legértékesebb arany éremnél is.

– Nem fázol egy szál pulóverben? – kérdeztem Racheltől és közben ránéztem a növekedő pocakjára, ahol kislányunkat várta.

– Több mint húsz fok van. Ne aggódj már ennyire értem! – nyugtatott meg jó kedvűen.

Egy hónappal ezelőtt mondta az orvos, hogy legyünk óvatosak, mert gondok lehetnek a terhesség alatt.

            Kellemes tavaszi délutánon sétálgattunk a bostoni utcákon. Minden tökéletes volt, már alig vártam, hogy átlag normális életet éljünk a Londoni otthonunkban, ahol már minden kész volt a kislány érkezésére. Baba szoba, ruhák, etető. Rachel már nagyon várta, hogy anyuka lehessen.

Egy közeli szolid cukrászdában ültünk be, ahol nyugodtan lehettünk. Én egy kávét kértem, Rachel pedig 2 almás pitét. Öröm volt vele minden perc, várandósága csodásan megszépítette.

– Te nem eszel? – kérdezte.

– Nem, egyél csak – belekortyoltam a kávéba, és néztem a gyönyörű feleségemet.

– Mit nézel annyira? – belepirult picit.

– Téged – válaszoltam elbűvölve.

– Milyen aranyos vagy, mikor így nézel – egy nagyot vágott a villájával a pitéből.

– Tudom – válaszoltam jó kedvűen.

– Milyen szerény valaki – jegyezte meg mielőtt egy nagyobb falatot kapott volna be.

Majdnem két óráig voltunk a cukrászdában, de olyan gyorsan elment az idő, mintha húsz perc lett volna. Jól éreztünk magunkat, és örültünk, hogy nem zavar meg minket senki egy aláírással vagy egy közös fotóval. Volt mikor egy csempét néztünk egy áruházban és egy rajongónak a vakoló anyagos zsákjára kellett autogramot adnom, amivel nincs semmi baj, de néha szeretne az ember átlagos lenni.

            Az egész vasárnap estét a szállodai lakosztályunkban töltöttük. Életem egy legegyszerűbb estéje volt, de a legnagyszerűbb. Boldogság és nyugalom járta körbe az összes szobát. Olyan tökéletes pillanat volt, hogy nem bántuk volna, ha örökké tart.

            Viharos reggelre ébredtem Bostonban. Hatalmas vihar tombolt egész éjszaka. Egész éjszaka nagyon rosszul aludtam, forgolódtam, próbáltam elaludni, de nem tudtam. Egy rossz előérzetem volt. Csak arra vágytam, hogy menjünk el. Legyen vége a versenynek és menjünk haza Londonba.

Rachel látványa megnyugtatott. Gyönyörű volt, ahogy aludt.

– Jó reggelt! – köszönt, mikor kinyitotta szemeit.

– Szia! Jól aludtál? – kérdeztem tőle.

Fejével bólintott egyet, mint egy álmos kislány.

– Te egész éjszaka engem néztél? – kérdezte.

–Igen.

            Rachel kicsit rosszul érezte magát, így egyedül mentem a versenyre,de megígérte, hogy később utánam jön. Szakadt az eső Boston utcáin, de a maraton startjánál már sorakoztak a versenyzők, nézők és persze az újságírók. A rossz időjárási viszonyok miatt szó volt róla, hogy elmarad a verseny, de aztán a szervezők hamar jelezték, hogy lesz futás. Valahol a tudatalattim nem bánta volt, ha elmossa az eső az utolsó versenyemet.

            A sajtó munkatársai rögtön megtaláltak maguknak és elővették a sablonos kérdéseiket.

– Mit gondol milyen esélye van a győzelemre? – kaptam a szokásos kérdések egyikét.

– Jó formában vagyok, de még soha nem indultam maratonon szóval nem vagyok esélyes, de tisztában vagyok azzal, hogyan kell megnyerni egy ilyen versenyt – válaszoltam kicsit sablonosan, alapjáraton se nagyon érdekelnek az újságírói kérdések, de most pláne nem. Fizikailag jó formában voltam, de agyilag egészen máshol jártam. A rossz érzés még mindig bennem volt. Az aggódás és a megfoghatatlan félelem nem hagyott nyugodni.

            Még egy két kérdésre válaszoltam az újságírónak majd elmentem készülődni a rajthoz.

Kevesebb mint fél óra volt a startig. Ilyenkor a bevett szokás az volt, hogy ilyenkor már senkivel sem beszéltem, egyedül voltam a szakadó esőben. Egyszer csak feltűnt egy sötétkék esernyővel Rachel.

– Szia – léptem oda hozzá és bebújtam az esernyő alá.

– Szia – megjelent a legszebb mosoly az arcán, amit valaha láttam.

– Eljöttél? – kérdeztem tőle kicsit meglepődve, de nagyon boldog voltam, hogy ott volt.

– Komolyan gondoltad, hogy kihagyom a férjem utolsó versenyét? – gyönyörű az ártatlan arca és látszott rajta, hogy milyen nagyszerű anyuka válhat belőle.

Kate jelent meg mellettünk és mondta, hogy még a verseny előtt egy interjút akarnak velem készíteni.

–Mindjárt megyek, egy perc – fordultam felé. Kate észrevette, hogy egy percet kérek. Illedelmesen előre ment az interjú helyszínére és kettesben hagyott minket.

–Izgulsz? – kérdezte Rachel.

–Őszintén? Örülök, hogy abbahagyom, elég volt ebből az életből, szeretnék veletek lenni – néztem a szíve alatt lévő kislányunkra, hangomból megkönnyebbülés hallatszott.

            Muszáj volt mennem, de még előtte az esőben életem legjobb csókolózásába kezdtünk. Minden benne volt szenvedély, szeretet, szerelem. Rachel elejtette az esernyőt, de nem érdekelt minket, csak egymással foglalkoztunk, ez a pillanat csak a miénk volt.

– Muszáj menned! – mondta Rachel. Fekete haja el volt ázva.

– De nem akarok! Veled akarok maradni – így tudtam volna maradni még jó ideig.

Mindketten elmosolyogtunk.

– Nyerd meg a versenyt, és utána haza megyünk, otthon maradunk jó sokáig – biztatott.

Átöleltük egymást, majd fülébe súgtam, hogy szeretem, majd elindultam a startvonalhoz. Pár lépés után visszanéztem rá, és mondta, hogy a célnál fog várni.

            Pontban tíz órakor indult a verseny. Jól kezdtem a versenyt, végig az élbolyban haladtam. A táv felénél a harmadik helyen voltam és nem álltam mesze az első helyezettől. Az esőmég mindig szakadt és valahogy ez nekem előny volt. A verseny utolsó negyedénél átvettem a vezetést és sikerült némi előnyt szereznem.

            Az utolsó 500 méter kezdődött és vezettem. Az életem első maratoni győzelme nagyon közel volt, a métereket szeltem, és már közel volt nagyon a cél. Nem csak egy cél felé haladtam hanem kettő felé. Az egyik a versenyé volt a másik pedig az új nyugodtabb életé, amiben én, Rachel és a kislányunk lesz.

            Térdeim már nem voltak a régiek, némi szenvedéssel, de végül elsőként léptem át a célvonalat. A közönség tombolt. „Ez remek pályafutásom befejezéseként” – gondoltam magamban.

Nézők közt rögtön megláttam Rachelt, aki állva tapsolt nekem, rögtön indultam is hozzá, mikor egyszer csak egy robbanást hallottam.

            Az a bizonyos robbanás, egy bomba hangja volt, aminek száznegyvennégy sérültje volt, és négy halálos áldozata volt. Az egyik halálos áldozat Rachel volt, aki 6 hónapos várandós volt.

Azon a Bostoni napon elvesztettem a feleségemet, a születendő lányomat. Győztesből vesztes lettem egy pillanat alatt.