Rémálom nap.

           Nincs undorítóbb dolog a világon az alkoholista nőnél.

           Ez a nő úgy viselkedett velem, mintha 8 éves lennék. Nem hiszem, el hogy, nem tud felnőttként kezelni. Ráadásul még ellenszenves is és úgy öltözködik, mint egy útszéli prosti. Piros csillogós koktélruhája volt, hasonló, mint amilyen anyámnak van. Hatalmas keblei ellenére még push-up melltartót is viselt. Majdhogynem kibuggyantak minden egyes lépésénél. A beszéde akasztott ki a legjobban, minden egyes mondat utolsó szavának az utolsó szótagját jól elnyújtotta. Lehet a részegsége az oka, lehet az intelligencia hiánya. Szörnyen megharagudtam apára, amiét az „új életét” ilyen szánalmas módon akarja elkezdeni. Gyönyörű kezdés mondhatom. Összeszedni egy alkoholista nőt, aki bárkinek széteszi a lábát, csak hogy pótolja az elszenvedett boldogtalan éveket, amit persze saját magának köszönhet. Azt is hallottam, ahogy szeretkeztek, a nő visítozott, mint egy autista. Remélem volt annyi esze, hogy védekezzen. Az a nőszemély a nemi betegségek tárhelye lehet. El sem hiszem, hogy nekem kell ilyeneken aggódnom a saját apám miatt. Néha komolyan úgy gondolom, hogy több eszem van nála. El sem hiszem, hogy férfiak irányítják a világot, pont ezért is lehetünk ott, ahol most vagyunk. Nem lenne jobb, ha mi nők ülnénk az elnöki székben. Anyáskodnánk a világ felett, sokkal jobb lenne a közbiztonság, sokkal jobb lenne minden. Nem lenne ilyen ostoba férfirivalizálás. Lehet, hogy náluk van az erő, de nálunk van az ész.

            Nem tudtam elaludni egészen addig, amíg az a ringyó ordibálva le nem lépett az éjszaka közepén.

            Reggel is korábban keltem a szokásosnál, gondoltam, hogy apa nem tud időben felkelni, ráadásul nem is zuhanyozott az este. Mindent reggel kellett elintéznie. Készítettem neki kávét. Egy termoszba is öntöttem, hogy elvihesse magával. Mellé pedig egy jó zsíros reggelit. Csak hogy tudja, hogy haragszom rá, nélküle kezdtem el enni. Nem sokkal utána ő is felbukkant.

            - Sajnálom, ami tegnap történt, szörnyen röstellem magam.

            - Szépen neki kezdtél az új életednek, mondhatom. Mit gondolhatnak most a szomszédok, az egész környék hallotta, ahogy vonyított az a nő.

            - Tudom, csak… Jobban hiányzik anyád, mint gondoltam. Kellett valaki, aki…

            - Hát szép választás volt!

            - Hiányzik!

            - Visszafogadnád?

            - Talán, de nem sok esélyt látok rá. Amit tett, arra nincs mentség. Lehet, hogy visszafogadnám, de sosem tudnék megbocsátani neki. Nem lenne minden ugyan az, mint régen. Így meg semmi értelme nem lenne. –én mégis azt érzem, hogy szó nélkül visszamenne hozzá. Ezt csak is a büszkesége mondatja vele.

            - Mi lenne, ha most megjelenne az ajtóban?

            - Nem tudom, Manó, de ez hamarosan úgyis kiderül. Anyád vissza fog jönni, azon csodálkozom, hogy idáig még nem tette meg. Nem hülye asszony, úgyis megtalál minket.

            - Ajánlom, hogy ne jöjjön, én soha nem fogok megbocsátani neki.

            Suliba menet újra elkapott az a rossz érzés, attól, hogy tegnap jól ment minden, még nem biztos, hogy ma is így lesz. Tegnap már megtudtak rólam mindent a srácok, mi újdonságot mondhatnék. Ilyen esetben teljesen kínos bármiről is beszélni. Jól össze kell ismerkedni, hogy felszabadultan tudjunk beszélgetni. Most inkább a lányok társaságát kerestem, amikor meghallották, hogy tegnap láttam egy rejtélyes jóképű fiút, ők is felszabadultak, hogy nem akarom kivetni a hálóm senkire az osztályból. Egyből úgy kezeltek, mintha már a kezdetektől velük lettem volna. Remélem sikerül is megtartani ezt a barátságot, nagy szükségem lenne barátnőkre. Arról nem is beszélve, hogy egyre jobban izgatni kezdett a tegnap esti srác. A lányokkal körbe jártuk az egész sulit, de sehol sem találtuk. Úgy tűnt, hogy egyidős velem, muszáj iskolába járnia, még csak nem is tűnt betegnek tegnap, hogy amiatt hiányozna. A nevét sem tudom, se semmit. Bár azt elmondta, hogy a lakókocsi telepen lakik. Hátha arra jön megint, majd elkapom.

            Otthon hiába vártam, egy lélek sem jött arra. Ráadásul apa már megint késett. Gondoltam, mi lenne, ha elmennék megkeresni. Végül is alig van ötven méterre tőlünk a telep. Bekopogok valakihez, csak ismerik a srácot. Vagy a biciklije alapján felismerem, már ha nem bent tárolja. Szűk a hely biztos, de biztonságosabb bent tárolni. Mindegy, valahogy csak meg lesz. Különben sem árt megismerni a környéket.

             Felkaptam egy vékonyka kabátot, és átkeltem az ösvényen. Alig tettem pár lépést a fák közé máris szűrődtek ki az élet hangjai, hangos beszéd, gyerekek viháncolása, olyan ostoba zene, amilyet eddig még nem hallottam. Mire át értem az erdőn, be is sötétedett, pedig 5 percet sem sétáltam, mintha egyik dimenzióból a másikba léptem volna. Egyenesen bele a pokolba. Szeméthalom volt mindenfelé, csak remélni mertem, hogy nem lépek bele egy AIDS-es tűbe. Darabokra szerelt autók hevertek szerte szét, a lakókocsik koszosak voltak, ütött kopottak. Hordókban égett a tűz, némi fényt és meleget adva. Kedvem támadt vissza rohanni, de mégis vonzott ez a lepusztultság. Mire észbe kaptam már ott voltam kupleráj közepén. Egy sárga pólós férfi jött oda hozzám, elég fenyegetően mozgott. Mintha vadászni akarna.

            - No lám, no lám! Nekem nem szólt senki, hogy karácsony van!

            - Kérem, én csak egy fiút keresek!

            - Tök mindegy, majd én körbe vezetlek itten. Megmutatom én neked, mi merre van. –közben előre tolta a csípőjét és a farkát markolászta, mellé még körbe nyalogatta a száját is. Próbáltam hátrálni, de egyből megragadta a karomat, rugdalóztam, de megragadta a lábamat is, amitől elestem. Letepert a földre, taperolni kezdett.

            - Segítség! –hiába sikítoztam, csak olyan válaszok jöttek, hogy:

            - Ez az Davey! Szép fogás!

            - Nyomjad neki, mutasd meg, milyen is egy igazi férfi!

            - Ha befejezted, elszórakozgatok vele én is. Hahahah! –aztán az egyik lakókocsi ajtaja kicsapódott, ekkor mindenki hátrálni kezdett. A férfi felrángatott a földről, próbált bevonszolni az otthonába.

            - Engedd el, Davey! –az a fiú volt az, akivel tegnap találkoztam.

            - Kussolj! Kussolj! –egy kést rántott elő és nyakamhoz szegezte. A fiú megindult felénk, ekkor ez a Davey ellökött magától és elestem. A fiú egy szempillantás alatt Davey előtt termet, hogy bemosson neki egy jókorát.

            - Jól vagy, minden rendben? –kérdezte tőlem. Nem volt időm válaszolni, mert a megmentőm kapott egy késszúrást az oldalába. Előbuggyant a vére. Mintha csak egy rossz álom lett volna az egész, próbáltam felébredni, de sehogy sem sikerült. Sikítottam, hogy segítsen neki valaki, erre ő egyszerűen bevonszolta magát a lakókocsijába. Utána rohantam, hogy segítsek neki.

            - Maradj nyugton, mindjárt hívom a mentőket, csak add meg a pontos címet! –szörnyen reszkettem és még sírni is elkezdtem.

            - Ne aggódj, csak adj egy percet és mindjárt rendbe jön. –felhúzta a pólóját, hogy tisztán láthassam, ahogy a seb szép lassan összeforr. –Jó mi? –mint a legrosszabb rémálom, ha nem lettem volna ennyire sokkos állapotban, azt hitte volna, hogy álmodom. Mondjuk, ha álmodnék, nem gondolkodnék rajta, hogy álmodom-e. A rengeteg vér látványától szörnyen rosszul érzetem magam. Percekre voltam csak az ájulástól.

            - Ezt meg hogy…

            - Mindjárt elmagyarázom, csak fordulj még el egy kicsit, ez most aztán tényleg undorító lesz. –hiába fordultam el, a hangból ki tudtam következtetni, hogy éppen a vérét szürcsölte fel a földről. Ez az a pont, ahol elájultam.

            Az ágyon tértem magamhoz. Felriadtam, mert nem tudtam mennyi ideje voltam kidőlve. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy csak álmodtam. A fiú az ágy szélén ült és mosolygott. 

            - Jézusom! Mióta vagyok itt?

            - Nyugodj meg, még egy perce sincs. Épp hogy feltettelek az ágyra, már észhez is tértél.

            - Mi ez az egész? Mi történik velem? Téged megkéseltek!

            - Nos, felesleges köröket minek fussak? Vámpír vagyok. Hitetlenkedni nincs okod, bizonyítottam az előbb, azt hiszem. –kicsiket nevetgélt. Közben tágra meredt szemekkel bámultam. Lehet, már otthon vagyok és ez már csak álom. Nem, megint arra gondoltam, hogy álmodom, szóval nem álmodom. Hogyan lehetséges ez?

            - Micsoda? –kérdeztem értetlenül.

            - Nem tudom, mit mondhatnák még. Annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot, hogy valakinek kitálalok, fejben persze egy szép kis beszédet tartottam, de most nem jut semmi az eszembe. Vámpír vagyok! Kérdezz valamit, ha gondolod.

            - Mit csinálsz itt? Miért laksz itt?

            - Nincs máshol laknom, nincs pénzem másra. Dolgozni nem dolgozhatok, mert hát papírjaim nincsenek, ugye én hivatalosan már halott vagyok. Mi lenne, ha kiderülne, hogy a Királynő megkoronázása előtt születtem. Sőt, idősebb vagyok II. Erzsébetnél is. Itt a cigányok közt nem keres senki, nyugodtan ellehetek. Ha el is kotyogják a titkomat, akkor sem hisz nekik senki. Ráadásul ide nem mer bejönni senki. Pláne nem a hivatalnokok, se posta, se rendőrök, sőt még a tejes fiú sem. Én ugyan nem tartozom közéjük, csak itt rejtőzködöm. Ennél logikusabb búvóhelyet nem sikerült találnom, ahol társadalmi életet is élhetek. –ostobán bólogattam neki.

            - És hány éves vagy?

            - 1913-ban születtem, szóval nem sokára töltöm a 100-at.

            - Komolyan 99 éves vagy? Nem nézel ki többnek nálam.

            - A 20. életesztendőmet töltöttem, amikor apám megkért, hogy aprítsak egy kis fát. Odakint a sötétben támadott meg egy vámpír és változatott át. Azt mondta az első világháború alatt majdnem kipusztult az összes, ezért kell az utánpótlás… sajnálom, kicsit nehezebb erről beszélni, mint gondoltam. –a falra néztem, ami tele volt családi fényképekkel.

            - Miattuk?

            - Igen, sajnálom, csak még nem álok rá készen.

            - Ezek szerint, még fogunk találkozni? Még a nevedet sem tudom!

            - Ronald Blake vagyok, szólíthatsz Ronnak, vagy Ronnie-nak amelyik jobban tetszik. És ha már tudsz rólam, szeretném fenntartani a kapcsolatot, bár ha nem bánod, inkább én keresnélek meg téged. Ja, és csak is esti órákban, tudod kicsit érzékeny a bőröm a napfényre. –ettől mind a ketten elmosolyodtunk. Sajnos ott is kellett hagynom, haza kellett érnem, mielőtt apa haza ér. Ronnie elkísért, nehogy újra belém kössenek. Valamiért nagyobb biztonságban érzem magam mellette, mint bárki más mellett a világon, annak ellenére, hogy valójában egy szörnyeteg. Mégis csak az életem köszönhetem neki.

            Apa ki lesz akadva, ha megtudja, mi történt.