Az elmúlt időben azon ügyködtem, hogy összedobjak egy kisregényt, ami a tinilányok kedvence lehetne. Pont mint az Alkonyat és az egyéb ilyen bénaságok. Szóval magas színvonalra nem számítson senki, viszont a továbbiakban (második fejezettől) kicsit elkanyarodtam a témától, sikerült belevinni a stílusumat. Aki ismer, az tudja milyen. :)

1.

Küzdelmek.

Életem sokadik legpocsékabb napjára ébredtem.

Néha úgy érzem, az élet direkt tol ki velem állandóan. Mintha valami felsőbb hatalom az én szenvedésemből táplálná csillapíthatatlan étvágyát. Még csak azt sem mondhatom, hogy én toltam el valamit. Az érzelmi életemmel kezdődött minden, három fiúm volt még csak. Az elsőt, akit legeslegjobban szerettem, egyre durvábban bánt velem. Kétszer is megütött, de mindig megbocsátottam neki. Akkor viszont már betelt a pohár, amikor megpróbált megerőszakolni. 14 évesek voltunk, nem fogta fel, hogy nem álltam még készen ilyesmire. Lerángatta a nadrágomat, aztán amikor elkezdtem sírni, elmondott mindennek és szabályosan kidobott a házukból. Sokáig tartott mire talpra álltam, de következő fiú tökéletesnek tűnt. Jobban szeretett, mint bármi mást, de mégis otthagyott egyiknapról a másikra. Pedig vele el tudtam volna képzelni egy közös jövőt. A legutolsó barátom pedig állandóan megcsalt, mert nem akartam lefeküdni vele, ezrét a legjobb barátnőmmel vigasztalta magát.

Ennél jobb már csak akkor következhetett be, amikor anyám lelépett. Úgy időzítette, hogy már nem lesz itthon, mire hazaérünk, csak egy búcsúlevél fogad minket. De apámat elengedték a munkából, így rajta kapta őt a bőröndökkel. Olyan sokáig elhúzódott a veszekedés, hogy anyám új barátja is megjelent és én is haza értem suliból. Egy fekete kocsi állt a ház előtt, a bejárati ajtó nyitva volt. Amikor beléptem, apám éppen a földről állt fel, ömlött a vér az orrából. Egy izmos férfi állt felette, fehér atlétában, zselézett hajjal. Mindannyian rám meredtek, erre anyám felkapta a bőröndöket és köszönés nélkül lelépett. Még csak vissza se nézett. Képes volt elhagyni minket, elhagyni apámat, egy nagyobb termetű olasz férfiért, aki annyi esze sincs, mint egy szamárnak. Képes volt elhagyni engem, a legjobb barátnők voltunk. Mindent kipletykáltunk és együtt vásároltunk. Soha semmi titkunk nem volt egymás előtt, mégis itt hagyott.

Apám nehezen tudta túltenni magát, talán még most sem sikerült neki. Egyre jobban elhanyagolta magát, nem tudott teljesíteni a munkahelyén ezért elbocsátották. Csak piált itthon, rám hárult minden. De pár hónapja elhatározta, hogy újra kezdjük az életünket, eladjuk a házunkat és az árából egy újat veszünk valahol mesze a régi életünktől. Otthagytuk Worcestert és Anglia legeldugottabb pontjába, Thornwoodba költöztünk. Ma lesz az első napom az suliban.

Hallottam, ahogy apám feljött a lépcsőn, hogy felébresszen. Sajnos az idegességtől már jó ideje ébren voltam, ezért egy mosollyal fogadtam.

- Ébresztő, Manó! Kész a reggeli. –és azzal visszahúzta a fejét a résnyire nyitott ajtón. Egyből öltözködni kezdtem, jól kellett kinéznem, ez lesz az első napom, gondoltam a fiúknak úgyis be fogok jönni, akármi lesz rajtam, de a lányokkal kell inkább barátságot kötnöm. Nem ismerem még a helyieket, mi itt a szokás. Sok smink vagy kevés, kivágott felső vagy nem, nem akarom, hogy egy ribancnak nézzenek, de azt sem, hogy valami ártatlan kis senkinek. Nem tudom, hogy tudnám leginkább magamat adni. Ha kiteszem mindenem, azt hiszik a lányok, hogy a fiúk miatt van, aztán féltékenységi rohamot kapnak. Barátokat akarok, nem ellenséget. De azt se akarom, hogy ne barátkozzanak velem, mert félek csajosan öltözködni. Megvan! Elsőre egy szűk farmergatya, amiben jó a fenekem. Aztán egy vékony pulóvert. Semmi smink, így legalább jól nézek ki, elterelem a sok fiú tekintet az arcomról és fel tudom mérni a helyi lányoknak sminkarányát, hogy másnap ahhoz mérten térjek vissza… Milyen könnyűnek tűnik, de előbb be kell lépnem abba az új környezetbe.

Lementem reggelizni, apa meleg kakaót szürcsölgetett és újságot olvasgatott. A címlapon két rendőr képe volt látható: „Nyomtalanul eltűntek” címfelirattal. Rántottát sütött, még bele sem kezdett a sajátjába, megvárta, hogy együtt láthassunk neki.

- Tegnap volt november 5. – mondtam halkan.

- Tán elfelejtettünk megemlékezni Guy Fawkes gaztettéről? Az maradjon csak a londoniakra, különben is lehet jobban jártunk volna, ha sikerül felrobbantania a parlamentet.

- Tegnap volt egy éve, hogy anya itt hagyott minket. –megdermedt egy pillanatra, a villája végére tűzött tojást figyelte hosszasan, majd bekapta.

- Egy éve már? –csodálkozott. –Tökéletes időpont arra, hogy új életet kezdjünk, nem igaz? Neked új suli, nekem új meló. Hamarosan a nevére sem fogunk emlékezni. –hiába játssza meg magát előttem, hiába próbál erősnek mutatkozni, tudom, hogy még mindig nagyon fáj neki. Nem lehet eltemetni 15 év házasságot ilyen rövid idő alatt.

-  Félek suliba menni, mi lesz, ha nem tudok majd beilleszkedni?

- Csak nyugalom, Manó. Az új környezetbe való beilleszkedés mindig nehéz, sok rossz napot kell még átélned, de mire észbe kapsz, már el sem tudod képzelni, milyenek voltak a legelső napok. Te is közéjük fogsz tartozni. De addig erősnek kell lenned, át kell verekedned magad az akadályokon. Mert ha nem küzdesz, annak nem is lesz semmi eredménye. –apa sosem bízatott túl, sosem mondta azt, hogy minden rendben lesz, és ezt is szeretem benne a legjobban. Nem tömi tele fejem hamis álombeli jövőképekkel.

Reggeli befejezése után kiléptem az ajtón és megtettem az első sétát az új életembe vezető úton. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy közeledetem az iskola felé, kedvem támadt haza rohanni és otthon tölteni az egész napot egyedül. De muszáj volt erősnek lennem, küzdenem, ahogy apa mondta. Ahogy végig mentem a folyosón mindenki a saját termébe sietett, szinte észre sem vettek, de mégis úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul. Már tisztában voltam vele, hogy mi merre van, ezért könnyön megtaláltam a termemet. Én voltam az utolsó, aki belépett. A tanárnő már majdnem elkezdte az órát, úgy tűnik elkéstem kicsit. A lábaim nem nagyon akartak előre vinni.

- Magácska kicsoda? –kérdezte vékony hangján.

- Én vagyok az új lány…

- Ó, jöjjön be, foglaljon helyet valahol!

- Köszö…

- Vagy tudja mit, inkább maradjon itt kicsit, gondolom, még nem ismeri a társait, szeretne bemutatkozni? –bármit csak ezt ne, azt hittem majd a saját helyemen állok, és úgy mesélek magamról. Nem úgy, hogy kiállok mindenki elé. Muszáj küzdenem, ha el akarok érni egy célt.

- Persze, örömmel! –inkább rohannék ki az ajtón, hogy csokit zabáljak otthon. –Nos, a nevem Jenny McKone. Worcesterből költöztünk ide apukámmal, mert itt kapott állást. Ugyan olyan vagyok, mint ti. Szeretem a bulizós zenét, szeretek szórakozni a barátaimmal, amiből most ugye nincs egy sem. Szóval remélem, befogadtok, én is azon leszek, hogy megkedveljetek. –ahogy végignéztem az osztályon, a lányok arca kicsit savanyúnak tűnt. A fiúk meg egytől egyig vigyorogtak és összesugdolóztak, pacsit adtak egymásnak. Biztos azon tanakodtak, hogy melyikük szerezhet meg magának. Én viszont nem adok magamból, legalábbis egyelőre. Jól esne egy kis törődés, oda figyelés, de mind csak azt akarná. Talán egy kicsit húzom majd az agyukat, hadd foglalkozzanak velem.

Kezdeti rémület ellenére a továbbiakban minden sokkal jobban ment, mint azt valaha is képzelni mertem volna. A szünetekben nem maradtam egyedül, minden fiú körém gyűlt. Kérdezgettek, hogy honnan jöttem, mit szeretek, van-e barátom, melyikük jön be. Nagyon élveztem, de lányok nagy része szúrós szemmel bámult rám. Az összes fiút magam köré gyűjtöttem, velük meg nincs, aki foglalkozzon. Most már nem megyek oda, mert egyből kiközösítenének, inkább megvárom, hogy melyikük válik kíváncsivá, és jön oda hozzám.

Első napom az új suliban jobban telt, mint vártam. Kár volt annyit idegeskedni, de persze nem tudhattam, hogy mi hogy fog történni. Jobb félni, mint megijedni. Otthon az ágyamon fetrengve, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jól esett a fiúk körülrajongása. De mivel ez az utolsó éven, nem ártana egy pár lánybarátságot is kialakítani, mielőtt vége lesz a sulinak. Addig még rengeteg idő van, szóval csak nem lesz olyan nehéz. Kicsit a fiúk rajongás aggasztott, nem tetszik a többi lánynak. A régi osztályomban is volt ilyen, jött egy új lány közénk, a fiúk egytől egyig körül ugrálták. Persze mi csajok nem akartunk semmit egyik sráctól sem, csak szerettük volna, ha ránk rejszolnak otthon.

Már besötétedett, de apa még mindig nem volt sehol, nagyon aggódtam érte, nehogy valami baj érje az új élete megismerése közben. Mozgolódást hallottam az udvarról, csörömpölést, azt hittem ő lesz az, de helyette egy fiatal korombeli srác tolta biciklijét rajta két gázpalackkal. A kerítésünk mellett próbált átmenni a fák között. Kicsit megijedtem tőle, de nem tűnt veszélyesnek. Összegyűjtöttem minden bátorságomat, jobban izgultam, mint a suliban. Reszketett a lábam, alig tudtam megszólalni, de végül csak oda kiáltottam neki.

- Szia! –muszáj ismerkedni. Új helyre költöztünk, nem várhatom el, hogy a szomszédok jöjjenek hozzám ismerkedni.

- Ó, helló! Figyelj, nem akartam erre jönni, csak itt lakom a lakókocsi telepen és könnyebb volt itt átvágni, mint tenni egy nagy kerülőt. –oda siettem hozzá a kerítéshez.

- Semmi baj, nem azért szóltam, csak új vagyok a városban, és ismerkedni szeretnék.

-  Hát nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb döntés, de bocsáss meg nekem, mennem kell!

- Várj, Jenny vagyok! Látjuk még egymást?

- Nagyon örültem, Jenny, de én nem vennék rá mérget! –és azzal tovább is sétált. Sajnos nem tudtam vele foglalkozni, mert megérkezet apám is. Elég részegnek tűnt, és ami még ennél is rosszabb:

Egy nővel karöltve tántorogtak haza.