Amatőr Írók Klubja

Élt egyszer egy híres mesemondó. Arról volt híres, hogy akárhányszor mesélt valakinek, az biztos, hogy miután az illető távozott, sokkal jobban érezte magát, mint előtte, s betegsége, ha volt, garantáltan elmúlt.
Világhírre tett szert ez a mesemondó, a Föld minden részéről eljöttek hozzá, hogy meghallgathassák őt.
Ám azt senki sem tudta róla, hogy minden este, mielőtt nyugovóra tért, szobájának ablakán át az eget kémlelve, így fohászkodott:
- Istenem! Nagyon hálás vagyok neked ezért az adományért, és örülök, hogy szolgálhatom vele az emberiséget. Tudom, hogy gonosz dolog ilyet mondani, de néha bizony azt kívánom, bárcsak kevesebbet adtál volna ebből a tehetségből! Így ugyanis nincs a világon egyetlenegy ember, aki ugyanolyan embernek tartana, mint saját maga.

***

Élt a faluban egy házaspár, melynek tagjai soha egyetlen szót nem beszéltek egymással. Nem volt rá szükségük. Egész egyszerűen mindent meg tudtak úgy vitatni, hogy ne kelljen hozzá beszélniük. Egyetlen mozdulatból, egyetlen pillantásból már azonnal tudták, mire gondol a másik.
Egy nap aztán az asszony nagyon megbetegedett. Ezután már nem tudta úgy ellátni a ház körüli teendőit, ahogy addig, s bár az ura igyekezett megoldani egyedül a problémát, már ő sem bírt annyi mindent, mint egykoron. Megöregedett.
A férfi tehát úgy döntött, segítséget kér a környékbeliektől.
Mivel azonban nem csak egymással, de velük sem kommunikált a házaspár, a környékbeliek ódzkodtak segíteni. Rendre találtak valami kifogást arra, miért nem tudnak éppen segíteni most, és a közeljövőben egyáltalán.
Felesége látta, mennyire bántja urát a dolog, ezért egy este magához hívta, s szavak nélkül megnyugtatta, nincs mitől tartania, minden rendben van.
A férfi pedig megnyugodott, s nehézkesen bár, de elvégezte egyedül a rá váró munkát.
Az asszony annyira beteg volt már, hogy érezte halála közeledtét. Mielőtt elment, valamit mindenképpen közölni szeretett volna a férjével. Mivel nem akarta megszegni a kettejük közti íratlan szabályt, nem szóban, hanem írásban tette ezt meg.
"Drága szerelmem! Kérlek, ha meghalok, ez a mondat legyen rávésve a sírkövemre: Messze vagyunk még azoktól az időktől, amikor az ember szavak nélkül is szót ért..."
Ezt a mondatot ma is bárki elolvashatja azon a bizonyos sírkövön, ha éppen arra visz az útja.

Címkék: horváth tibor

Kapcsolódó hírek:

Ham István

A madárleány és a madárfiú

Elmúlásszagú reggelek

Egy kicsit még szenvedek...

Kommentáld!

Hozzászólások

Horváth Tibor üzente 10 éve

Szerintem annál magasabb motiváló tényezők is lehetnek, mint valakinek a saját baja, magánya. :)
Köszönöm, hogy olvastad! :)

Előzmény

Válasz

Sade Lia üzente 10 éve

Érdekes a gondolat, hogy míg a mesemondó bajával senki sem törődik, mert mindenki a meséje gyógyító erejét keresi (feltételezem, ezért mondja, hogy senki sem tekinti ugyanolyan embernek, hisz a orvostól gyógymódot várunk, nem nyújtunk neki lelki támaszt), addig az asszony ugyanígy jár, pont a szótlanság miatt (kivéve, hogy neki azért van valakije).
Lényegében mind a ketten szavak nélkül maradnak. Ugyanúgy magányos, aki beszél, segít, mint aki szótlan, és nem tesz semmit.
Egyedül jövünk, és egyedül megyünk...

Válasz

Horváth Tibor üzente 10 éve

Köszönöm, hogy olvastad!

Előzmény

Válasz

Horváth Tibor üzente 10 éve

Jaaaa. :D No comment. :D

Előzmény

Válasz

G. P. Smith üzente 10 éve

Az én hozzászólásomra gondoltam:) Abban volt!::P

Előzmény

Válasz

Kozma Norbert üzente 10 éve

Elolvastam mindkét történetet, és mindkettő másféle képpen gondolkodtatott el. Az elsőnél valami hasonlót éreztem, mint Roland, nagyon sok mindenre rá lehet vonatkoztatni mai világunkban. Akár a celebek életére, akár egy egyszerű, átlagos ember mindennapjaira is, aki tud valamit, azaz jobban tud valamit, mint az átlag. Az az ember addig érdekes, amíg ezt a képességét kihasználhatják, amíg hajlandó mások rendelkezésére bocsátani tudását.
A második hozzám is közelebb ál, mert az azt mondja nekem, hogy az ember makacs. Olyan makacs és büszke, hogy gyakran arra sem képes rávenni magát, hogy belássa, tévedett, bocsánatot kérjen. Hogy korlátok nélkül tudja szeretni azt, akit kellene, aki megérdemelné. Ezek a saját magunk szabta korlátok pedig oda vezetnek, hogy önhibánkból kifolyólag eveszítünk valamit. Valamit aminek elvesztését talán megelőzhettük volna, ha kommunikálunk, megbeszéljük a gondokat, és megpróbáljuk meoldani, ahelyett hogy makacsul tartanánk magunkat elveinkhez.
Egyébként tetszett minkét rövid történet.

Válasz

Légrádi Eloise üzente 10 éve

Egyoldalú alatt azt értem, hogy nem kétesélyes a dolog. Azaz rendben, van amit írtál, semmi kérdőjel. Nekem olyasmi szál hiányzott, ami ebből kizökkentett volna. Amúgy mind a két írás tetszett, főleg annak függvényében, ahogy keletkeztek.

Válasz

Horváth Tibor üzente 10 éve

Ebben nincs is szenvedő szerkezet! :D

Előzmény

Válasz

G. P. Smith üzente 10 éve

Igen, ezt értem. Csak az utolsó mondat számomra értelmetlenül van megfogalmazva:) Tibi, kedvenced a szenvedő!:)

Előzmény

Válasz

Horváth Tibor üzente 10 éve

Ez is egy "megfejtés", én nem szeretném közölni, hogy mire gondoltam pontosan, rábízom mindenkire.
Köszönöm, hogy olvastad!

Előzmény