Beesteledett. Kiültem a teraszra. A tenger felől sós levegőt hozott a kellemes esti szél. Igaz hogy meleget, de legalább már mozogtak a levelek. Nappal általában 40 fok volt. Pluszban. Ilyenkor, amikor végre lemerült a nap, vitte magával ezt a borzasztó meleget. Ha nem is mindet, de 10-15 fokot legalább.
Jólesett kicsit leülni hát, az egész napos jövés-menés után, a mostanra elfogadható hőmérsékletűteraszon, és várni az idő múlását. Arra vártam egyébként, hogy vége legyen a gyárban a délutános műszaknak mert nálam volt a kocsi napközben, és ilyenkor úgy voltunk megszokva, hogy munka végeztével én hozom haza a párom a gyárból. Ránéztem az órámra! Idő volt! Indultam.
Csak ide kellett mennem az országút másik oldalára, ahol az ipari negyed épült. Ilyenkor este kihalt az út. Világítás alig, forgalom semmi! Az úton csak én! Körülöttem a sötét!
Amúgy sem szoktam rohanni, most meg, hogy csak annyit láttam az útból amennyit a kocsim reflektorja bevilágított,- szóval lassan eresztettem az autót lefelé a sima aszfalton.
Már majdnem odaértem a gyári parkolóhoz, amikor feltűnt, hogy egy pár méterrel előttem a jobb oldalon, közvetlenül a járda mellett három autó állt, a sötétben, mind a háromnak nyitva volt a csomagtartója, és öt vagy hat férfi pakolt valamit. Egyik kocsiból a másikba! Én úgy láttam.
De persze csak sejteni lehetett, hiszen utcavilágítás nem volt, a kocsik lámpái nem égtek, szóval akár valamiféle balesetnek vagy elakadásnak is lehetett volna gondolni, úgyhogy a lassú tempómat még lassabbra vettem, és kicsit kihúzódtam feléjük, és így az én lámpáim fényénél láthattam volna: mi is történik? Illetve láthattam volna? - ha idő lett volna rá! De az egyik alak azonnal kiugrott a többiek közül, és határozottan gyors sürgető mozdulattal intett: menjek tovább!
Miután nem beszéltem kifogástalanul a nyelvüket, azt gondoltam kicsit sértődötten: - csak segíteni akartam! De ha nem kell! Húztam egyet a vállamon, és már a hátam mögött volt az egész!
A magas kőfal mögé épített parkolóban nem kellett sokáig várnom, és már indulhattunk is haza.
Vissza a városba. Mikor odaértünk ahol egy pár perccel ezelőtt az autók álltak, és kezdtem volna mesélni vagy mutatni: nézd ezt vagy azt,… Már mozdulatlan sötét csend volt. Még porfelhő sem jelezte, hogy itt egy perccel ezelőtt bármi is történt volna.

A dolognak nem volt jelentősége. El is felejtettem volna, ha közvetlenül a következő napon, amikor menetrend- szerűen este újra mentem a gyárnegyedbe műszak végére, amikor átértem a városi világítást nélkülöző sötétbe, alig észrevehetően jó pár méternyi távolságból, kezdett követni egy autó.
Először szinte csak sejtettem, vagy éreztem, hogy világítás nélkül jön valami nagy és sötét. Hiába próbáltam a tükrökből meglátni, hogy mi az aminek csak a hangját hallom, de nem látom,- a visszapillantó nem mutatott semmit!
A motor hangját egyre közelebb hallottam, aztán amikor már csak akkora távolságra lehetett, hogy az én kivilágított hátsó rendszámomat le bírta olvasni, belelépett a gázba, és alaposan nekem jött hátulról!
Csak egy gondolatom volt: nem megállni! nem kiszállni! A kocsit elrántottam az egyenesből, és mint akit valóságosan üldöznek, bemenekültem a parkolóba. A tükörből még láttam, hogy egy kocsi ami a hátam mögött jött, továbbhajtott.
Olyan volt mint egy rossz álom! Szívesen felébredtem volna, de ahogy remegő lábakkal kiszálltam, és megnéztem a kocsi hátulját, láttam hogy a csomagtartónál a lemez be van nyomva. És a tarkóm is marhára fájt mert a fejtámlába az ütközéskor jól bevertem. Szóval rádöbbentem! Az eset igaz! Pedig ez már a " velem ilyen nem történhet kategória!"
Másnap délelőtt lementünk a városi rendőrségre, de nem lehetett mit kezdeni a történetemmel, mert nem tudtam semmit: sem típust sem szint, sem rendszámot, sem semmit!
Hihetetlen volt az egész! Hát még ami ezután jött! Mint egy Cunami! Hirtelenül, váratlanul, mindent elsöpörve: Az ezt követő napokban engedtem kocsival menni a férjemet a munkába, hogy ne kelljen nekem a sötétben lemenni. Ez így rendben is lett volna! De sötétedés előtt nem sokkal, észrevettem, hogy egy falat kenyér sincs a házban. Kaptam hát magam, zártam az ajtót, és csak ide kiszaladok, 5 perc múlva itt vagyok táblát tettem a kapura. Erre a mozdulatra azért szoktam rá, mert főleg szobakiadásból éltünk, és ha pont véletlenül akkor keresne valami turista amikor nem vagyok otthon, lehessen tudni, érdemes e várni rám?
A kis bolt ahova a kenyérért kiszaladtam, itt volt, szinte egy lépésre, éppen csak egy pár lépcsőt kellett felmenni a ház mellett, a fenti utcába. Szóval alig mentem el, már jövök is lefelé a lépcsőkön mindkét kezemben a " nem kell semmit venni" nevű teli szatyrokkal, amikor látom, kocsi áll a házunk előtt. Semmi különös,! Egyszerű szürke kis személyautó, akkor még csukott ajtókkal.

Amúgy erősen szürkült már! És nekem fel sem tűnt: nincs rajta rendszám! Azt gondoltam: (-és jól) engem várnak! És ez így is volt! De ebben még nem volt semmi félelmetes!
De ahogy határozottam nyitottam a kiskaput, és levettem róla a "rögtön jövök " táblát, egyértelművé vált, hogy igen én vagyok az aki itt lakik, a várakozó ajtó ajtajai hirtelen kinyíltak, és kiugrott
három hústorony jellegű férfi.
Ugye tudjátok milyen az akire azt szoktuk mondani: hústorony? Aki amúgy is méreten felülire nő, és még rá is dolgozik, hogy nagyobbnak hasson!
A sofőr nem szállt ki, és a motor járt. Szóval ahogy kiszállt ez a három hatalmas, vagy csak annak tűnő férfi a kocsiból, arra számítottam ( én az örök optimista ) megkérdezik, van e kiadó szobám?
Úgyhogy barátságosan mosolyogva néztem rájuk!
A következő pillanatban az egyik megütött.! Úgy, hogy a "fal adta a másikat"! - Na ezt most nem kell magyaráznom! A világ elsötétedett, elterültem a földön, az orromból és a számból vékony csíkban jött a vér! De olyan szerencsém volt, hogy ebben a pillanatban kilépett a szomszédasszony a házuk kapuján, és amikor meglátta hogy a három ember a szétgurult narancsok közül kiemel, és a közben kinyitott csomagtartóba próbálna bepakolni, úgy elkezdett ordítani hogy zengett az egyébként csendes kisvárosi utca! Ennek következtében én maradtam a földön, az óriások beugráltak a kocsiba, és őrületes tempóban elhajtottak. A szomszédok akik a kiabálásra előszivárogtak, már nem láttak semmit!
Engem felmostak, és besegítettek a házba, ahonnan aztán már soha többet nem léptem ki.
A repülőjegyet is telefonon rendeltük, és egy pár napon belül egy éjszakai járattal elhagytam az országot! Sokszor próbáltam azóta legalább magamnak magyarázatot találni.
Valószínűleg azt gondolhatta valaki, hogy azon az emlékezetes éjszakán esetleg láthattam mit pakolnak egyik autóból a másikba az út szélén!?
De hogy nem láttam semmit, könnyebb lett volna megtorolni, mint elhinni!