Sziasztok! 

Itt a folytatás, 2 hónap után csak sikerült rá időt szakítanom :) 

2. Fejezet

Escape

  Szarul vagyok. 

  Ha ez az első gondolatom ébredés közben nem sok jó vár rám a mai napon. 

  Valami sípolt, amire először azt hittem, hogy az ébresztő órám, úgyhogy megpróbáltam kinyújtani a karomat, hogy kikapcsoljam, de izmaim nem engedelmeskedtek. 

   Magamban káromkodva kinyitottam összeragadt szememet. Erős, neonkék fény vakított el, amitől még a könnyeim is kicsordultak. 

  Második gondolat: ufók. A lidérces álmom után meg sem lepődnék rajta. 

  Az álmom. 

  Szemeim egy pillanat alatt tágra nyíltak, mint egy rugó úgy ültem fel az ágyban. Hallásom torzított, homályos, vöröses árnyékokat láttam a fejembe maró fájdalomtól. Megsimogattam a homlokom. Valami kemény nyomódott a bőrömhöz. Még pocsék látásom ellenére is láttam, hogy az ujjamra pulzusmérőt csíptettek, csuklómba egy kanülőn keresztül vékony, átlátszó csövet vezettek. 

  Lassan, amennyire bemerevedett izmaim engedték, körbefordítottam a fejem, kipislogtam a kábulatot a szememből. Egy kórház kórtermében voltam. 

   A többi beteget a mellettem lévő sötétkék függöny választotta el tőlem, de valamennyire hallottam, ahogy a nővérek beszélnek hozzájuk. 

  Mégis, hogy a fenébe kerültem ide? 

  Miután feltűnt nekik, hogy felébredtem, hozzám léptek, mosolyogva igyekeztek megnyugtatni. Az egyik, kissé molett alkatú, kedves tekintetű nő megsimogatta a vállamat, míg társa megigazította a párnámat. 

- Feküdj csak le! Ki kell pihenned magad - mondta édeskés hangon. 

- Mi történt velem? - szegeztem neki a kérdés tudomást sem véve róla, hogy egyre erősebben próbálnak visszanyomni az ágyba. 

- Volt egy kis agyrázkódásod és sokkot kaptál a baleset után. 

- Baleset? - bújtam ki karja alól. 

- Elkóboroltál és elsodort egy autó. 

  Nem sok jó emlékem maradt meg a tegnap estéről, de tuti, hogy autó nem volt a dologban. És nem is önszántamból kóboroltam el, hanem elküldtek. Mármint menekülnöm kellett, mert… 

- Az apukámat lelőtték - néztem fel a nővérre idegesen. 

- Ne bolondozz kedvesem, ő hozott ide! - legyintett megtörhetetlen mosolyával. 

  Erre egy öltönyös férfi lépett a látóterembe. Fekete zakót, mellényt és sötétkék nagykendőt viselt. Már csak a napszemüvege hiányzott és tökéletes Smith ügynök lett volna. Ha rá gondolt apaügyben, akkor tévedett. Nem is ismertem ezt a hapsit. 

- Szia, szívem! - köszönt sármosan vigyorogva. - Hogy érzed magad? 

- Ő ki? - meredtem a nőre kíváncsian, egy olyan kiskutya pillantással. Az asszisztens tanácstalanul a férfire nézett, aki intett, hogy ketten megbeszéljük a dolgokat, így a nővér távozott. Kettesben maradtunk. Pech. 

  A hapsi leült az ágyam végébe, összefont ujjait az ölébe ejtette, kissé oldalra döntött fejjel mosolygott rám. Elhúzódtam tőle, felhúztam a térdemet, de észrevettem rajta a vastagon lefertőtlenítőzött sebeket, vágásokat, és inkább visszadugtam a takaró alá. 

- Mire emlékszel? - kérdezte egyből a lényegre térve. 

- Meghalt. Megölték - szemöldököm alatt felnéztem rá. - Maga tudja kik voltak azok. 

- Adott neked egy fegyvert - folytatta. - És hamis személyigazolványokat találtunk a táskában. Ezért így is úgyis bevinne a gyámhatóság, úgyhogy nem sokat veszíthetsz. Tehát, ki vele! Mit tudsz? 

- Mit kellene tudnom? - vontam vállat. - Tizenhat éves vagyok. Maga szerint pont nekem tálalnak ki? 

- Mesélj nekem Adam Harris-ről! 

  Lehajtottam a fejem, megbirizgáltam a takaró szélét. Nem igazán volt ínyemre most beszélgetni róla. Torkomat szorította a sírás, állkapcsomban megrángott egy izom. 

- Igazából sosem mondott semmit. Az anyukám meghalt miután megszülettem, akkor költöztünk ide. Azt hittem nincsenek titkai előttem… - kérdően felvonta a szemöldökét. - Mit mondjak még? - fakadtam ki. - Rendes volt, normális, laza, meg minden. Mire kíváncsi még? 

- Csinált furcsa dolgokat? Mármint sosem tanította megvédeni magát, esetleg nem magyarázott pénzről, fegyverekről vagy hasonlókról? 

- Nem, soha. De… - gyorsan beharaptam a nyelvem, mielőtt elkottyantottam volna az utolsó mondatát, hogy várnak rám. 

- Igen? 

- Semmi. Csak rendetlen volt. 

- Értem - sóhajtotta. - Ezzel nem jutottam sokkal előbbre. 

  Felkelt, elővette mobilját a zsebéből, megnézte a frissen érkezett üzeneteit. Gonosz mosolyra húzta a száját; ahogy visszatette a telefont a helyére észrevettem a zakója alatt megbújó pisztolyt. 

- Mindenesetre, ha elengednek velem jössz és kihallgatnak. Ha pedig senki sem jelentkezik érted irány az árvaház. További kellemes napot! 

  Azzal eltűnt a függönyök mögött, én meg ismét egyedül maradtam. 

  Árvaház? Na, nem! És mit tett apu, amiért annyira kíváncsi rá ez a szívtelen bájgúnár? Valami nagyon nem volt rendben a családommal, és azért sem hagyhattam, hogy bezárjanak, mielőtt kiderítettem volna mi történt pontosan. 

  Valaki várt rám a városban. A kórház pedig biztosan a városban van, szóval az a valaki sem lehet messze. Csak ne ez a fickó legyen, mert nála nem arattam elsöprő sikert. 

  A nővér mosolyogva odajött hozzám, az éjjeliszekrényre tette az ebédemet. A tányérban valami felismerhetetlen főzelék kavargott, amitől a maradék étvágyam is elment. 

- Ki engedte be ezt a férfit? - kérdeztem csendesen. Kihúzta magát, harsányan felnevetett.

- Mutatott személyigazolványt, az anyakönyvi kivonatodat és megvoltak nála az irataid. Szerinted ez nem elég bizonyíték rá? 

- Ő nem az apám - ráztam a fejem, amire csak még jobban szédülni kezdtem. - Nem tudom mi ez az egész! Árvaházba akar vinni. Valami pénzről, meg fegyverekről beszélt. Életemben nem láttam! Kérem higgyen nekem, nem vagyok őrült! 

- De nem is vagy magadnál - mondta az arcára fagyott mosollyal. 

  Kétségbeesetten kapkodva előhúzott egy injekciós tűt, amiben egy elefántnak elegendő nyugtató volt. Felém közelített vele, de kirántottam a csuklómból a kanült, kiugrottam az ágyamból. 

  Kontrollálni sem tudtam a lépéseimet, csak annyit tudtam, hogy rohannom kell. Hallásom megint eltorzult, szememet könnyek csípték. Mintha ezer éve nem álltam volna fel a lábaim úgy zsibbadtak. Fejem mázsás súlyként húzott volna vissza lefeküdni, de attól az adag Xanaxtól meg is haltam volna. 

  A asszisztensek utánam vetették magukat, már mindegyikük kezében injekciós tű volt. Kiborultam az üvegezett ajtón, hassal estem ki a folyosóra. Épp abban a pillanatban rúgtam be előttük, hogy utánam rohantak volna. Felkenődtek az üvegre, míg én remegő ujjakkal rájuk zártam az ajtót, a kulcsot pedig a kórházi hálóingem zsebébe dugtam. 

  Utánam ordítoztak, az ablakokat verték, valamelyikük a biztonságiak után telefonált. 

  Lábaimba visszatért az élet, tudatom tisztult valamennyit az adrenalintól, a hangok felerősödtek a fülemben. 

  A folyosón sétálgató asszisztensek a nyomomba eredtek, hangosan kiabálva rohantak utánam. Átugráltam a meglepődött látogatók közt. Szerencsére egyikük sem volt a helyzet magaslatán, így nem ugrottak rám. 

  A lift felé szaladtam, azonban mikor odaértem egy csapat biztonsági őr lépett ki belőle. Kiabálva, hangosan szitkozódva rám rontottak. Hátat fordítottam nekik, a lépcsőhöz rohantam. 

  Félrelöktem pár gyanútlan nővért, kikerültem a járókerettel battyogó bácsikát, majdnem nekimentem egy takarítónak, aki zsörtölődve utánam is kiabált. 

  Kettesével ugráltam le a lépcsőfokokon. Az utolsókat ki is hagytam; egy-egy nyakatekert ugrás után a fehér csempével borított falnak is estem, rendesen bevertem a karomat és a lábujjaimat is, de ez most a legkisebb baj volt. Felfelé is ugyanannyi őr szaladt, mint a nyomomban lefelé. 

  Megtorpantam, lemerevedtem a lépcső tetején, még ők csak az aljában tartottak. Becsuktam a szemem, a tarkómra szorítottam mindkét kezem, beadtam nekik a műsírást. Az idióták elrohantak mellettem, kezükben a nyugtatóval és sokkolókkal felszerelkezve. 

  Nem vártam meg míg találkoznak a társaikkal, levetődtem a földszintre. Elestem a saját lábammal, hason csúsztam még pár métert a padlón. Au. 

  A recepción hangos kiabálás támadt, a lemaradt egy biztonsági őr felkapta a fejét, kezébe vette a sokkolóját és felém vetette magát. A másik oldalon az apámnak kikiáltott fickó rohant felém, az igazi fegyverével. A nevemet ordította, mikor felpattantam, fájó vádlikkal kirontottam a főbejáraton. 

  Odakint szakadt az eső, én meg csak egy pizsamában szaladtam ki az úton elhúzó autók elé. Hirtelen fékeztek, vadul dudáltak rám, azonban megálltam az út közepén, ahogy a rémület eluralkodott rajtam, az adrenalin elpárolgott a testemből. 

  A férfi kiabálva kivágódott a kórházból, rám fogta a fegyverét, kész volt rongyosra lőni engem. 

  A világ hirtelen lelassult körülöttem, ismét megszűntek a hangok, a bőrömre záporozó víz érzése, a fájdalmak. Vérem hevesen lüktetett a halántékomon, egészen kilibabőrösödtem. 

  Mikor azt hittem meghúzza a ravaszt, én pedig a földre hullok az egyik fekete kocsiból egy másik férfi szállt ki, a kezében hasonló fegyverrel, mint, ami nála volt. Elém állt, elrejtett engem a háta mögött. 

- Reid? - nevetett fel hitetlenül a pasas. - Te még élsz? 

- Hát nagyon úgy tűnik - tárta ki a karjait az előttem álló férfi. - Látom még te is egyben vagy. 

- Add a lányt! - mondta komolyra fogva a dolgot. 

  A védelmezőm nem mozdult, amire csak még jobban beidegesedett, dühödt arccal elindult felénk. 

- Azt mondtam: add a lányt! - ordította. 

- És ha én azt mondom: nem? - kérdezte szemtelenül, mégis meglepő higgadtsággal. 

- Akkor először kinyírlak téged, végignézetem vele és utána őt is megölöm. Amúgy sem tud semmit, amit felhasználhatnék. 

  Nem hagyta, hogy válaszoljon, az aszfaltba lőtt mellettünk. Összeszorított szájjal a férfi kabátjának hátuljába markoltam, a hátához bújtam. Átnézett rám a válla felett, halványan elmosolyodott. 

  Smith ügynök indulatosan megindult felénk, de nyugodtan felemelte a fegyverét, lábon lőtte. A hangtól eszembe jutott az előző éjszaka, csendesen elsírtam magam. 

  Megfordult, megfogta a karjaimat, kissé eltartott magától. Le kellett hozzám hajolnia, hogy egy szintben legyen az arcunk. Felpillantottam rá a könnyeim közül. Jóképű volt, sötét hajával és szürke szemeivel. Harmincas lehetett, bár nyugodtan járhatott volna a húszas évei végén is. 

- Jól vagy? - kérdezte komolyan. Bólintottam egyet, letöröltem a könnyeimet. Elmosolyodott, megsimogatta az arcomat. Levette a kabátját, a vállamra terítette és egyetlen mozdulattal felemelt a földről. 

  A kocsija felé indult velem, még mielőtt ellenkezhettem volna. Túlságosan fáradt voltam, hogy rugdalózzak, vergődjek a karjaiban és amúgy sem tűnt olyan gonosz fajtának. 

- Most el fog rabolni? - kérdeztem álmosan. - Ha bántani akar én elfogadom inkább az árvaházat. 

- Megvédelek, ígérem. Nem viszlek árvaházba és nem is rabollak el. 

  Kinyitotta az autó hátsó ajtaját, befektetett az ülésre. Amint vízszintesbe kerültem megint elnyomni készült az álom. A motor zúgása álomba ringatott. Összegömbölyödve feküdtem egy vadidegen kocsijának hátsó ülésén, megszöktem egy kórházból és még csak felfogni sem maradt időm, hogy tényleg árva lettem.