Édes Kisfiam,

      Fogalmam sincs róla, hogy valaha is megkapod ezt a levelet, vagy hogy egyáltalán... hogy egyáltalán reménykedhetek még abban, hogy élsz-e. Olyan kis gyenge voltál, olyan kis fiatal, amikor elragadtak tőlünk. Azóta a kegyetlen idő már megőrölt minket, mégis, apáddal soha nem feledtünk. A ragyogással telt zöld szemeidet. Vékony mosolyba húzódó ajkaidat, mikor esténként regével búcsúztattuk a nappalt. Azok a csodaszép, fantasztikus emlékek. De nem... Nem veszítettünk még el téged, érzem a mellkasomban ezt a szűnni nem akaró tüzet! Telnek a napok, telnek az évek, te viszont továbbra is ott vagy kint, hiszem, tudom. Van remény! Nem engedünk a kétségbeesésnek...

      Sajnálom, ha egy kicsit foltos lesz a papír, nehéz visszatartani a könnyeket. Ha megtalálod ezt a levelet, Istenem, add, hogy megtaláld ezt a levelet, szeretném, ha tudnál pár dolgot. Szeretünk! Első és legfontosabb! Szerettünk, szeretünk, szeretni fogunk! Hallottunk a forradalomról, hallottuk a híreket, miszerint egy elszökött rabszolga vezeti őket a birodalom ellen, és magasan él bennünk a remény, hogy te is velük vagy, te is elszöktél. Hiszünk ebben. Benned. Hisszük, hogy valahol a köreikben nagy dolgokra vagy képes. Hogy származtatásod ellenére is dicsőségre viszed!
      Mi is csatlakoztunk. Mi mást tehettünk volna? Hagyjuk, miként az önkényesek elragadják tőlünk lelkünket, szívünket? Mi már átéltük, soha senki többet. Az első pillanatnál megragadtuk az alkalmat, tűzifát szállítottunk, apád lőtt állatokat, majd szállítottuk is az ellenállásnak. Még ha nem is találkoztunk, ha könnyes szemeimmel nem is láttalak, egy bizonyos szinten mégis melléd kerültem. Melletted álltunk, melletted küzdöttünk, és ez... mindennél többet jelentett az elmúlt évek alatt. Attól tartok azonban, hogy a szekér eddig bírta csak. Az ellenség itt van, ránk találtak. Nem menekülünk, nem hagyjuk el ezt az otthont, az emlékedet. A szobádat, a közös köteléket. Nem adjuk át nekik! Apád visszatartja őket, míg én megírom ezt a levelet. Enerváltak lettünk. Ez már nem a mi időnk.
      Még egyszer utoljára, Szeretünk! Bár a hitünk gyakran megrengett, de soha nem adtuk fel. Te se tedd! Hisszük, hogy egy nap visszatérsz ide, hogy egy nap majd mindenki szabad lesz, és neked is közöd volt hozzá, tettél érte. Ennél szebb ajándékot elképzelni sem lehetne...

      A papírt tartó kéz megremegett. Vége lett a szövegnek, a régi foltok helyére új cseppek költöztek. Harcedzett, zöld szemek néztek le a lapocskára. Sokat látott tekintet, most mégis könnybe lábadt. Emlékek forgataga itta bele magát az elmébe, állatias módon tépte, zúzta az érzelmeket, míg nem a gátak apró szilánkokra törtek. A test egy férfié volt, a lélek viszont fiatal maradt, annak erejét a korbács nem zargatta. A levél írója már nem lakott itt, por költözött be, az henyélt, emésztett. Hosszú ideje.
      Kéz tapadt a vállra, baráti. Kellemesen hatott, földhöz szorítóan, mintha csak azt mondaná: "Itt vagyunk. Harcolunk. Melletted állunk." A férfi megfordult, társa állt vele szemben, kivel már oly' sok csatában részt vett. Még mindig nem köszönte meg neki az életre szóló támogatást, de most sem akadt rá ereje. Vékony, hajdan még mosolygó ajkai szóra nyíltak, ám úgy mint kardját, ezúttal a düh démonai a nyelvét is elragadták.

      - Tovább haladunk. Még egy teljes népet kell felszabadítanunk!