Odakint, és idebent

          Odakint ködpernet szitált a szürkületben, Az apró hideg cseppek jéggé fagyva borultak  a kopasz fák ágaira. Még az ablakon keresztül is láttam, hogy csak úgy fénylenek a tompa fényben. Bent kellemes meleg volt, időnként mégis keresztülfutott valami megmagyarázhatatlan hüvösség a csontjaimon. Tekintetem ismét  az ölembe pihentetett dobozra siklott. Ezernyi gondolat kapott szárnyra  bennem  ahogy izgatottan végigsimogattam ujjaimmal a diszes csomagot Egy diszes piros szaténmasni diszitette a fehér meg zöldszínű dobozt.

          Már rég túl voltam azon a koron amikor az ajándékvárás teljesen eltudta vonni a figyelmemet minden egyébről. Már felnőtt voltam kellő ésszel és erővel felruházva, de gyermekkorom óta éreztem , hogy valami hiányzik nekem.           Akkor nem tudtam megfogalmazni, és a mai napig is gondot okoz, ennek a megfogalmazása - hogy miért, és ez nem a csillagszóró hiánya. Pedig  tudom , hogy miért, mert ez nem  egy elvont valami , valami megfoghatatlan óhaj, ami nekem nem adatott meg hanem maga a szomorú valóság. Furcsa fintora a sorsnak, hogy az a valami mindenkinek megadatott a családban , csak nekem nem. Ráadásul nem volt kit hibáztassak.  Rajtam, és rajtunk kivűl álló okokból történt az egész, és felmenőim sem tehettek róla, mert ha tehettek volna akkor egészen biztosan tettek is volna ellene. De nekik legalább megadatott az ami nekem nem. 

         De őket sem irigylem különösebben mert, nekik sem lehetett könnyű , hiszen nekik ez meg volt - igaz később elvesztették, de a történelem kereke megint úgy kezdett forogni, hogy újra magukának tudhatták. Ekkor már nagyobb testvéreim is megvoltak, és nekik is természetes volt. Csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy nekem egy másikat kell nézzek , ha tetszik ha nem.

         Én nem mondom , hogy az nem szép, vagy hogy rá sem lehet nézni , mert az nem igaz. Hanem az egymáshoz való viszonyunk más. Mert az egyiknak a látványa boldoggá tesz,  felemel elragadja fantáziámat, repülök száguldok , országhatárokon át. Mert az az enyém, azt értem, az hat rám soha nem látott , csak hallott emlékeket idéz.  Tengereket ,dübörgő harcmezőket, kevés győztes , és sok elvesztett csatát és háborút, ahol felmenőim maradtak ott, akiknek csak a "dögcédulája" érkezett haza. "Itt és itt, kötelessége teljesitése közben hősi halált halt." Olaszországban, Oroszországban - meg kitudja még hol, és hányan? A másik végig kiséri életemet, persze anélkül ,hogy én tettem volna valamit azért - ezt kaptam kéretlenűl, szabályosan ránk tukmálták, és még az sem volt megengedett , hogy tiltakozzunk ellene , hogy kijelentsük , hogy nekünk ez nem tetszik , ez nem a mienk , ez számunkra idegen.

          Igen, sok évtized után is idegen. Azért idegen mert kivűlről jött, hivatlanul kéretlenűl, csak jött és itt volt , kötelező volt nézni , hozzá imádkozni, himnuszt zengeni . Ahhoz, ami nem az enyém, aminek a látványa nem mozgat meg semmit bennem, mert nincs lelki, szívbéli kötődésünk egymáshoz. Mert nem ismerjük egymást, nem vagyunk semmi féle rokonságba, csak távoli , majd közelebbi ismeretségbe kerültünk. Akaratunk ellenére.

          Valami ilyesmi lehet az oka annak , hogy nekem valami mindig hiányzik - nem vagyok teljes értékű ember, mert nem vagyok egészen önmagam. De azért vigasztal valami, mert nem csak én vagyok  igy , hanem , még néhány millióan akik fölé más szinű zázlót húzott a nagyhatalmak kicsinyes  szélviharszerű - a valóság ismeretét teljesen nékülöző határozathozataluk. Olykor olyan buta kérdések is megfogalmazódnak bennem , hogy vajon akkor is olyan könnyelmüen döntöttek volna ha az ő hazájukról lett volna szó.

          Igen, elvették a zászlómat az enyémet, a miénket, és mindenkiét, átprogramálták a hazám nyelvét, de csak felületesen, mert imádkozni , csak az anyanyelvemen tudok, igaz káromkodni is - olyan izesen - szintén csak magyarul tudok.

          Ölembe a piros szatén szalaggal átkötött  zöld-fehér doboz. Elég súlyos a doboz méretéhez képest. Kíbontsan vagy ne bontsam ki? Mi lesz ha csalódok? Nem bontom ki. Nekem most elég a zöld-fehér doboz piros szaténmasnival átkötött  látványa.Odakint heves szél kerülgeti a fák csupasz ágait - idebent már nagyon régen nincs harmónia.