Üdvözlök mindenkit!

Új felhasználó vagyok; a jövőben novellákat, verseket, valamint regényészleteket olvashatnak itt tőlem. Üdvözlettel: Pásztor Pálma, alias Orpheus.

Itt a Nyughatatlan lélek című regényemből olvashatnak részleteket.

(1)

-Nem vagy egyedül, Marco. Sok katona küzd hasonló kísértetetekkel... Sajnálom, hogy megölted azt a fiút; de hidd el: a küzdelem heve sok katonát bír rá kegyetlenségre... Én nem tartalak kegyetlen embernek. Egy szívtelen embert nem kínoz így egy évekkel ezelőtti eset emléke. Én mindig is, egész életemben az öldöklés ellen voltam... Lehet, hogy volt idő, amikor te valóban lelkes katona voltál, tele hittel és reménnyel; de már nem vagy az; és ezt te is tudod. Voltaképpen már te is a harcok, a vérontás ellen érzel; csak nem akarod elfogadni. Azt mondod, nincs más út? Hogy révbe értél? Nincs igazad! –hirtelen tűz lobbant a hangjában, valami régen elfojtott forrásból, mintha ő maga is elkövetett volna olyan keserű hibát az életében, amit már nem lehet helyrehozni...

-Marco! Te magad mondtad, hogy vádolod magad Beatrice halála miatt, mert nem voltál bátor, hogy kiállj érte... Én feloldozlak, bár nem vagyok pap, nincs hozzá jogom; de nem tartalak bűnösnek. Gyerekek voltatok mind a ketten... és Beatrice, szegény, ő sem mert tenni semmit kettőtökért. De te, ezúttal saját magad ellen, ne kövesd el újra ugyanazt a hibát! Saját magadért állj ki, és ne állj újra katonának. Semmi örömöd benne, sőt csak még több szenvedést fogsz okozni, másoknak is, és magadnak is. És ne mondd erre azt, hogy úgyis mindegy már a sok halott, a sok árny között... Igen, a harcok megmaradnak, a királyok s a nagyurak továbbra is felhasználják a glóriát soha nem kapó közkatonákat... A világ nem lesz jobb; de te magad boldogabb leszel. A te lelkiismereted tisztább és könnyebb lesz ezáltal, és hidd el, megéri! Amíg az ember él, sosem késő újrakezdeni. Tudom, hogy nagyon könnyű mondani, és nagyon nehéz megtenni; de hidd el: érdemes megpróbálni.

(2)

Némán nézték egymást; olyan csendben, hogy hallani vélték egymás szíve dobogását. De nem is volt szükségük szavakra; egybefonódott tekintetükben benne lüktetett minden, ami kettejük között történt: az álmok, a remények, a boldog idők, a csalódások, a képmutatások, a tévedések, a lángoló vágyak…

S amikor a múlt emléke már-már elviselhetetlenül fájdalmassá fokozódott, valósággal beleomlottak egymás karjaiba; s a fojtogató feszültség lázas csókok izzásában tört ki; majd oldódott fel a szenvedélyes, s mégis gyengéd ölelésben.

Minden egyes szétválás felért egy elkárhozással, s minden egyes csók egy üdvözüléssel; s ők abban a pillanatban nem adták volna semmiért ezt az ő kárhozott mennyországukat s üdvözült poklukat.

Azt sem vették észre, hogy egy baljós alak figyeli őket a kert fái közül.

A leskelődő arca szinte eltorzult a szerelmesek boldogsága láttán: olyanná vált a tekintete, mint akinek a szeme előtt pusztították el azt, ami a legtöbbet jelentette a számára... Hogy visszafojtsa kitörni készülő szitokáradatát, az ajkába harapott: ajkai egészen elfehéredtek a fogai nyomán; s körmei olyan erővel vájtak a tenyerébe, hogy vér serkent utánuk.

Kivont tőrén megcsillant a kora reggeli verőfény.

Karjában már feszültek az izmok, hogy elhajítsa a fegyvert; s okozza egyik vagy másik, talán mindkét szerelmes halálát…

De aztán, emberfeletti akarattal, kényszerítette magát, hogy leengedje a karját.

- Ma nem… -suttogta maga elé gyűlölettől izzó hangon –Ma még nem.

Olyan hangon volt ez mondva, hogy bizonyos volt: ha ma nem, akkor holnap eljön az a pillanat.

És a baljós alak megfordult, s visszaindult a várba.

Tamás volt.

(3)

A két tekintet egybekapcsolódott, s mindarról meséltek, amit még nem lehetett kimondani: azt, hogy egyikük egy rég’ elveszettnek hitt, másikuk egy még soha nem tapasztalt, de már nagyon vágyott érzést talált meg... S mindketten egymás által.

-Köszönöm, Lisa. Köszönöm neked, hogy visszaadtad az életemet.

Ahogy kimondta, talán több is volt benne, mintha a puszta egészségét, testi épségét köszönné… A gyógyítóasszony ezt érezhette meg, mert összerezzent, s elfordult.

-Ez a kötelességem. Isten segedelmével visszaadom az embereknek az egészségüket. Ez lett az én életem...

Hangja furcsán remegett; ez nem volt jellemző rá. Amíg a férfi súlyos betegen feküdt, Lisa hangja örökös fátyolos szomorúsága ellenére is mindig magabiztosan csengett. Gyógyítótudása biztonságot adott neki.

Most azonban úgy viselkedett, mint aki meggondolatlanul ismeretlen vidékre került, s eltévedt benne... Ha Marcora nézett volna, a férfi rémület, önvád s a fellobbanó vágy részegítő elegyét olvashatta volna ki belőle.

Az asszony, erőszakot téve saját érzésein, felállt s menni készült.

-Úgy látom, már eléggé felépültél –mondta erőltetett szenvtelenséggel –Most már nyugodtan elmehetsz, az én ápolásomra már többé nincs szükséged.

-Ki tudja? Ha kell, saját magam teszek kárt magamban, akkor hátha ismét az az áldás ér, hogy a te kezeid közé kerülök.

Lisa újfent összerezzent, s felelet nélkül hagyva a férfi enyelgő megjegyzését, menekülésszerűen a vár felé indult.

Ahogy az asszony távolodó alakját nézte, Marco végre ráébredt: felesleges áltatnia önmagát, felesleges harminchat éves fővel ifjonti meggondolatlansággal elveszni hagyni a boldogságot csak azért, mert nem hullik magától a kezébe...

Felesleges tagadnia: szerelmes.

Annyi év után újra, menthetetlenül és végzetesen szerelmes.

(4)

Ahogy kiejtette az utolsó szavakat, aranyló fény futott végig a látóhatáron. A kelő nap első sugarai megcsillantak a tenyerén fekvő kard pengéjén; s egy pillanatra aranyfénybe vonták a féltérden álló fiatalember égre emelt arcát s szőke fürtjeit.

Ekkor érkezett a tisztásra Tamás. Leugrott a nyeregből, s gúnyosan végigmérte a térdeplőt.

- Imádkozol, dalnok? Azt jól teszed; bár talán még jobban tennéd, ha nem az égiekhez könyörögnél, hanem hozzám. Akkor talán megtenném, hogy gyorsan végezlek ki a világból, hogy ne szenvedj annyit!

Loránd felállt, s csak ennyit felelt:

- A jövő útjai kiszámíthatatlanok.

- Hát ennek a bajvívásnak a végét könnyen megjósolhatom! –nevetett fel Tamás –Fogadnék veled egy korsó óborban, hogy legyőzlek; de a holtak sajnos nem tudnak semmiféle adósságot megfizetni…

- Nem azért jöttünk ide, hogy beszélgessünk –jegyezte meg halkan Loránd, s ujjait rákulcsolta a kardja markolatára.

- Igazad van, végezzünk gyorsan! Most megöllek; így legalább elérem, hogy Anna is boldogtalan legyen… Ha ugyan nem felejt el téged gyorsan!

A dalnok arca elfehéredett. Tamás észrevette; és ismét felkacagott.

- Márpedig úgy lesz; kivéve persze, ha megölsz. De ez utóbbi lehetőség nem túl valószínű; olyannyira nem, hogy nem érdemes vele törődni –s ő is kardot rántott. A két penge halálos hidegséggel csapott egybe. .

(5)

Áldva-átkozva viselem az Égtől kapott jelet:

Az Ő rendelése volt, hogy költőnek születtem.

Ez az én utam és nincs rajta megállás,

Meg kell tennem, amit az Ég mért rám!

Lelkem tüze bölcsőm, sírom, életem... A Világmindenség!

Kárhozatba taszít a forróság és üdvözít a szent fény,

Hiába minden lázadás; érzem: elemészt!

Elpusztít, halálra éget! és mégis ez éltet.

Hivatásom, lázas álmom lángot vetve éget,

Halálos kín! és nem volt még semmi ilyen édes.

Érzem, költősorsom a végzetem; de meghalnék,

Ha e fényes, drága tűzben többé nem éghetnék!

Delírium-álmom tűzörvénybe ránt,

Mindegyre hajszol, űz végtelen célok után!

Messzi álmok bűvkörükbe vonnak,

S mennyországra találok e tüzes pokolban!

Porrá kell égnem önnön lelkem lobogó tüzében,

Majd ugyanez a láng feltámaszt, hogy újra érte éljek!

S ismét forgásnak indul a kerék:

Az út önmagába visszatér!

Mint a Főnix, porrá égve,

Hamvaiból feléledve,

Meghalva és feltámadva;

Lángban égni élve-halva...

Így kell lennie. A költők sorsa ez.