Nyári találkozás  

          Április eleje volt akkor. Már nagyon vártam az iskola végét, tervezgettem a nyári szünetemet nem is gondolva arra a pár hétre, amit még a padok között kell elviselnem.

          A testvéreimmel együtt mentünk minden reggel az iskolába, de én jöttem aznap hamarabb haza. Emeletes bérházban laktunk, fenn a hetediken, három szobában. Kicsi lakás volt, de mindegyikőnknek jutott egy kis zug - ha kicsi is.           Aznap vidáman érkeztem fel a hetedikre, jó jegyet kaptam, tudtam a bizonyítványom is jó lesz, mehetek táborba a nyáron. Épp az összepakolásra váró ruhákra gondoltam, mikor kinyitottam a lakásajtót, ledobtam az iskolatáskámat és a konyhába indultam az ebédért. A meglepetés, amit ott találtam megrázó volt...

          ..Biztos eltelt egy perc, amíg mozdulatlanul néztem őt, ő pedig engem. Barna pléden feküdt, a radiátorhoz kötözve, előtte egy kis tálka víz. Ő is barna volt, a szeme is, nagy lecsüngő fülekkel és tágra nyílt szemmel bámult rám. Nem tudtam mit tegyek, hisz mindig is féltem a kutyáktól, elkerültem őket, ez meg itt feküdt, nyugodtan, mi több unottan, még ha mutatott is most némi kíváncsiságot irántam. Ő mozdult előbb, felállt. Alig ért a térdemig, apró volt, dehát én meg gyerek, és bizony hátrább ugrottam ijedtemben. De nem engedte őt közelebb a kötele, így csak bámult, majd ásított egy nagyot és visszaereszkedett a plédjére. Végre én is magamhoz tértem, óvatosan kikerülve a konyha belsejébe csusszantam a fal mellett. A konyhaasztalon egy kis cetli várt:

          Kislányom! Ne félj tőle, ő Morzsi. Adjál neki tiszta vizet és valamit enni, a te ebéded a hűtőben. Anyuci

          Eddig tartott az üzenet és nem tovább. Morzsira néztem, ő még mindig bámult rám.

          - Jó, hogy ne féljek tőled! És mit adjak neked enni? - kérdeztem tőle, bár pontosan tudtam, hogy nem a "mi"-vel van a baj, hanem a "hogyan"-nal. A kutya nem segített, csak bámult rám nagy barna szemekkel, néha megrázta nagy füleit. Lassan kezdtem feloldódni az első ijedtségből, rájöttem, hogy ő kölyökkutya lehet csak, és mint ilyen talán nem harap, valamint, hogy mégiscsak én vagyok az okosabb - ahogy az anyukám mondaná - tehát bátornak is kell lennem. A hűtőt kinyitva megtaláltam az ebédemet, de most nem vettem ki a nagy edényt, a felvágottak körül néztem szét. Mivel kölyök, sokat kell ennie és finomat! - határoztam el magam, kivettem apám kedvenc kolbászát és szeletelni kezdtem a kutyának. Morzsi megérezhette, hogy az ő ebédje van készülőben, felült, még jobban kinyitotta a szemét, értelmes pofával bámult rám.

          - Csak akkor kapsz, ha nem harapsz meg! - közöltem vele, hisz a kutyák iránti félelmem nem csökkent bármilyen érveket is hoztam fel ellene gondolataimban. Megérthette, amit mondtam, mert nyugodtan ült, nézte, ahogy a tányér tartalmát egy kis margarinos dobozba öntöm. Azonban ahogy közeledtem hozzá, felugrott, így a félelem megint úrrá lett rajtam, megtorpantam.

          - Ülj le, vagy nem kapsz! - közöltem vele, de most nem hallgatott rám, a kolbász illata befolyásolta, ugrált és nyüszített. Nem mertem közeledni hozzá, csak álltam tehetetlenül. Sok perc eltelt, mire rájött, hogy valami nem jó, leült végre, várt.

          - Megkapod! - ígértem neki és közelebb mentem, elétettem a kis tálat. De ő azonnal felugrott, így a végén inkább elé ejtettem a dobozkát, a kolbászok szanaszét gurultak. Morzsit ez nem zavarta, felkapkodt,a amit elért, aztán a lábával kaparni kezdte a földet, hogy közelebb juthasson az elszabadult kolbászdarabkákhoz. Megsajnáltam, elfelejtettem, hogy félek a kutyáktól, lehajoltam és összeszedve a darabkákat a kutya elé dobtam őket. Először csak dobtam, aztán már elé tettem, az utolsó falatokat a kezemből ette meg, és mire végzett már mellette guggoltam és simogattam. Olyan gyorsan történt, hogy nem is vettem észre mit csinálok. Akkor eszméltem fel, mikor fejét az ölembe tette, én melléhuppantam.

          - Te aztán megszelídítettél! - mondtam neki, mikor rajtakaptam magam azon, hogy bátran játszok a nagy fülével, a kócos bundájával.

          Az egész délutánt vele töltöttem, csak amikor anyukám és a nővérem megérkezett akkor álltam fel.

          Testvérem nagyobb és bátrabb is, mint én, azonnal a kutyához ment megsimogatta. Édesanyám csak az ebédje miatt zsörtölődött, mert a felvágottat vette a kutyának, nem a drága kolbászt, és az is gond volt, hogy én nem ebédeltem. Engem azonban mindez nem érdekelt, mert ekkor már annyira megszerettem a kis szőrmókot, hogy nem is álltam fel mellőle, együtt ültünk békésen a konyhasarokban.

          Édesapám később jött haza, majdnem vacsorára.

          - Na, mit szóltok hozzá? - kérdezte a kutyára mutatva, akinek a feje most is az én ölembe pihent. - Erzsikének vettük a szülinapjára! - tette hozzá halkabban, de a nővérem meghallotta, már jött is ki a szobájából.

          - Az enyém? - kérdezte, de inkább nekem mondta célozva rá, hogy hagyjam békén az ő kutyáját. Nem voltunk jó testvérek sosem, és most is itt volt számára a kedvező alkalom, hogy visszavágjon. Azonnal eloldozta a kutyát és magával vitte a szobájába.

          - Te is játszhatsz vele! - vígasztalt anyukám, aki észrevette rajtam azonnal a változást. De nem játszhattam, csak akkor mikor a nővérem nem volt otthon. Kisajátította magának, hiszen ő kapta, sétált vele a játszótéren, mutogatta mindenkinek. A többi gyerek, főleg a fiúk körülvették, zsongtak a kutya és a nővérem körül, miközben én csak irigykedhettem.

          Egy dologról azonban még Erzsike sem tudott. Morzsi minden este átjött hozzám, velem aludt, és minden reggel arra ébredtem, hogy nedves kis orrocskájával ébresztget. Gyorsan felkeltem, meleg tejet adtam neki, majd visszaküldtem a nővérem szobájába, hogy mire ő felkel, ne vegyen észre semmit. Ezek a titkos kis randik kedvesek voltak nekem, és tudtam, hogy Morzsi is ezzel fejezi ki az irántam érzett szeretetét.

          Eljött a nyár és én nem menten táborba, mert a nővérem ment. Inkább otthon maradtam, hiszen addig csak az enyém volt Morzsi, aztán akkor is mikor a szüleimmel nyaralni mentünk a kis kertes házunkba. Én viseltem gondját, én aludtam vele, sőt én is sétáltattam, hiszen itt Erzsikének nem volt nézőközönsége, rajongótábora, így nem volt számára hasznos, ha foglalkozott vele.

          Morzsi szépen nőtt, egyre okosabb lett és nyár végére a család rájött arra, hogy már nem való a mi kis bérházi lakásunkba. Sokat sírtam azokban a napokban, úgy bújtam az én kiskutyámhoz, mintha az életét akarták volna elvenni. Édesanyám vigasztalgatott, hogy neki jobb lesz egy kertes házban, meg hogy ne csak magamra gondoljak és különben is a nővéremé a kutya, aki már nem is viseli a gondját.

          Egy nap, még az iskolakezdés előtt apa hazajött egy bácsival. Ő megsimogatta a Morzsi fejét, nyakörvére csatolta a pórázt és kisétált vele a lakásból. Morzsi még visszanézett a liftajtóból, nagy barna szemeivel szomorúan pislogott rám, füleit megrázta, mintha búcsúzásul intene nekem...

          - Meglátogatjuk majd! - ígérte édesapám, de soha többet nem láttam az én Morzsi kutyámat.