’Sötét, mély rengeteg volt, mely az ember számára oly rettegett és titokzatos. A Hold elő-előbukkanó ezüstös fényével árnyak százai keltek harcba megpróbálva maguk alá gyűrni az utolsó fénynyalábot is. A Hold megadóan magát az árnyak rohamának, bársonyos éjkék felhők közé rejtette arcát. Nem vágyott a harcra, csak néha egy-egy áttetszően vékony felleg mögül tekintett le a világra.

S így az immár szinte fénynélküli éjszakában az árnyak feketébe burkolták az erdő vénséges fáit, melyek oly hatalmasak voltak, hogy az ember eltörpült mellettük, vaskos ágaikat fenyegetve himbálták a körülöttük kavargó szél szeszélyes játékának alávetve. A fák tövében megbújt bokrok közül sárga szemek villantak fel pásztázva a mélység titkait, de az erdő sűrűjébe nem lehetett belátni, idegen szem előtt rejtve maradt titkuk, s az éj is óvva takarta szárnyaival. Túl nagy volt a csend, túl nyomasztó. A nedves talaj felett alacsonyan hömpölygő, fenyegető köd kúszott elő a fák törzsei mögül, növelve az erdő félelmetes erejét.

Csak egy hang, egyetlen alig hallható hang törte meg a rengeteg zord csendjét. Kicsi lábak sértették  az erdő összefüggő talaját, de alig-alig érintve azt.

 Egy lány futott, kinek testét halovány tengerkék ruha takarta, mely minden mozdulatát lágyan követte, szinte szállt körülötte, s az előmerészkedő hold fényében megcsillanva megannyi ezer csillagot varázsolt a lány köré. Menekült. Arcába az egyre tomboló szél vadul csapkodta a fák tövében megbúvó sűrű tüskés bokrok ágait, nem kímélték testét se ruháját. A lány karján és lábán száznál is több sebből vérzett, de nem érezte fájdalmukat, csak futott és futott. Futnia kellett. De csak ő tudta mi elől, ő hallotta és értette az egyre gyorsabban kúszó ködben felsejlő baljós hangok szavait. Menekült előlük. Félelme kiült arcára, szemei, mint egy űzött vadnak tágra nyíltak, barna haja csapzottan szállt körülötte, a rettegése vitte őt előre, nem akart a ködbe veszni. Érezte, hogy ha utoléri a gomolygó gyöngyfátyol, elveszik ő is, s a köd szülte lények közé fog tartozni. Nem akarta, nem akart olyanná válni, mint azok a sötét teremtmények. Szíve ereje erősebb volt annál, minthogy a hívó szavuknak engedelmeskedjen.

A rohamosan növekvő nyirkos szürkeségben körvonalazódott árnyak a lány múltja okozta fájdalomból és gyengeségből akartak táplálkozni. Éhségük a lány szívébe befészkelt gyötrődések iránt egyre csak növekedett, még többet akartak a lány lelkéből. Az egész valóját akarták felemészteni.

A lány utolsó erejével is küzdött ellenük, pedig a hangok oly hívogatóak voltak számára. Apja kérlelő hangja a gondolataiba ették magukat, kínozták amúgy is már törékeny lelkét. A hangok szavakká formálódva kúsztak a lányhoz…szavak, melyekért bármit megadott volna. Súlyuk ólomszerűen telepedett a szívére, mardosták, de tudta, hogy mind hamis. Könnyei lágyan legördülve keresték útjukat zilált arcán, nem bírta tovább meg kellett állnia, látnia kellet még egyszer apja arcát.  Megfordult és lassan, de határozottan tekintetét a közeledő tejfölszerű fátyolra szegezte. Az elszántság keménysége uralta már arcát, nem akart elgyengülni, de a szemeiben tükröződő könnycseppek másról árulkodtak. Annyira akart segíteni apjának, kihúzni őt a köd fogságából. Végre kihozni őt abból a sártengerből, melybe oly régóta belesüllyedt. Érezte, hogy veszélyben volt, ha nem halad tovább, de nem bírt apjától és a neki mondott szavaitól szabadulni. Engedni akart a lelkét elárasztó szeretetnek és bizalomnak apja iránt. A „hátha” oly nagy hatalommal bírt életében, újra és újra utat nyitott a remény ereje a kicsiny szívében. Mégis teste vad remegése figyelmeztette, hogy újra csak sérülni fog. De most nem érdekelte, apja arcát figyelte, már-már kezét nyújtotta felé. Vele akart lenni. Vele, hisz már csak ő maradt neki.

Egy lépést tett a köd felé, mely már csak alig két lépésnyire kavargott tőle, s épp már elérte volna a felé nyújtott kezet, mikor a szürkeség legmélyebb pontjáról megjelent Ő.  Szemei szikráztak, fenyegették a lányt, pedig csak az apját szerette volna, de az ördögi teremtmény nem engedte. Tekintettük párbajt vívott, s a köd hirtelen a lány fölé tornyosult, de a feje felett megtorpant, várt. Ő irányította ezt a nem evilági fátyolködöt, ahogy minden mást is. Apja és testvérei való énjeit is, kik bár csak félig voltak azok, mégis a lány szíve nem tett különbséget, szerette őket. Ám a sátáni lény, oly erővel bírt felettük, amit a lány nem tudott legyőzni, szíve szeretete és tisztasága nem volt elég hozzá.  Gyűlölte Őt ezért. Elvette apját, s szeretett édesanyja életét is kínzó gyötrelmek bilincsébe verte, amíg gyenge lelke bírta. Egyedül maradt a világban miatta, s még így is üldözte, a sarkában loholt. Pedig a lány nem tehetett róla, hogy közéjük született. Mindig is tudta és érezte a lány, hogy ő más. Benne nem volt meg az a gonoszság, ami e torz lények lételeme volt. Gyenge láncszem volt, s Ő el akarta pusztítani, azonban a lány szíve méltó ellenfélnek bizonyult, lelke mélysége olyan erőt és hatalmat szült, amivel Ő nem számolt. Bőszítette, s haragja csak nőtt az évekkel együtt a lány iránt. Mindent és mindenkit elakart venni tőle, a jövőjét is.

A lény szemei hirtelen tűzbe gyúltak, arca már nem volt emberi. Hatalmas ordítással rántotta vissza a lány apját. Majd minden erejével a lány felé lendült, s a köd egyként mozdult vele, őrjöngése megállíthatatlan volt.

 A lány a kezét ernyedten engedte le maga mellé és várta az elkerülhetetlent. Tudta, hogy apja elveszett, nincs már számára kiút, végérvényesen közéjük tartozott…menthetetlenül. El kellett engednie, nem tehetett már érte semmit sem. A dermedt, végső búcsú pillanatában csak megadóan tűrte, amint a köd a lábain felfelé kúszott egyre közelebb a szívéhez, párája fagyosságánál nagyobb volt a lány lelkének szenvedése, amint apja alakja halványodni kezdett szemei előtt.

Váratlanul és kegyetlen pofával vicsorogva, szinte már arcát érintve a gonoszság jelent meg. Minden elszántságával a kicsi lány farkasszemet nézett vele, szemei andradit zöldjében egész valója ragyogott, míg az Ő szeméből csak a tűzben égő fekete alantasság. Érezte hidegét és utálatát, de a lány állta a vérszomjtól guvadó tekintetet. A köd is megtorpant a lány derekánál, nem talált utat. Gomolygása szinte már szemmel követhetetlenné vált, csapdába esett, mivel a lány szíve teli volt fájdalmakkal és az általuk szült tisztaerejű remény hitével. A köd kapálózott, de mérgével nem érhette el vágyott célját, nem érintethette meg a szeretet fényének követeként egyre jobban tündöklő szívet.

A lány mereven nézett maga elé, szemeit az előtte álló teremtménybe vájta, s az árnyból életre kelt szörnyet megzavarva száját mosolyra húzta.

- „ Nem győzhetsz”– súgta alig hallható lágysággal a toporzékoló ellenségnek, majd egyszerű könnyedséggel megfordult és elindult az erdő sűrűjéből az előtte álló tisztás felé. A rengeteg szélén a köd még utolsó erejével utána kapott, de a lányt már az előbújó Hold és hű csillagai biztonságot nyújtó fénysugarai védelmezték. Az aggastyán fák árnyai közé ragadt üvöltések és hangok lassan foszlányokká váltak, majd elnémultak. A lány többé nem nézett hátra, arcára békés mosoly ült ki, a félelem eltűnt szemeiből, s egyre bátrabb léptekkel hagyta maga mögött a szörnyű múltjából született fenyegető árnyakat. Helyettük egy lágy hang szegődött társául, szemei előtt megjelent édesanyja, aki bátorítóan kezét nyújtotta felé, hogy segítse útján szeretett lányát, még ha csak az álmain keresztül tehette meg.”

Hirtelen kipattannak szemeim és megdöbbenve tapasztalom, hogy az alvásra törekvő próbálkozásom annyira sikeres, hogy a filmekből oly jól ismert szituációban találom magamat. Fejemet a szomszédos székben ülő ismeretlen válláról emelem fel, de a résnyire nyitott szemeimen keresztül csak egy kedves mosolyt látok belőle. Én is előveszem tündéri mosolyom, megköszönve, hogy nem lökte le a fejem válláról és egy sorry-t is mellébiggyesztek majd az ablak felé kémlelek.

Agyam kavarog, álmaim mélységét nem tudom megszokni, bárhol és bármikor, amint lehunyom szemeim mérhetetlen súllyal nehezednek rám. Ez most már örökké így lesz vajon? Most, hogy már elszakadhattam az átkozott család árnyékából, miért nem múlnak, vagy legalább halványodnának. Miért kísért a múlt az álmaimon keresztül, mikor annyira erősen próbálom végre a hátam mögött hagyni az egész eddigi életem és még az emlékeimből is száműzni próbálom az oly kedves családtagjaim emlékét is.

De nem érdekel!! Nem fogok azon őrlődni, hogy vajon milyen jelentéssel bírnak az álmaim, hogy mit akarnának üzenni, nem hagyom, hogy a hatalmukban tartsanak és felemésszenek. Elég volt belőletek, halljátok!!

Gondolataimat és vele együtt lelkem kavargását visszaerőltetem a megfelelő kerékvágásba, s az órámra tekintek. Meglepődve, de annál inkább boldogan veszem tudomásul, elérkezett a leszállás ideje.

Fene essen belé, újabb reptér egy újabb országban és ez a legtöbb, amit láthatok belőle. Ennyi fog a kis emlékkönyvemben állni róla: Szingapúr? Meg volt. És milyen? Terminálos.

 Menekülve hagyom el a repülőgépet, majd még az alvástól enyhén kótyagos fejjel körbekószálom az aktuális látnivalókat, újabb boltokat, már ami egy ilyen helyen létezhet. Ez se érdekesebb, mint a Londoni reptér, leszámítva, hogy az utazók 80 %-át kicsi sárga ferdeszemű emberkék alkotják. Konichiwa mindenkinek!

A köszönés viszonzatlan marad, azonban gyomrom hangos korgása megtorpant. Jó, hogy szólsz, tényleg éhes vagyok.  Irányba is veszem a sorakozó lehetőségeket, azonban válogatós ízlésemnek nem igazán tetszik semmi se. Így jobb híjján chipset és csokis kekszet veszek, majd leülve elkezdem majszolgatni. Miután kiürítettem a zacskók tartalmát és félig meddig jól laktam a falon lévő óra mutatóival kezdek el szemezni. Két perc elteltével meg is unom.

-         Nem mozdulnak ezek sehova se! – morcoskodok magamban.

Felpattanok és újult erővel vetem be magam a várakozó tömegbe. Végig sétálgatok a boltok sorain, rácsodálkozok mindenre. Egy csokoládés üzlet kirakata megfogja gondolataimat. Huuuu mennyi, mennyi csodaszépbe öltöztetett örömbomba! Ide lehet érdemes lenne benézni. Agyam azonban figyelmeztetve rákoppint vállamra.

-         Minek mennél te oda be? Nem is szereted a csokit. Elvétve maximum évente kétszer-háromszor eszel csak, de akkor is mérged levezetéséért.

Helyesen bólogatok önálló életre kelt agyam magyarázatán. Igaz, ami igaz. Azonban szemeimen át feltűnő kávézó látványától kibírhatatlan ujjongása arra késztet, hogy betérjek egy cappucínóra.

A pulthoz közelítve előre jól megtervezett angol mondattal a fejemben, de annál óvatlanabbul kérem ki az agyserkentő italt.

Teljes lelki nyugalommal kávémmal a kezemben leülök egy asztalhoz, azonban ahogy az első korty lefolyik torkomon az máris segítségért kiáltozik.

-         Basszuskulcs- szólom el magamat, de csak egy-két fej fordul felém hirtelen feltörő kinyilatkoztatásom miatt.

Mi ez a förtelmesen keserű valami? Csalódottan és rossz ízzel vonulok vissza a pincérhez cukorért, bízva abban, hogy az segít majd a löttyön, amit meg kell innom. Erőm híjján csak 3 ujjamat dugom a kiszolgáló orra alá, jelezve a kért mennyiséget ő pedig elhűlt ábrázattal, de a kezembe nyomja. Nagy levegővétel után egy korttyal próbálom a förtelmet eltüntetni. Gyomrom tiltakozik, de lenyelem az utolsó adagot is. Majd egy hatalmas fintorral kijelenthetem: ez is meg volt és többet soha se!!!!

Sietősen veszem célba a beszálló kaput, mivel a kávéval való küzdelmem miatt észre se vettem, hogy már indulunk. Beszállás után újra a kedves mosollyal követett bemutató. He-he. Most már nem hozzátok rám a frászt ezzel és lelki szemeim előtt megjelenek, amint kinyújtom nyelvem az ijesztgetős nénire. 

A bemutató alatt most először kíváncsiságom a mellettem ülő emberre terelődik. Mivel nyuszi vagyok teljesen odafordulva megszemlélni, így a kezére téved a tekintetem. Férfi. Szögezem le. Talán hasonló korú, mint én, mert nem igazán egy ráncos pracli. Jobban megfigyelve a gitározás jellegzetes jeleit kezdem felfedezni rajta. Hmm. Zenekedvelő, máris szimpatikus, még így látatlanban is. Én is próbálkozok játszani zongorán, kisebb- nagyobb sikerekkel.

Annyira belemerülök a kéz elemzésébe, hogy a gép észrevétlenül felkúszik a magasba gyomrom liftezését megkerülve, azonban hirtelen rázkódás veszi át a gép felett az uralmat. Kezeim rögtön teljes erővel ráfonódnak a karfára, ujjaim a szorítástól fehérre válnak. A pánik futótűz gyorsasággal gyűr maga alá. Gyomrom őrületes liftezésbe kezd, s már- már az előttem lévő zacskó után nyúlok. A teljes világ himbálózni kezd előttem, s tudatomba befészkeli magát a felém közeledő föld látványa.

-         Lezuhanunk, lezuhanunk…..meghalunk!!! – sikoltozik a betoji énem.

Félelmem jajveszékelései közé egy bársonyosan mély, lélekbeható hang kúszik be, mint egy hős, ki szíve hölgye segítségére kél. Testemben a rémület remegését felváltja valami kellemes bizsergés, mely a hang hatására szétárad bennem. Elmém lassú léptékben halad kifelé a pánik okozta ködből és a lelkemet mélyen érintő férfihang eléri gondolataimat, s szóvá formálódnak.

-         Félsz? – kérdi angolul.

-         Naná, hogy félek! – tör ki belőlem tökéletes angolsággal a válasz. Majd pánikkal és enyhe szemrehányással teli tekintetem a forrás irányába fordul.

-          Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni, mikor több ezer méterrel lebeg az ember a föld felett – és újra magam elé bámulok mereven, várva az elkerülhetetlent.

Agyamban rögtön összeállnak a látottak. Szinte abban a pillanatban visszanézek, majd megint magam elé. Szemeim hatalmassá kerekednek a döbbenettől. Gondolataim cikázni kezdenek. Barna, kócos haj, észvesztően mélybarna szemek és lábremegést kiváltó mosoly. Óvatosan oldalra sandítva ellenőrzöm még egyszer, hogy tényleg nem csak az elmém játéka. De nem.

-         Jesszus, jesszus!!! Ez ő? Biztos, hogy ő?  - ujjong belső énem kis kezét csapkodva, miközben vállamra telepedve helyettem is rajongói csodálattal, aléltan rebegteti pilláit csodálata tárgya felé.

Ez nem lehet ő! – próbálom a kedvét csillapítani. De a hang ismét kedves angolsággal szól hozzám.

-         Most már engedd el a karfát. Úgy szorítod, hogy a végén eltöröd. Elmúlt a vész.

Igaza volt, a gép már lágyan suhant a felhők között. Félve kitörő rajongói boldogságomtól elővigyázatosan újból rápillantok egy még gyengébb mosoly társaságában. Szemeim óvatosan milliméterről milliméterre fürkészik az arcát, s ahogy az övéivel összetalálkoznak, melyek barátságos barnasággal mosolyognak, a kép kiteljesedik előttem.

-         Ő az! Tévedhetetlenül ő az!

Itt ülök, egy Ausztráliába tartó gépen és Clay Chyper ül mellettem. Szélsebesen eluralkodó ujjongásom bénultságba dermeszti egész testem.

-         Viselkedj, légy higgadt, mintha fel sem ismerted volna. Na légy őrült rajongó! Csak nyugi kislány, fő a természetesség! – súgja másik vállamon ténfergő, nyugodtabb énem, miközben hallgatva szomszédomra lefejtem görcsös ujjaimat a karfáról.

-         Ezt tiszta gáz ugye? – kérdem szégyenlősen viselkedésem miatt.

-         Nem az, ha most repülsz először – próbálja látható zavaromat eloszlatni.

-         Az elmúlt 15 órában ez a harmadik felszállásom – tisztázom kérdését. Arcára csodálkozás ül ki.

-         A harmadik? Megkérdezhetem, hogy……?

-         Budapest, Magyarország – válaszolok közbeszólva kíváncsiskodó kérdésére.

-         Magyarország? Nem igazán hallottam még róla – s hangja kicsit szégyenlősbe vált.

-         Ááá, semmi baj. Sokan nem tudják, hol található, mivel annyira kicsi, hogy átsiklanak felette a térképen is – s válaszom alatt megdöbbenve tapasztalom folyékonyabb angol tudásom. Talán a váratlanul ért riadalom váltotta ki, vagy talán a meglepettség a mellettem ülő férfi láttán. Azonban a következő kérdésére nyelvem már nem mozdul tovább, gondolataimból is elszállnak az angol szavak.

-         Minden magyar lány ilyen elbűvölően riadt tekintetű, mint te?

Levéve róla a tekintetem, erőltetve próbálom lefordítani szavai jelentését, s mikor nehezen, de összerakom kérdése lényegét arcom a természetesből pirosra változik.

Huu, de borzalmasan meleg van itt, hééé valaki, itt nincs légkondicionáló?? – visítom magamban az utaskísérők felé.

-         Sajnálom, ne haragudj, de nem igazán értem. Csak kicsit beszélek angolul – hárítom kérdését, szinte oda se nézve.

Ő kedvesen, én annál inkább kínosabban mosolygok, mialatt kérdését agytekervényeimhez lassítja le.

Jól van na, elsőre is értettem, csak nehezebben. Morgolódok magamban, s pirosból mélyvörösbe festődik arcom. Ennél kellemetlenebb már nem is lehetne a szituáció. Itt ül mellettem, két centire van a karja tőlem, én meg bíborban játszok és egy értelmes szót se tudok kinyögni.

-         Gratulálunk Orsi, nem is te lennél, ha nem így lenne…korholódnak egyként vállaimon még ott ücsörgő énjeim.

-         Jaj, hallgassatok már, válaszolni próbálnék! – utasítom helyre önmagam kis lélekördögeit.

Pár másodperc leforgása alatt higgadtságot varázsolva magamra, s tudva, hogy angoltudásom már visszahozhatatlan, ismét felé fordulok, s uralva káoszomat csikarom ki a választ.

-         Riadtnak riadt, de hogy elbűvölő, azt kétlem.

Szívből jövő nevetése áramütésként hatnak női érzékeimre. Remek, most már nem csak főtt rákot játszok, de olvadozok is.

-         Nem számít, legalábbis addig nem, amíg ilyen vakítóan zöld szempár társul mellé – borzolgatja zavarodottságomat.

Na ez már sok. Ilyen nincs. Most szórakozik velem és élvezi lányos zavaromat? Pedig isten bizony rajta vagyok, hogy ennek szemernyi látszata se tűnjön fel előtte a jobb benyomás érdekében, de ezzel a mondatával csak még jobban beletaszít a viháncolós-zavarbajövős önmagamba.

-         Clay Chyper - mutatkozik be udvariasan és a kezét nyújtja felém.

Bátortalanul nézek a felém tartott kézre, és mint aki abszolút tudatlanságban él kilétét illetően nagy levegővétel után, magyar szokáshoz híven határozottan fogok vele kezet.

-         Orsi Magyari - mutatkozok be én is neki és máris az arcát fürkészem, hogy vajon a magyar nevemmel, hogy birkózik meg.

-         Orsi? – kérdez vissza.

-         Igen, Orsi – és elmosolyodok a kiejtésén. Furcsa egy idegen szájából hallani a nevem. Ezt  talán még gyakorolnia kellene.

Még párszor elmotyogja a nevemet emésztgetve annak kiejtését én pedig jókat somolygok rajta. Aztán tudatomba vág, hogy még mindig a kezét szorongatom. Ohh, hogy az a basszus kulcs!!!  Olyan hirtelenséggel húzom el a kezemet az övéből, hogy majdnem oldalba vágom a mellettem elhaladó utaskísérőt.

-         Sajnálom, sajnálom- nyögöm ki zavaromban a hölgynek, aki udvariasan fogadja elnézésemet és mintha mi sem történt volna halad tovább.

Arcom ismét vörösbe kezd váltani bénaságom miatt, alig merek visszanézni Clay-re, vajon mégis mit gondolhat most rólam. Tipikus női viselkedésnek lehet most szemtanúja, zavarbajövős-vörösödős, csakhogy én vagyok az „ elszenvedő fél”, ez pedig annyira nem épp kellemes.

Érzékelve a bennem dúló zavartságot az ölembe lazán pihenő könyvért nyúl. Mozdulata még merevebben szögez az ülésembe.

-         Brisbane? – kérdi meglepetten.

Ohh, basszus, hisz ő is odavaló, ott született. Na, ennél kellemetlenebb már nem is lehetne ez az egész helyzet.

-         Igen, Brisbane, oda utazok – válaszolok, mint aki még véletlen se tudja ki ő, remélve, hogy nem árultam még el eddig magamat a viselkedésemmel.

-         Rokonok?

-         Nem.

-         Munka?

-         Nem.

-         Hmm… - és szemöldökét az égbe emeli.

-         Tán tanulás?

-         Igen.

-         Egyedül? – kérdi meghökkenve mialatt nyakát nyújtogatva körbenéz az utastérben.

-         Természetesen! – válaszolom határozottan.

-         Húha, micsoda határozottság, bátor lány – mosolyog tovább egyre jobban fokozva bíborban tündöklő aléltságomat.

További beszélgetésünk, bár döcögős angolsággal - már ami engem illet – Brisbane-ről és az ottani életről folytatódik. Ez idő alatt észrevétlen tűnik el arcomról a vörös szín és felváltja ismét a természetesség. Clay teljes beleéléssel meséli, hogy milyen a városban az élet, hogy mi az, amit feltétlenül meg kell néznem, mi az, amire vigyázzak stb., s ezalatt az addig oly biztosan felépített ismeretem a leendő otthonomról egyszerűen omladozni kezd.

Te jesszus, mi lesz velem így? A félelemmel keveredett ijedtségem megfekszi gyomromat. Egyre inkább érzem, nem volt túl jó ötlet ez az utazás és súlya vállaimat egyre inkább nyomni kezdi. Eddigi természetességem ismét bénultságba vált át, mosolyom leginkább már csak halvány árnya a valódinak. Clay is észreveszi hirtelen jött hallgatásomat. Szemeivel arcomat pásztázza. Lassan nekem is feltűnik, hogy már nem beszél, bekúszik a csend közénk, így egy félszeg mosollyal próbálom menteni a nyomasztó légkört.

Tekintetünk összefonódik, fejemet nem tudom elfordítani. Szeme barnasága és mosolyának kedvessége annyira megnyugtatóan hatnak, hogy a rabságában maradok. Gondolataim az előttem álló új világról Clay-re terelődnek. Milyen meglepő a viselkedése. Szavaiban nincsen semmiféle fellengzősség, viselkedése nem tükröz semmi sztárallűrt. Olyan, mint bárki más ezen a gépen, egy egyszerű ember. Vajon máskor is így viselkedik, akkor is ilyen mikor rajongók hada veszi körbe?

Kérdéseim százai próbálják hirtelen agyamat elárasztani, de gyorsan elhessentem őket. Minek is gondolkozok én ilyeneken. Semmi értelme, hisz ha leszáll végre a gép, többé úgy se látom. Egyébként is örüljek annak a szerencsének, hogy erre a pár órára az úti társam.

Váratlan hatásként ér, mikor Clay megfogja kezemet. Érintése teljes egészében magával ránt. Ujjait ujjaim közé fonja, mintha múltunk, s jövőnk közös lenne. Bőrének férfias érdessége kezemet nem sérti, inkább mintha egy lágy vízsugár ölelné körbe. Lenézek kezére és érzem, hogy érzékeim vad villódzása már egy diszkó fényeivel is versenyezhetnének.

-         Ne félj, minden rendben lesz, mivel a riadtságod ellenére számomra úgy tűnik eléggé talpra esett lány lehetsz – nyugtat szavaival, de azok el sem jutnak tudatomig, mert a szemem elé táruló összefonódott ujjak látványa és az érintés által felborzolt érzékeim teljesen magukkal húznak. Nehezen szabadulva ebből az alélt pillanatomból mégis kérdőn emelem felé tekintetem.

Clay rögtön elengedi kezem és bocsánatot kér felelőtlen mozdulatáért, ő csak bátorítani akart.

-         Nincs semmi gond - biztatom olvatagon egy félszeg mosollyal, majd ismét mély hallgatásba burkolózok.

Egyszerűen hihetetlen, fel se tudom fogni, hogy ez velem történik!  Csak alig pár hónapja láttam azt a sorozatot, amiben ő volt a főhős és addigi ábrándvilágomat teljesen felfordította. Egész lénye annyira megfogott a tévésorozatban, hogy álmaimba is becsempészte magát. Pedig kapcsolatban éltem, mégis vágyam tárgya lett. De határozottan kijelenthetem, hogy csak és kizárólag egészséges keretek között, szürke hétköznapjaimba egy mesét csempészve. Egyébként is melyik nő nem csinál ilyet? Kiegyensúlyozott kapcsolatban is nők millió ábrándoznak tévé és filmsztárok után, merengve egy véletlen találkozás igen halvány lehetőségén. Én miért lennék kivétel? Pffff, ez eléggé szánalmasan hangzik most.