Kívánságom szerint máris a terminálban találom magamat. Füleimet és agyam felkészítem a minden irányból rám zúduló angolságra, lépteimet szaporázom. Itt muszáj leszek már elővenni a lehető legjobb angol tudásomat, hisz angol honban nem csicsereghetek már természetes magyarsággal, sajnos. A biztonság kedvéért előhalászom a kis úti szótáramat. Biztos, ami biztos. Ismerve magamat az összes szót elfelejtem, mihelyt angolul szól hozzám valaki. Kicsit magabiztosabban az egyetlen trükkel a zsebemben haladok tovább. Menetelés közben ez a biztosnak hitt bátorságom eltűnni látszik, mindenhol angol feliratok, angol szavak és füleim hiába figyelnek egyetlen szót sem tudnak kivenni a sokaság zajából. Egyre kisebbre húzom össze magam és gyorsan feltérképezve az illemhely lelőhelyét belépek az ajtaján. Muszáj egy kis felfrissülés és ziláltnak vélt külsőmet sem ártana helyrebillenteni.

Meglepődve tapasztalom a mosdókagylók mögött terpeszkedő tükör hatalmas méretét. Óriási. Bár nem is értem magam, miért csodálkozok, mikor ennél nagyobbal is találkoztam már, köszönhetően oly szeretett családom vállalkozása révén. Még jó, hogy nem lettem én is üvegművész, mint ők. Nem győznék tükörből tükörbe bámulni egész nap magamat látva. Eléggé idegesítő lehet.

Azért közelebb megyek hozzá és belenézve konstatálom kinézetemet. Mindig is a kényelmesebb öltözködés volt a szívemhez közeli, leginkább sportos beütéssel. Most sincs ez másképp, egy farmer, a kedvenc pólóm, egy kapucnis pulcsi és természetesen az abszolút kényelem megtestesítője, egy edzőcipő. Átlátva az egész tükörképet, nem is csodálkozok, hogy legtöbbször fiatalabbnak néznek a koromnál. Pedig már lassan - és még magamban is csak halkan suttogva – egy év múlva a dupla x-ből tripla x lesz. Szomorú tény, de nem tudok az idő ellen harcolni, bár a szerencsés génjeimnek köszönhetően azért jó pár évet letagadhatok. Kislányos vigyort festek tükörbeli képmásomra. Irigykedtek mi?  Igaz, néha-néha voltak ebből bonyodalmaim, hogy fiatalabbnak néztek és van, amikor eléggé fel is mérgesített, ha valaki 18-nak se nézett, amit kikérek magamnak, azért annyinak már nem nézek ki.

Milyen furcsa is ez a dolog. Mikor az ember még fiatal alig várja a nagykorúságot, minden évben nagy sóhajtásokkal vesszük tudomásul, hogy még milyen sokára leszünk felnőttek. Aztán, ahogy ez megtörténik, már inkább rettegni kezdünk az öregedéstől, félünk a harminctól, a negyventől már kiver a frász, hatvantól pedig csak megbékélünk a hátrahagyott éveinkkel.

Közelebb lépve a tükörhöz rátámaszkodva a mosdóra felmérem az arcom vonásain egyre inkább előtűnő ráncaimat. A tükörből édesanyám arcát látom visszatekinteni. Most is, mint mindig meglepve hat rám a kép, és az a furcsa tény, hogy minél jobban öregszek annál inkább kezdek ráhasonlítani. Az orrunk, a szájunk íve, szemünk formája és hajunk ugyanazon enyhe hullámai egyre csak közelítenek egymáshoz. A szőkéből sötétbarnába varázsolt hajszínemmel is csak fokoztam a hasonlóságot köztünk. Még a 165 centis magasságom is azonos anyuéval.

Sajnálatos módon vagy se, azért apámnak is sikerült valamit átörökítenie, a szemem zöldje ugyanúgy vakít, mint az övé és ez se épp szerencsésnek mondható, mivel ezzel egyenesen megörököltem a szemüveg viselésének terheit. Sokáig szégyelltem is hordani ezt a világélesítő eszközt, de idővel rájöttem, hogy az arcomat karakteresebbé teszi és valamilyen mértékben biztonságosan el tudok rejtőzni mögötte. Más emberré válhattam, néha a szeleburdi énemet egy komoly és értelmesebb emberré tudtam varázsolni és ami még előny, hogy így nem igazán kellett bajlódnom arcfestékekkel, mivel úgyis eltakarta a szemüveg. A mosoly hirtelen a fülemig szalad. Még hogy én meg a női praktikák. Én, aki ha szempillaspirál vagy rúzs kerül a kezembe, akkor csak egy borzalmat tudok az arcomra rápingálni. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom elviselni, mivel a szemem viszket tőle, ha meg természetes egyszerűséggel megvakarom, rögtön elkenődik minden. Több próbálkozásom után úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való, még egy egyszerűbb frizurát se tudok a fejemre alkotni, így legtöbbször hol leengedve, hol lófarokba kötve hordom. Beletörődve bénaságomba fennhangon szoktam visszhangoztatni, hogy a természetesség sokkal jobb. Sose értettem azokat a nőket, akik félórával hamarabb felkelnek azért, hogy igazi arcuk helyére egy másikat fessenek fel magukra. Én inkább az alvás mellett voksolok.

Felfrissülésképp hideg víz alá dugom kezeimet és megmosom arcomat, majd hátra arccal magam mögött hagyom tükörbeli másomat. Unalmas lézengésbe kezdek, emberek hada lökdös ide-oda a hangulatomat egyre jobban felpaprikázva. A fene essen belétek! Muszáj mindig a kisebbet taszigálni?  Figyelmesebb módon is eljuttok, ám oda ahova annyira siettek. Tényleg nem maradtok le semmiről se.

Egy biztonságosnak tűnő kis boltba menekülök az udvariatlan módon eltaposni készülő tömeg elől. Az ajtó felett lebegő táblára persze nem figyelek, így megdöbbentésképp a látványtól sarkon is fordulok hirtelen. Felnézek a táblára: Gucci. Hát ez nem igazán az én pénztárcámnak való.

Na jó, keressünk egy széket, ahová ismételten leülhetek. Meglátva helyemet gyorsan irányba veszem. Huppp. Ez már az enyém és győzedelmi arccal nézek körbe. Mivel senkit se érdekel diadalittas örömöm, magamba süppedek mindaddig, amíg a járatomhoz szólítgatják az utasokat.

A beszállás után ismét csak elfoglalom kényelmetlen börtönömet és becsatolom az övemet.  Ez a gép is ugyanazzal a lendülettel kezdi meg felszállását én pedig csalódottan tapasztalom, hogy a fülembe helyezett zene se nyugtatja le gyomromat és ismételten levándorol mélyebb tájakra. Viszont büszkén mondhatom, a zacskó ismét a helyén maradt. Következő cél: Szingapúr, leszállás 13 óra múlva. Jaj nekem!

Több órányinak hitt olvasás után veséim vad jelzésbe kezdenek. Remek. Hihetetlen szervezetemnek köszönhetően a földkerekségen én vagyok az egyetlen, aki 20 percenkénti vécézésre van ítélve. Egy hatalmas veseként funkcionálok.  Lábujjaim, amint hidegebb szellővel randiznak rögtön egy komplett mini víztoronnyá változok. A természet hívó erejével vetekedve megpróbálok még jobban a könyv lapjaira koncentrálni.

-         Minden fejben dől el, minden fejben dől el-  mormogom magamban kis imámat, kapaszkodva hajszál vékony igazság tartalmába.

Félóráig sikerül is győzedelmi tort ülni, de veséim makacsságomat észrevéve még jobban rákapcsolnak.  Lábaimat hol így, hol úgy kezdem el pakolgatni. Talán mégis csak ki kellene mennem.

-         Nehogy már!

Most ezalatt a 13 órás út alatt folyamatosan csak a mosdóba fogok járkálni? Ráadásképp a gép belsejébe művarázsolt kora tavaszi hűs levegő se kíméli szervezetem. Hogy utálom ezt. Más normális ember miért bír ki akár órákat, és én miért nem? Egy heti vízmegvonással is maximális ürítés nélküli időm egy óra. Basszus, basszus, tényleg nem húzhatom tovább. Öv kikapcs, mivel felszállás óta bekapcsolva felejtettem. Lassan, feltűnésmentesen körbenézek, ki figyel és ki nem. Nevetséges, ne légy már paranoiás Orsi!  Miért figyelnének épp engem, hisz csak a mosdóba készülök. Felállok és persze abban a pillanatban egyként fordul felém az egész utastér. Pompás, ennyit arról, hogy észrevétlenül hagyhatom el a székem.

Elhúzom a számat, miközben arra az elszomorító következtetésre jutok, hogy mindezt innentől kezdve óráként megtapasztalhatom.  Pásztázó tekintetek kíséretében elbattyogok a toalettig. Végezve feladataimmal és bizakodva veséim felett aratott kétes győzelmemben elfoglalom ismét a helyemet.

Mivel unom már az olvasást így az előttem pompázó színekben játszó tévére nézek. Na persze mi más is mehetne műsorként, mint Szingapúr ecsetelése. Erős koncentrációba esek, füleimet erőltetem egy-két angol szó megértésére, majd mikor feltűnik, hogy nem csak a mondanivalót de a képet se látom igazán, a fejem tetejére biggyesztett szemüvegemet az orromra lököm. És lám, kitisztul a világ előttem, de füleim nem. Hallom én, hogy mit beszélnek, csak épp nem értem.  Ennyit az egy évnyi magán tanárhoz járkálásról, hogy megkopott angol tudásom felszínre hozzam. Mire a műsor véget ér a fejemben egy adta hangyaboly menetel. Derekam ég, térdeim éles fájdalommal jelzik a kényelmetlen pózba ítélt helyzetüket. Sajnálom, nem tudok mit tenni, még 8 órát ki kell bírnotok. Úgy döntök, testem kínokkal teli lázadását mély álomba kergetem. Igaz a mélyet nem ígérhetem, de valami sekélyebbet talán. Ezzel a végszóval belebújok az utaskísérőtől kapott pihe-puha, de annál kisebb takarószerű valamibe és elmémet befelé fordítva a fülembe duruzsolt zongorajáték dallamaiba merülök.