~   3    ~

Besorolunk a reptéri parkolóba, Szilviék már ott várakoznak. Még egy barát, akit nehéz szívvel hagyok itt, ő is mindig kitartóan húzott fel a földről ha épp nem volt kedvem felállni se.

Kikászálódunk a kocsiból és feléjük vesszük az irányt. Márkó, Szilvi kisfia már messziről csilingel kicsi hangjával: „ Ojsi, Ojsi”

Odaérve, gyors felkapom a kiskukacot, aki hangos nevetéssel nyugtázza a hirtelen ölelésem. Egy-két csiklandozás után leteszem és Szilvihez lépek. Az arcán már feltűnik a búcsúzkodás jelei, a könnyei ott bujkálnak a szemeiben, de még várják a megfelelő pillanatot, mikor záporozva hullhatnak alá.

-          Gyerekek, ne csináljátok már ti is, nem örökre megyek el! Ígérem élve visszatérek. Inkább bátorítsatok kicsit mert úgy érzem a naci nemsoká teli lesz.

-          Nem lesz gond! – biztat eléggé gyengén Szilvi, közben átölel, háta mögött Misi is bátorító mosolyt küld felém.

-          Vigyázz magadra!- súgja a fülembe.

-          Rendben, nem lesz gond, remélem. Viszont újra elmondhatnád, hogy is működik ez a reptér dolog, mert anno mikor utaztunk együtt akkor csak loholtam utánad, mint egy hűséges kiskutya és fel se fogtam, hogy mikor mit kell csinálni és hova kell menni.

Szilvi ismét elmagyarázta a reptéri rendszert, közben pedig a kiscsapattal a bejárat felé kocogunk. Majd laza egyszerűséggel veti fel a kérdést.

- Érted?

-          Persze, most hogy újra káoszt csináltál a fejemben ezzel a sok rám zúdított információval, csak elkecmergek valahogy a repülőgépig.

-          Már Kecskeméttől kezdve tiszta para a csaj- vág közbe Ági

-          Jah, para a köbön, már a frász kerülget és lassan azt se tudom, hogy milyen neműnek is születtem.

Nyugtázva az elhangzottakat, bevonulunk a Ferihegyi 2 B terminálba. Fesztelen női csacsogással ütjük el a még hátralévő időt, ami még maradt a magyarországi tartózkodásomból. Még 2 óra és a gépre keveredek, aztán pedig meg se állok Ausztráliáig.

Még mindig hihetetlennek tűnik számomra és egyre csak álomszerűvé válik, hogy tényleg itt vagyok és tényleg a „világ fenekére” készülök rácsapni.

Barátaim szavai kezdenek teljesen összemosódni, mindegyik tanácsokkal próbál ellátni, poénokkal bombáznak, mindannyian egyként beszélnek hozzám. A lelkemre kötik, hogy amint tudok jelentkezzek be náluk, hogy épségben földet értem és persze nem darabokban. Aggodalmuk és a tetőfokára hágott szeretetük fokozza bennem az elköszönés mázsás súlyát.

-          Mindent sikerült tényleg elintézned, várni fog valaki majd mikor leszáll a géped?- kérdi Szilvi.

-          Persze….hogy nem. Majd azzal a kevés angol tudásommal egy taxisnak kell elmagyaráznom , hogy mi az úticélom. Ha pedig nem jönne össze, felírtam egy füzetbe a pontos címet, majd az orra alá dugom. Olvasni csak tudnak ott is. Amúgy a többi tudtommal rendben van. Várni fognak rám. – nyugtatom őket, de magam se vagyok túl biztos a dolgokban.

-          Jól van, de aztán tényleg próbálj meg angolul is beszélni, ne csak egy cetlivel a kezedben járkálj, mert mire hazajössz, csak és kizárólag angolul leszek hajlandó veled beszélgetni.- szögezi le Szilvi teljes komolysággal.

-          Igenis, parancs értve. Elsődleges cél a nyelvtanulás, másodlagos pedig Brisbane és társai meghódítása.

Észre se véve, máris elérkezik az idő, hogy a bőröndjeimet leadjam és a beszállókártyámat intézzem.

-          Na csajszik, azt hiszem nekem most már végérvényesen el kell tűnnöm a reptér belsejébe. Úgyhogy gyors ölelést mindenkitől és itt sem vagyok. Legyünk túl a búcsúzáson és mire észbe kaptok már jövök is hazafelé. Rendicsek? – fordulok hozzájuk mosolyt erőltetve arcomra.

Mindenki csak ácsorog előttem, a pillanat mélysége mindannyiunkat átölel, mint egy nagy családot. Én kezdem a sort, mivel úgy tűnik ők nem igazán akaródznak elköszönni. Már pedig én megyek. Gyorsan mindenkit sorra veszek és próbálom a fátyolosan könnyes szemüket elkerülni, mivel már én is érzem, hogy ha nem sietek a végén tócsában tocsogunk majd.

Miután meg volt mindenki, belecsimpaszkodunk a bőröndjeimbe és csigalassúsággal néma csendben vonszoljuk őket a pultok felé. Eléggé röhejesen festhetünk ki, három és egy fél kisember próbál megküzdeni két óriás csomaggal. De közös erőnkkel szemben kevés eséllyel küzdenek. Még utolsó puszi sorozat és ölelések aztán hátraarcba vágják magukat és egy távoli pontra igyekeznek, tettetve, hogy távozásra lépnek. De érzem még így háttal is nekik, hogy szemeikkel még figyelnek. Jesszus, tényleg úgy csinálnak, mintha sose térnék haza. Hátrafordulok és laza kézmozdulattal hesegetem őket, jelezve nekik, hogy 4 hónapig ne is lássam őket.  Őszintén bevallva azonban saját magam érdekében próbálom őket kiterelni a reptérről, ha még tovább maradnak a közelemben bőgés lesz a vége.  

A pult felé fordulva egy abszolút művigyorral találkozik össze a tekintetem. A mosoly mögött álló hölgy, még nagyobb szemekkel, melyek leginkább a homlokán ülnek, köszönhetően a szorosan feje búbjára pakolt kontyától, pislogva néz rám. Megpróbálva elővenni a legbűbájosabb mosolyom átnyújtom neki a repülőjegyemet. Miután az egyadta gyöngyfogsorból álló hölgyike jelzi, hogy rendben minden, szó szerint birkózásba kezdek a bőröndjeimmel, mivel most már csak egyedüli erővel emelgetném őket, eléggé szoros kötődést kezdenek el mutatni a padlóval. Mögöttem egy kissé türelmetlen, de kedves baritonhang szól közbe a szerencsétlenkedésemet megszakítva.

-          Hagyj segítsek kisasszony! – és kezei már rajta is voltak a táskáim fogantyúin.

Ennél kínosabb- jellegű mosollyal hátrafordulok, hogy remegő hangon megköszönjem a felajánlott segítséget.

Most, hogy már a csomagjaimat leadtam a beszállókártyát is a kezembe nyomja a „művigyor”.

Irány tovább. Gyorsított léptekkel haladok tovább elkerülve a még kínosabb szituációkat. Elérem a vám és útlevél ellenőrző pultot. Még egy esély, hogy valamit elbénázzak. Ráadásul a szigorú tekintetű egyenruhás emberkék se túl bizalomkeltőek. Ők már nem mosolyognak kedvesen. Leginkább elszaladna előlük az ember, olyan morcos mind. Megpróbálom bevetni a legkedvesebb szemrebegtetős női tekintetem, de úgy tűnik rájuk semmi sincs hatással. Gyorsan bevégeztetem feleslegesen bevetett női praktikáimat és türelmesen várom, hogy átnézzenek mindent. Egyetlen fejbiccentéssel jelzik, hogy haladhatok tovább. Ejj, micsoda kedvesség, mondhatom nem ártana nekik valami érdekesebb munka, mert ebbe mintha belefásultak volna.

Morfondírozás közben tekintetemmel átszelem az előttem álló váró kínálta lehetőségeket. Igazából egyik se fog meg túlzottan, úgyhogy a további várakozás idejére kiszemelek magamnak egy nem túl kényelmesnek mondható széket. Magam mellé dobom a kézitáskámat és nagy komolysággal nézelődésbe kezdek, miközben a fülembe helyezem kedvenc zenéim hangjait. Pár perc ücsörgés után rájövök nem volt túl nyerő ötlet, inkább csak idegesít, hogy a hangos bemondó félpercenkénti bejelentkezése miatt ki-be veszem a fülhallgatót.

Nevetséges, hogy itt ülök, megesz az idegesség és a körülöttem lévő tömeg úgy tűnik teljes lelki békével sétálgat. Hogy tudnak ilyen nyugodtan várakozni? Senki se fél a repüléstől csak én vagyok ilyen fosósparéj? Remélem azért nem rí le rólam túlzottan, hogy az a bizonyos „kakilámpa” vészjóslón villog már nálam.

-          Para, para, para!!!! Sálálálálá…..

-          Lődd le magad Orsi, nem kéne még jobban felhúzni az idegeid-  utasítom rendre félősebb felemet.

Erőltetett nyugalmat varázsolok az arcomra és felettébb fontos tevékenységként a fejem búbjáig belemászok a táskámba. Türelmetlen kutakodás után, végre meglelem a könyvemet. Természetes bénaságommal rögtön egérútra is szalad a kezemből. Szemeimet forgatva jól betanult mozdulattal nyúlok utána, de a kis piszok a gravitáció rásegítésével megelőzve a padlón terül szét.  Ez se lesz már jó gondolatterelő és laza egyszerűséggel a táskámra dobom.

Félórás lábcserélgetős játszadozásom után az embereket kezdem el tanulmányozni. Ez mindig is jó mulatság volt számomra. Mivel a gondolataimat úgyse hallja senki se, így úgy és olyan módon kritizálhatok mindenkit, ahogy éppen nekem tetszik. Határok nélküli vélemény-nyilvánítás. Szemeimet kihegyezve pásztázom a tömeget. Borzalom- borzalom hátán, egyes emberek, hogy tudnak felöltözni, talán nincs tükör náluk? Egyesek pedig teljes képhibában szenvednek önmagukat illetően, mintha egy másik világban élnének. Látszik rajtuk, hogy nem köztünk járnak. Valakik befordulva az újságjuk mögé bújnak, elfedve magukat, valakik fennhéjázó módon hordozzák a tekintetüket a tömegen át, olyan „ki ha én nem” arckifejezéssel. Öntelt emberek, számomra nullával egyenlők. Aztán vannak, akik pár pillanat erejéig megfogják a gondolataimat. Vidám baráti társaság, akik természetes jókedvvel, nevetgélve töltik az idejüket, szerelmespárok, akik közt még él az a bizonyos tűz és nem utolsó sorban a családok. Persze köztük is van különbség, valakiken látszik, hogy összhangban élnek, a szeretet áthagyja azt, aki rájuk néz, de vannak olyanok is ahol a levegő hidegét még én is érzem. Gondolataim az emberekről és a róluk visszaverődő képekből játszi könnyedséggel rakják ki a puzzle részeit. Tekintetem egy fiatal páron időzik el a végén. Irigység kerít hatalmába. Jó nekik. Életemet áttekintve nem igazán vagyok azok közé a szerencsések közé sorolható, akik megtalálták a párjukat. Igazi őstehetségként leginkább mellé nyúlok. Átgondolva, még eléggé éretlennek tartom magamat, ahhoz, hogy a saját család gondolatával eljátszadozzak. Elítélendő vagy se, az anyaság iránti érzés még eléggé mélyen el van temetve bennem. Még az is nehéz volt számomra, hogy Szilvi kisfiát két méternél közelebb engedjem magamhoz.  

Leginkább még saját magamra akarok koncentrálni, igaz közel a harminchoz már nem igazán kéne ilyeneket terveznem, de hát ha egyszer még súlyos púpnak érzem, hogy ekkora felelősséget vállaljak. Még nem érzem az idejét annak, hogy egy csöppség megkösse az épp bontakozó szárnyaimat. Teljes komolysággal állíthatom, hogy még nem. Eddigi tapasztalataim során, nem is akadt olyan, aki mellett az anyaság érzése a felszínre törhetett volna.  Fellángolások jöttek- mentek, volt igaz szerelemnek hitt kapcsolataim is, de a végén mindig csak üresség lett az eredmény. Na jó,  én magam is hibás vagyok mindebben, mivel köztudottan az első pár hónapban teljes valómat beleadtam, majd mikor laposodott a dolog úgy behúztam a gyeplőt, hogy az a bizonyos ló is felbukott velem együtt. Manapság pedig eljutottam odáig, hogy jobb nekem egyedül, nem kell nekem senki se. Így legalább azt csinálhatok amit én akarok és nem kell egy másik ember világához hozzáigazítani a sajátomat, ami lássuk be elég bonyolultnak mondható. Na de ez vagyok én. Ha valaki nem tud így elfogadni mehet is a levesbe. Mindezeken átfutatva az agyamat felvetődik a kérdés, vajon van olyan férfi, aki egy ilyen makacs és konok nőszemélyt, mint én el tudna viselni? Részemről kizártnak tartom.

Önmagam jellemábrázolásával elfoglalva szemeim előtt újra körvonalazódni kezd a külvilág.

Meddig kell még várni? Induljunk már? – Kezd a hiszti elhatalmasodni rajtam és nem igazán segít az a tudat se, hogy 24 órás repülőút áll még előttem két átszállással. Gyomrom előre jelzi, neki ez nehéz feladat lesz. Hát tudom, nekem is. Mindig is féltem a változásoktól, egy költözés is teljesen ki tud készíteni. Erre tessék, én idióta nagy hévvel belevágok egy olyan utazásba, amihez alapból nagy lelkierő kell.

Ennek ellenére, mégis sokszor éreztem életem során, valami megmagyarázhatatlan belső nyugtalanságot. Olyan érzésem volt, mintha nekem mennem kellene valahová, hátrahagyva mindent, ami eddig az életem része volt.  De mindig társult mellé a menekülés érzése, márpedig azt nem tehettem meg. Ezért legtöbbször magamra zártam a csigaházam ajtaját és viseltem a megörökölt élet által kirakott utamat. Most viszont épp kimászni készülök abból a felépített falak mögötti világból, amit magam köré építettem.

Vajon milyen lesz az élet Ausztráliában?  Remélem merőben más és igaz, amit a könyvek írnak az emberek nyugodt életviteléről. Számomra most épp ez lenne a legmegfelelőbb környezet.

-          „kedves utasaink…” – szól bele udvariatlan módon az eszmefuttatásomba a kedvesen csilingelő női bemondó hangja.

Atya-gatya, végre indulás. Feltápászkodok és elzsibbadt végtagjaimat kinyújtogatom. Még félóra és már azt se tudtam volna, hogy üljek kínomban, abba pedig bele se merek gondolni, hogy még hány órát kell ücsörögnöm egyhelyben, mire elérem az utazás végét és ha már most így érzem magam, mi lesz velem 22 óra múlva? Azzal a táskámat hátamra dobom és beszállókártyámmal a kezemben becsorgok az előttem álló sorba.

Automatikusan nyújtom át a beszállókártyámat, ami mellé egy biztató mosolyt kapok. Kínos bűbájossággal viszonzom. A repülőgép belterébe lépve erőt vesz rajtam a klausztrofóbia. Remek, mindezek mellett már csak ez hiányzott. A tüdőmbe szorult levegőt erőlködve fújom ki, erőltetve lépteimet haladok előre keresve a helyemet. Zenelejátszóm és a könyvemet elérhető közelségbe helyezve a kézipoggyászom az ülés feletti rakodórészbe gyömöszölöm. Majd felettébb nyugodt lendülettel belehuppanok a székbe és meglepődve tapasztalom, hogy nem igazán fog kényelmes perceket nyújtani számomra. Borzalmasan kicsi a hely és a térdeim se férnek el kényelmesen. Szomorú sorsom előre látva, bánatosan kapcsolom be az övemet.  Miután mindenki a helyére került sorra jönnek a kötelező üdvözlő majd vész esetén teendő beszédek. Mondhatom felettébb megnyugtató ezzel indítani egy több órás levegőben himbálózást. Aki eddig is be volt tojva, az most kap még pár lapáttal. Köszönöm ezt a merő kedves üdvözlést a légitársaságtól!

Kis idő múlva a motorok hangja felizzik a gép enyhe remegésbe kezd, majd az ablakból látható táj lassú sétába vált át.

-          Nyugi, nyugi! – Biztatom magamat. Már repültem, így ismerősen tudok felkészülni az előttem álló percekre.

Mégis hirtelen érint, mikor a gép gyorsabb tempója a székbe szippant, fejem pedig szó szerint teljes erővel a gyomromba száll. Szédülök… Csak ezen legyek túl, még azelőtt legalább mielőtt zacskós segítséget kéne igénybe vennem. Pár perc és vége lesz és a fejem is végre visszaáll a helyére.  Mire mindez átfut az agyamon, már a levegőben vagyunk és könnyed érzés váltja fel a testemben káoszként uralkodó összevisszaságot.

Ennek örömére kezembe veszem a könyvemet és vad lapozásba kezdek, keresve az épp aktuális oldalt ahol épp tartok benne.  Talán a kicsit túlzottan idegesnek tűnő lapozgatásomra felfigyelő légiutas kísérő szinte a semmiből mellém teremve, udvarias hangon érdeklődik hogy létem iránt.

- Mi? Én? Persze, minden rendben. – és legközömbösebb arcomat fordítom felé, megnyugtatva, hogy még nem kell zacskócsere.

A kötelező udvariasságot letudva tovább halad a gép hátsó részébe.

Ez most komoly? Tényleg ennyire szörnyen nézek ki, hogy egyből engem szúr ki a tömegből? Tán rám van írva, hogy fosósparéj? Hát akkor most mindenkit megnyugtatva közlöm, hogy a látszat néha csal mondás nagy igazságot rejt. A vész elmúlt, a zacskó is a helyén maradt, most már csak hagyjanak békén, hogy a kis békeszigetemet megtaláljam önmagamban és elevickélhessek a tengerében. Ezzel egyidejűleg mélyen belevetem magam a könyveim lapjaiba.

Néha fel-felemelem fejem a sorok közül, majd mindezt egyre sűrűbben teszem.  Még jó, hogy London csak körülbelül egyórányi út, s szinte olyan, mintha fel se szálltam volna már ott is vagyok.

Hideg tényként jut eszembe, hogy megint legalább 2 órás kényszervárakozást kell átélnem az átszállásig, onnan pedig Szingapúrba röppeni, majd ismét minden elölről, de akkor már a célszalagnál Brisbane városa vár majd. Nem vagyok normális, hogy ennyi le és felszállással vágtam bele ebbe az utazásba, mikor ennél egyszerűbb repülési lehetőség is lett volna. Na de édes mindegy, mikor már itt ülök.

Kedvesen jelzik, hogy biztonsági öveinket ismételten csatoljuk be, mert London felett járunk már.

-          Hál’ isten – rebegem magamnak, de közben tudom, hogy az utazás java még csak most következik.

A gép pilótájának a sikeres leszállást tapsviharral köszönjük meg. Türelmetlenül várom, hogy végre felállhassak és elhagyhassam a repülőgép számomra szűkösnek talált belsejét és friss levegőhöz jussak, olyan reptériesen frisshez.