A múltkoriból lemaradt egy kis rész. A 8. fejezetet egyben adom, mert nem lehetne szétszedegetni!:)

***

Barbara Lewis a nappaliban ült. Végignézett az újonnan vásárolt bútorokon és elégedetten sóhajtott. A fehér kanapé a halványzöld párnákkal olyan volt, amilyet régóta szeretett volna. Hosszú függönyök, kandalló, az ablak alatt hintaszék. Belekortyolt a teába és Johnra gondolt. Milyen nagyszerű lenne, ha itt lehetne vele. Valahogy el kell érnie, hogy otthagyja azt az ostoba libát és eljöjjön hozzá. Szüksége van egy tervre… megpróbálhatna Natasha közelébe férkőzni. Összeismerkedhetnének, talán még barátnők is lehetnének. Kitapogathatná mi a nő gyengepontja és hol tudna belerúgni. Úgy hogy John elhagyja. A szoba sötétjét csak a kandallóban pislákoló tűz vörös fénye törte meg. Barbara a holdat kémlelte, miközben ördögi tervét szövögette. Egy felhő úszott el a hatalmas égitest előtt, s egy pillanatra sötétség borult a városra. Már tudta mi lesz az első lépés…

8. fejezet

Emlékezett rá, hogy John említette a telefonban, hogy másnap ő és a felesége Montgomerybe mennek. Remek alkalom, - gondolta - hogy szemügyre vegye az ellenséget. Miután Sammie- t letette az óvodában, már indult is az egyetemhez. Remélte, hogy fel fogja ismerni… látott már róla képet John irodájában. Nem egy feltűnő szépség. Barna göndör haj, kék szem, helyes mosoly. De semmi különleges. John mindig azt mondta, hogy mikor elvette, az vezérelte, hogy tudta jól Natasha remek anya lesz. Ő nem az a fajta nő volt-mesélte a férfi, akivel az ember élvezi az életet, hanem akit feleségül vesz. Talán várhatott volna ezzel, de ott volt az a másik ürge… hogy is hívták? Valami Shane… egy tehenészfiú, ahogy John nevezi és csorgatta a nyálát a nő után. Lépnie kellett. Elvette, csinált neki egy gyereket és elment jó messzire, a Harvardra, ahol élte a maga életét. És aztán megismerte őt… Barbara Lewist, a szexi titkárnőt, akinek nem volt nehéz elcsábítania. Persze mindent bevetett és John hamar horogra akadt. Gyorsan kellett cselekednie… míg nem látszott a terhessége… fogalma sem volt, hogy egy olyan okos, diplomás jogász, mint John hogy vehette be a mesét, hogy rögtön az első alkalommal teherbeesett. De elhitte és ezzel megmentette Barbara életét a nyomorgástól. Ugyan a kicsi koraszülött lett, de John az első pillanattól kezdve rajongott érte. És szépen lassan megtörtént a katasztrófa… Barbara ráébredt, hogy szereti. Soha előtte nem engedte meg ezt a luxust magának. Senkit sem szeretett előtte. Megtanulta a leckét. Látta az anyját éjszakáról éjszakára más férfi mellett ébredni, látta a szomorúságot a szemében valahányszor egy férjjelölt lelécelt… és akkor eldöntötte, nem kér ebből. Használni fogja a férfiakat a saját céljai szolgálatába. Semmi másra. Nem engedi őket közel magához. Aztán jött John és semmivé zúzta Barbara elképzelését. Szerette. Jobban, mint bármi mást addigi életében. Képes lett volna mindent feláldozni érte. Képes lett volna bárhova követni… szánalmas - gondolta magában.  És ez a férfi nős. Egy nővel él, akit állítólag nem szeret, aki csak kolonc a nyakán. De mindezt elviseli a hülye munkája és jó hírneve miatt… tennie kell valamit. Nem hajlandó osztozni John-on. Senkivel. Le kell győznie Natashát. Ki kell iktatnia valahogy. Vagy őt vagy Lilly-t. Ez a két visszatartó erő van, akik Johnt megakadályozzák abban, hogy egészen az övé legyen… és Samé. Meg fogja találni a megfelelő megoldást. Még ha valaki meg is sérül. A lényeg, hogy ne ő legyen az.

Már majdnem fél órája várt az egyik padon ülve, s szemlélte a fűben ülő unalmas egyetemistákat. Volt, aki olvasott, mások beszélgettek. Egy jelentéktelennek tűnő szemüveges rémség egy hatalmas mappával a kezében ült és rajzolt. Natasha is ilyen lehet - vigyorodott el magában. Hogy gyűlöli azt a szukát! És ekkor befordult a kereszteződésnél a szürke Mercedes, az ismerős autó, amivel John milliószor vitte őt vacsorázni. Még vezethette is egyszer. Natashának tilos volt. Látta, hogy kiszáll az alacsony, karcsú nő. Egyszerű szövetnadrágot viselt halványrózsaszín inggel és kardigánnal. A haja összefogva. Az egyetlen feltűnő dolog a keleti mintájú rézfülbevaló volt. Le sem tagadhatta volna, hogy művész. John nem szállt ki elbúcsúzni, nem várta meg, míg a felesége beér. Egyszerűen elment, anélkül, hogy a visszapillantóba nézett volna. Barbarát ez elégedettséggel töltötte el.

Natasha végigment a hosszú folyosón és lenyomta a könyvtár ajtajának kilincsét. Elindult a művészettörténettel kapcsolatos könyvek felé. „Ír művészek” állt a hatalmas albumon, amit leemelt. Az elején egy megigéző munka, egy festmény bizonyos Mae O’Connel munkája. Írországot ábrázolta kísérteties módon. A festő még az 1930-as években a nagy éhínség idején hagyta el a hazáját, s ebben a képben benne volt minden fájdalma, amit az elválással kapcsolatban érzett. Biztos Shane szülei is így szenvedhettek-gondolta Natasha, majd folytatta az olvasást. Volt neki egy szakszemináriuma, ami korabeli művészek munkájának elemzésével foglalkozott. S azt a feladatot kapták, hogy egy jelentős alkotót mutassanak be házi dolgozat formájában. Amióta Shane rendszeresen olvasott fel neki az édesanyja mesekönyvéből, foglalkoztatta ez a téma. És mióta ott lapult a műterme eldugott szegletében a kép a tündérről, amit Shane születésnapjára szánt, beleásta magát a kutatásba.

Legalább egy órát töltött a könyvtárban, s mikor végre felbukkant egy hatalmas kupac könyvet cipelt magával. Csak a kikalandozó barna tincsek látszottak. Eljött az idő - gondolta Barbara. Ez jó alkalom. Elindult Natasha felé és egészen véletlenül megbotlott, mikor a nő mellé ért. Meglökte Natashát is ügyelve arra, hogy az összes könyv a nő kezéből a földön landoljon.

- Elnézést! – mentegetőzött, és egyenesen a kék szempárba bámult. Egész szép szemei vannak.

- Semmi baj – felelte Natasha, és már hajolt is le, hogy felszedje a kezéből kihulló könyveket. Barbara is ugyanezt tette. – Előfordul az ilyen.

- Tudja, épp órára rohanok – hazudta Barbara.

- Akkor menjen csak, majd én felszedem őket.

- Már mindegy, úgyis elkéstem. A festészet tanárom, Mr. Kerry meg fog ölni…

- Festészetet tanul? – kérdezte a nő érdeklődve. Ez az! Bingó!- gondolta Barbara. Nyerő húzás volt.

- Igen, első éves vagyok. Engedd meg – nyújtotta a kezét. – A nevem Barbara Lewis…

- Natasha McDonald – fogott vele kezet. Valahonnan ismerős volt neki ez a név, de nem emlékezett. Lényegtelen - gondolta.

- És te mit tanulsz? – váltott hangnemet Barbie. – Remélem, nem gond, ha tegeződünk.

- Nem sokkal vagyok nálad idősebb… mosolygott Natasha – én művészetet tanulok, egy iskolában tanítok, Evergreenben.

- Nahát! Evergreenben? – csapta össze a kezeit művészien Barbara és kikerekítette kék szemeit. – Ott születtem. 14 éves voltam, mikor elköltöztek a szüleim Montgomerybe, mert apa itt kapott állást. De azóta is a legszebb emlékeket arról a kisvárosról őrzöm.

- Azóta nem jártál ott? – kérdezte Natasha és próbált visszaemlékezni erre a családra, de nem rémlett neki.

- Sajnos nem, de talán rövidesen ellátogatok oda. Gondolom sokat változott. – gondolkodást színlelt – Lenne kedved találkozni, ha véletlenül ellátogatok Evergreen-be?

- Persze!- mosolyodott el Nat, nagyon szimpatikus volt neki a nő és úgysem voltak barátnői. – Örülnék, Barbara.

- A kisfiam és a kislányod is biztos jól kijönnének egymással – szólta el magát Barbara és már meg is bánta abban a pillanatban, ahogy Natashára nézett.

- Honnan tudod, hogy van egy kislányom? –csodálkozott rá.

- Nem tudom, tényleg van? – próbálta menteni a helyzetet. – Egy buta megérzés volt. Te nem voltál még így?

- Nem tudom – morfondírozott a nő és nem tulajdonított nagy jelentőséget Barbara elszólásának. – Amúgy, igen van egy 5 éves kislányom Lilly. Egy csodálatos kisangyal.

- Nekem meg egy kisfiam, Sammy – azzal elővette a tárcáját és megmutatta a kisfiú képét.

- Gyönyörű gyerek. Biztos nagyon büszke vagy rá.

- Oh, hát persze. Ő a szemem fénye. De te is tudod, hogy van ez az anyákkal. Mikor kicsi volt, ott ültem a bölcső mellett és órákig figyeltem…

- Ismerős – mosolyodott el Natasha és az emlék könnyeket csalt a szemébe. Elképzelte, ahogy minden éjjel ott gubbasztott Lilly ágya mellett és figyelte, ahogy egyenletesen szuszog. Voltak éjszakák eleinte, amikor egy percet se aludt.

Befordult a szürke Mercedes és John elhűlve pillantotta meg Barbarát, amint a feleségével beszélget. Mit akarhat? Úristen! Talán elmondott mindent? Most mit csináljon? Szálljon ki és tegyen úgy mintha sose látta volna? Vagy forduljon meg és menjen haza pakolni? Ha Barbara elmeséli Natashának, hogy évek óta vele csalja és még gyerekük is született, akkor neki annyi. Vége. Natasha kinyírja. Mély levegőt vett és gondolkozott. A két nő látszólag kellemesen beszélgetett egymással. John megigazította a nyakkendőjét, majd leparkolt a kocsival és kiszállt s a két nő felé indult. Barbara gonoszul elvigyorodott, mikor megpillantotta a feléjük közeledő alakot és tudta, hogy John most nagyon be van rezelve. Nem is baj, ha egy kicsit tart tőle.

- Szia, drágám – üdvözölte Natashát, aki meglepve nézett rá.

- Szia, John, észre se vettem, hogy megérkeztél – közben John kivette a kezéből a nehéz albumokat és könyveket. – A hölgy Barbara Lewis, idejár az egyetemre festészetet tanul – John meglepve nézett Barbarára. Minek hazudik ilyeneket? Mit akarhat Natashától? Semmi jót, abban biztos volt.

- Jó napot – nyújtotta neki a kezét Barbara. – Örülök, hogy megismerhetem.

- Jó napot – fogott vele kezet John és a pillantása ölni tudott volna. - Drágám mennünk kéne. Lilly mindjárt végez az iskolában.

- Igazad van. Nagyon örülök Barbara, hogy megismerhettelek. Ha Evergreenben jársz, nézz be hozzánk, jó?

- Rendben, a szavadon foglak – mosolygott Barbara és már szőtte is ördögi tervét.

Egy ideig figyelte a távolodó autót, és már tudta, mit fog tenni. Barátnők lesznek, és amikor Natasha a legkevésbé számít rá, akkor fog támadni. Lilly a mindene… látszik milyen őszinte, végtelen szeretettel beszél róla. Ezen a ponton keresztül kell megtámadni… Lilly lesz az eszköz, amivel megsemmisíti a nőt. Ha sikerülne meggyőznie John-t, hogy hagyja el és vegye el tőle Lilly-t… Natashának vége lenne. Vagy ha más nincs… egy véletlen baleset… bárkivel megeshet.