7. fejezet

Október volt. Beköszöntött az ősz, s a Main Streetet keretező fák hullatni kezdték megsárgult leveleiket. Natasha McDonald kilépett az iskola kapuján és az elmúlt hónapra gondolt. Sikerült beilleszkednie és megtalálnia a helyét. A kis tanítványai rajongással szerették, és ő viszontszerette őket. Élvezte az óráit, amiket a legkisebbeknek tartott, ahol csak színes ceruzával vagy festékkel tanultak vonalat húzni vagy egyszerű dolgokat rajzolni és ugyanúgy élvezte a felsőbb évfolyamokban tartott óráit is, ahol egész tehetséges diákok is megfordultak. Neki való munka volt. Az egyetemet is szerette és hála a levelező tagozat nyújtotta kényelemnek csak kéthavonta kellett elutaznia Montgomery-be, amikor a gyakorlati órákat tartották. Aztán a Shane-nel töltött lopott percek ötlöttek az eszébe és a boldogság hulláma futott végig rajta. Elég volt csak a fiúra gondolnia és mindent rózsaszínben látott.

Betette az ülésre a képet, amin már napok óta dolgozott, s amit Shane szülinapjára szánt ajándéknak. Hiszen az ő meséi ihlették. A képen egy tündér vonalai rajzolódtak ki, aki az erdő fái között rejtőzködött s arcát csak homályosan látni. Vörös haját összeborzolja a szél, fénysugár öleli körül. A képen Írország színei a narancssárga (vörös) és a zöld dominálnak. Hatással van az emberre. Egyszerre titokzatos és félelmetes. Látni, hogy a tündér valakire vár s valami elől rejtőzik. Gondolkodásra készteti az embert. Tudta, hogy Shane imádni fogja. Azt a címet adta neki, hogy Deidre. Shane érteni fogja. A legegyszerűbb értelmezés szerint a tündér Natasha, akire vár Shane és aki elől rejtőzködik John.

- Szia, kicsim! – zökkentette ki gondolataiból az anyja hangja.

- Szia, anyu! – mosolygott rá.

- Ez az új képed? - fordította maga felé Lizzie. – Nocsak, - vágott elismerő arcot és végigfutott a hátán a hideg, ahogy a tündért figyelte. – Ez kísérteties… valami vidámabbat kéne festened.

- Shane-é lesz – ejtette el a nő, és ahogy az anyja arcára nézett meg is bánta ezen kijelentését.

- Nem kéne ennyi időt vele töltened, kislányom! – azzal behuppant a kocsiba és folytatta. – Pletykálnak rólatok a városban.

- Pletykálnak? – kérdezte tágra nyílt szemmel Natasha és igyekezett leplezni torkában dobogó szívét. – Ugyan miről pletykálhatnának? Hogy barátok vagyunk?

- Állítólag Emma Carlson látott benneteket együtt az Evergreen Fair után…

- John is ott volt… legyintett Natasha.

- Amikor a kocsinál csókolóztatok? – nézett egyenesen a lánya szemébe. Nem tetszett neki, amit látott. Natasha valamit titkol előle.

- Amikor befektette Lillyt a kocsiba, és én adtam egy puszit az arcára…

- Emma állítja, hogy csók volt… és tudod milyenek a helyiek.

- Oh, anya – legyintett. – Emma Carlsonról mindenki tudja, hogy sokat lódít, csal a bridzsben és szereti kiszínezni a történeteket. Amit ő mond, mindig el kell osztani kettővel. Nem kell vele foglalkozni. Shane és én csak barátok vagyunk.

- És azt mivel magyarázod, hogy két hete, mikor meglátogattuk Bettyt és John is Montgomeryben volt, éjjel fél kettőkor ott állt a kocsid Shane farmja előtt?

- Gondolom ezt is Mrs. Carlson látta… mikor hajnalban hazafelé tartott kicsit spiccesen a bridzs után. Látott a sötétben egy kocsit, ami hasonlít az enyémre… micsoda bizonyíték!

- Ne viccelődj ezzel Natasha! – emelte fel a hangját Lizzie, ami nem volt szokása. – Esküszöl, hogy nem igaz?

- Miféle hülyeség ez? – kérdezte zavartan. Soha nem hazudott még az anyjának.

- Válaszolj! – a pillantása átható volt, ahogy a lányának szegezte. Natasha úgy érezte a veséjéig hatol. – Van valami közted és Shane Dawson között?

- Igen anya – suttogta. – ő a legjobb barátom…

- Csak barát? – Lizzie továbbra sem tágított

- Igen.

- Rendben Natasha. Elhiszem, de ha rájövök, hogy hazudtál nekem, akkor azt sosem bocsátom meg…