3. fejezet

Natasha korán kelt. Még mindig a tegnap történtek hatása alatt volt. Nem akarta elhinni. Attól tartott, hogy ha reggel felébred, az egész semmivé foszlik, és az élete továbbra is sivár pusztaság marad. De ahogy lement a nappaliba, ott díszelegtek a tulipánjai a vázában. Mennyi minden történt egyetlen nap alatt! Visszakapta a férjét és vele együtt egy biztató jövő ígéretét. Úgy érezte, méterekkel a föld felett száll. Saját műterem, tanári állás, főiskola… ezek a szavak kergetőztek a fejében, miközben elfordította a slusszkulcsot. A motor felbőgött és lassan pöfékelve elindult a szomszédba. A táj hajnalban is szép volt. A felkelő nap fényei befestettek mindent. A virágok kibontották színes szirmaikat, a bogarak is ébredezni kezdtek. Szomorúan nézett végig a sárguló legelőn és érezte, hogy bizony a földnek hatalmas szüksége lenne az éltető esőre. Közeleg az ősz, talán szerencséjük lesz.

Fogalma sem volt, hogy hol fogja megtalálni Shane-t, mikor a farmra ért. Lassan fél hét, már végeznie kellett a fejéssel. Bement a házba, kiabált, körbenézett, de nem találta. Jó pár percig töprengett, míg végül a karámhoz ment, ahol Shane a lovait tartotta. A férfi imádta ezeket az állatokat. Titkos álma volt, hogy egy napon lótenyésztési programba fog. Ahogy ott ült a hatalmas állaton, Natashának rögtön az jutott eszébe, milyen csodálatosan festett a nyeregben. Mindig elbűvölte, ha így látta a férfit. Mintha oda született volna. Tökéletesen mozogtak együtt ló és lovas. Nem csoda, hogy több rodeó-t is nyert. Natasha sokáig állt ott és figyelte. Minden egyes izom a testén tökéletes harmóniában volt a csodálatos fekete telivérrel. Bárcsak itt lenne a vázlatfüzete! Bár ezt a látványt úgysem fogja elfelejteni egyhamar. Mikor Shane észrevette, lassított az iramon és Natasha előtt megállt, majd leugrott a lóról.

- Jó reggel gyönyörű hölgyem! – mosolygott rá ellenállhatatlanul.

- Jó reggelt! – felelte még mindig elbűvölve Natasha. – Legközelebb hozom a papírjaimat és a ceruzámat és lerajzollak.

- Nem vagyok én olyan érdekes… legyintett a férfi, de jól esett neki a bók.

- Majd az olvadozó nőket kérdezd a legközelebbi rodeón – kacsintott rá. - Gyönyörű jószág.

- Lola… ő a kedvencem, igaz öreglány? – azzal röpke puszit nyomott a ló orrára, majd elengedte a kantárt és kibújt a karám gerendái között.

- Shane… kezdte miközben a ház felé tartottak. – beszélnünk kell.

- Egy kávé? – kérdezte a férfi, és ahogy beértek a konyhába szó nélkül töltött a nőnek és magának is.

- Kösz – kortyolt bele. Nem csak fantasztikus lovas, de isteni kávét készít! – Johnról lenne szó.

- Bántott? – húzta össze a szemöldökét Shane, és lelkiismeret furdalása támadt. Nem akart gondot okozni a barátnőjének.

Az elmúlt nap sokat gondolkozott. Nem tudta, helyesen tette-e, amit tett. Nem tudta, volt-e joga beszélni Johnnal.

- Nem bántott… épp ellenkezőleg – kezdett bele Natasha és a szeme Shane számára is furcsán ragyogott. Rég nem látta ilyennek. – Bocsánatot kért, azt mondta, újra akarja kezdeni.

- Na, végre! Észhez tért! – sóhajtotta félig megkönnyebbülve, félig reményvesztetten a férfi.

- Igen. És azt hiszem ez a te érdemed. Ugye igazam van? Benne van a kezed?

- Talán… egyik este láttam, hogy ég a villany az irodájában, bementem és beszélgettünk. Vagyis inkább én beszéltem, ő meg hallgatott. De úgy láttam, végre elgondolkozott, végre elért a korlátolt agyáig az üzenet.

- Igen, azt hiszem. Bármit is mondtál hálás vagyok érte. Örökké hálás leszek. Lehet, hogy megmentetted a házasságom! Te vagy az én hősöm!

Oh, hát ez nagyszerű! – gondolta Shane. Mekkora egy barom! Most minden rendbe jön közöttük, élik tovább boldogan az életüket, ő meg egyedül marad… nem. Nem szabad önzőnek lennie - figyelmeztette magát. Natasha boldog lesz. Csak ez számít. És persze Lilly. Megérdemlik. Büszkének kellene lennie magára. De akkor mi ez a mélységes szomorúság, ami rátelepszik a lelkére?

- Örülök, hogy segíthettem – nyögte ki végül.

- Mi a baj? – nézett rá a nő és a pillantása a veséjéig hatolt.

- Semmi… a lényeg, hogy veled minden rendben. A lényeg, hogy kibékültetek – azzal felpattant, mert nem bírta elviselni a nő rászegeződő pillantását és a kávés poharakat a mosogatóba tette.

- Shane, kérlek légy őszinte! – állt fel Natasha és egészen közel lépett hozzá.

Reménykedett. Nevetséges - figyelmeztette magát. Felnőtt nő és úgy érez, mint egy kislány! Abban reménykedik, hogy Shane olyat mond vagy tesz, amit valószínűleg nem érez. Ideje lenne felébredni az álmodozásból.

- Ne, kérlek, Tash! – hátrált a férfi. – Ne gyere hozzám ennyire közel!

- Tessék? – értetlenkedett a nő és a szíve hangosan kalimpált. Talán most…

- Megőrjítesz a közelségeddel! – suttogta, miközben Natasha már ott állt előtte. Érezte a friss reggeli illatot, akár meg is érinthette volna a tiszta, bársonyos bőrt.

- Sajnálom, Shane… hajolt még közelebb és az ajkával súrolta a kétségbeesett férfi nyakát. – de te is ilyen hatással vagy rám… azzal érzéki ajkai egyre feljebb vándoroltak az elveszett férfi nyakán.

Shane úgy érezte, vége. Nem bír sokáig uralkodni magán. Nem szabad ezt tenniük! És nem értette, mi történik? Hogy lehet, hogy Natasha kívánja őt, hogy lehet, hogy itt csókolgatja a nyakát a csodálatos szájával az ő konyhájában?

- Tash, ne játssz a tűzzel… - kérlelte, de már nem volt visszaút. Natasha maga sem értette mit művel. De nem bírt ellenállni. Annyi éve fogja magát vissza.

Abban a pillanatban, ahogy a nő puha ajka a férfiéhez ért, mindkettőjük számára megállt az idő. Semmi más nem létezett csak az itt és a most. Csak ők ketten voltak a világon. Az egyszerű csók évek óta elfojtott érzéseket testesített meg, és annyi érzelem és vágy volt benne, hogy Natashának kicsordult a könnye. Kecses kezével átölelte a férfi nyakát, mialatt Shane izmos karjai átkulcsolódtak a vékony derékon. Nem tudták, mennyi idő telhetett el. Másodpercek vagy órák. Mikor elvált egymástól az ajkuk, ők csak álltak egymás tekintetét fürkészve és megpróbálva kideríteni, mit gondol a másik.

- Kérlek, Shane, ne mondd, hogy sajnálod! - törte meg a csendet Natasha hangja.

- Attól tartottam, hogy te mondod ezt – válaszolta Shane és a keze mintha odaragadt volna a nő derekára.

- Erre várok gimis korom óta – vallotta be Natasha, amitől Shane-nek esett le az álla.

- Tessék? – ez nem lehet. Ennyire nem lehetett vak az elmúlt tíz évben… lehetetlen, hogy Natasha is azt érezze, mint ő.

- Soha sem mertem bevallani neked… mondta ki, amitől ő lepődött meg a legjobban. – Mindig arra vártam, hogy elhívj randira, de te sosem tetted meg.

- Nem mertem. Féltem a visszautasítástól. Mikor végre összeszedtem a bátorságomat, te már vele randiztál – szándékosan nem mondta ki John nevét. Ha nem mondja ki, az olyan, mintha nem létezne. Nem akarta, hogy létezzen.

- De, csak mert te sosem hívtál el. Ha megteszed, John McDonaldnek esélye sem lett volna.

- Ez túl sok, ahhoz, hogy két lábon állva elviseljem… mondta Shane és a nappaliba húzta a nőt, s leültek a kanapéra. Tényleg képtelen volt megállni a lábán. Az egész világa alapjaiban remegett meg. Itt van a nő, akibe menthetetlenül szerelmes tizenhét éves kora óta és kiderül, hogy végig hasonlóan érzett.

- Nem értem… teljesen összezavarodott. – hogy lehetséges ez, Tash? Azt mondod, ugyanazt érzed, amit én? Hogy lehet, hogy nem vettem észre ennyi éven át? Nagy idióta vagyok.

- Nem nagyobb, mint én – sóhajtotta Natasha. – Én sem jöttem rá. Végig ebben reménykedtem. Szeretlek Shane. És ez teljesen más érzés, mint amit John iránt érzek, éreztem – javította ki magát.

- Én is szeretlek – mondta ki a szót, amit már annyiszor akart. Úgy érezte magát, mint egy taknyos kölyök, legszívesebben sírt volna. De egy erős férfi nem tehet ilyet.

Ehelyett ismét a karjaiba vonta Natashát és újra az ajkaira forrasztotta a sajátját. Így váljon valóra minden álma! Hányszor képzelte el ezt a pillanatot. Hányszor fantáziált arról, milyen lenne… de ez a legmerészebb álmait is felülmúlta.

- Mi lesz most? – kérdezte Natasha mikor elváltak.

- Tudod, hogy ez csak rajtad múlik – sóhajtotta Shane és tudta, hogy ezzel csak a saját helyzetén könnyít és minden döntést Natasha nyakába varr. Ez nem fair. – Te férjnél vagy. Gyereked van, Tash. Én tudom, mindez mennyit jelent. Nem tartom helyesnek lerombolni.

- Olyan csodálatos vagy! – hajtotta a vállára a fejét. – De akkor mi marad nekünk? Lopott órák, mikor John dolgozik? Rejtőzködés az éj leple alatt? Lopott csókok, mikor Lilly nem figyel oda? Olyan tisztátalannak érezném magam tőle.

- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad! – simított végig a gyönyörű arcon. – Nem akarom, hogy bárkit is megbántsunk. Szeretlek. Ezért mentem el Johnhoz, ezért beszéltem vele. Nem bírom látni ha, szenvedsz. Nekem már az boldogság, ha téged nevetni látlak.

- Oh, Shane - szipogta meghatva. – Akarlak téged! Akarom ezt a szerelmet és azokat az érzéseket, amiket tőled kaphatok. Viszont Lilly mindennél fontosabb nekem.

- Tudom, nekem is… ha kell, várok, ameddig csak akarod. De ha azt szeretnéd, most összecsomagolom a holmid és átköltöztetlek hozzám Lillyvel együtt és vállalom az egész város előtt, hogy szeretlek és a tied a szívem. Vagy ha úgy jó neked, akkor elmegyek és soha többé Evergreen közelébe sem jövök.

- Ne… ezt nem akarhatom. Abba belehalnék. Ha csak néhány lopott pillanatot szán nekünk a jóisten én azzal is kiegyezek. Ne hagyj el, most mikor rád találtam.

- Soha nem hagylak el, megígérem – felelte ünnepélyesen Shane és mindenegyes szót komolyan gondolt.