- Mi történt? – szaladt végig John McDonald a kórház folyosóján és lihegve kérdezte Natashát.

- Megpróbálják felébreszteni Lillyt – felelte a nő. – Bent voltam nála, beszéltem hozzá és megszorította a kezem. Dr. Lovell csináltatott egy CT-t és aszerint oszlóban van a vérrög.

- Ez mit jelent? – kérdezte és a szíve hangosan kalimpált. Sosem gondolta volna, hogy ennyire szereti a lányát.

- Hogy reménykedhetünk – szólt közbe Shane is.

- Köszönöm, hogy szóltál – John hangja ezúttal őszinte volt. Nem akart veszekedni. Sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő hozzá.

Az orvos behívta őket Lilly szobájába. Leültek az ágy mellé és szemüket a kis csodára szegezték. Natasha magában fohászkodott, könyörgött az Úrnak, hogy adja vissza neki a kislányt. John életében talán először nem magára gondolt, ugyanazt kívánta, mint Natasha. Órák teltek el, szótlanul ültek ott és Lillyt figyelték. A kislány szemhéja alig láthatóan megremegett, mikor erőtlenül kinyitotta a szemét. Körbepásztázta az ismerős arcokat, majd tekintete az anyukáján állapodott meg. Natasha hangosan felzokogott.

- Itt vagyunk kicsim és nagyon szeretünk téged! – suttogta a nő. – Minden rendben lesz, ígérem.

Shane mögötte állt, megsimogatta bátorítóan a hátát és a szívében mérhetetlen hála áradt szét Isten felé. Visszakapták a kislányt, minden rendben lesz. Ő tudta!

- Lilly, - kezdte az orvos – ne próbálj beszélni, mert még nem tudsz. Ha érted, amit mondok, akkor hunyd le a szemed.

A kislány reagált.

- Jól van – mosolygott Dr. Lovell. – Délután kivesszük a csövet és elvégzünk pár vizsgálatot. Utána az anyukádék is visszajöhetnek. Most próbálj meg pihenni picit.

Natasha óvatos puszit nyomott Lilly homlokára, aki lehunyta a szemeit és aludt tovább. Kiérve a folyosóra, mindannyiukon úrrá lett az elmúlt hetek összes feszültsége.

- Tudom, hogy szörnyűségeket tettem ellened, – kezdte John - és ezeket már soha nem hozhatom rendbe, de Lilly érdekében most tegyük őket félre.

Natasha nem hitt neki, nem ismerte már ezt a férfit és nem is érdekelte, ám valami miatt legbelül mégis megsajnálta Johnt, ahogy megpillantotta az arcát keresztülszántó könnycseppet. Csak nem tud sírást is szimulálni. A nő odalépett hozzá és ösztönösen átölelte.

Ekkor lépett ki Barbara a liftből. Az ölelkező pár láttára teljesen elöntötte a bosszú.

- Te mocskos disznó! – kiabálta, miközben pisztolyt szegezett rájuk. – Ezért áldoztam fel mindent érted, hogy utána az Ő karjaiba fussál? Hogy lehettem ennyire ostoba és vak?! – zokogta.

A meglepett szemek a kórházi folyosón mind az üvöltöző nőre szegeződtek.  Natasha rémülten nézett a hang irányába. Látszott, hogy a nő elkeseredett, mindenre képes. Egyikük sem tudta, mi lesz ennek a találkozásnak a kimenetele.  

- Barbara, elment az eszed? – kérdezte John. Valahogy meg kell nyugtatnia, mert ez képes és lelövi mindannyiukat.

- Igen, valószínűleg elment, amikor mindent feláldoztam érted! – zokogta és egyre közelebb ment.

- Ittál, nem vagy ura a cselekedeteidnek. Tedd le a pisztolyt és beszéljük meg! – próbálta John a hőst játszani.

- Te már mindent elmondtál, amit akartál! Most én is elmondom.

Közben az egyik nővér észrevétlenül értesítette a biztonságiakat.

- Te tehetsz mindenről – fordult Barbara Natasha felé és a szeméből olyan mérhetetlen gyűlölet sugárzott a nő felé, hogy a puszta tekintetével meg tudta volna ölni. – Ha te nem vagy, John már rég az enyém.

- Felőlem viheted, nekem nem kell – vetette oda Natasha.

- „Felőlem viheted” – utánozta gúnyosan Barbara a nő hangját. – Mintha egy megunt zokni vagy levetett póló lett volna. Én szeretem őt, te ostoba nő! Mégsem kellek neki, miattad! Fél feladni a megszokott, mesekönyvbe illő kis életét egy ilyen nőért, mint én.

- Ezért ütötted el a lányom? – vágott vissza Natasha. John nem értette, miért provokálja. Nem látja, mennyire elborult az agya?

- Igen, ezért! – ismerte be. Innen már nem volt visszaút. Számtalan fül hallotta. – Azt gondoltam, én naiv, hogy ha Lillyt kiiktatom, John majd hozzám fut vigaszért… de nem így lett. Nem értékelte, amit tettem érte!

- Nem értékelte? – fakadt ki Natasha. – Lilly a lánya! Te mit szólnál, ha egy elmebeteg elütné a fiad?

- Ha nemes célért tette, elfogadnám.

- Te tényleg nem vagy normális! – szörnyülködött. – John, hogy tehetted ezt velünk? – fordult most a férje felé. – Hogyan hozhattál egy ilyen elmebeteget a családod közelébe?

- Sajnálom – felelte John őszintén. - Nem tudtam, hogy ez lesz. Azt gondoltam, szórakozok egy jót és senki sem tudja meg.

- De rossz nővel kezdtél – szállt be a beszélgetésbe ismét Barbara. – Mit szólnátok, ha romantikus véget érne ez a történet, és együtt halhatnátok meg?

- Már így is nagy bajban vagy, ne tetézd! – mondta John.

- Először a kis Lilly, aztán az anyja majd az apja is… - mutatott végig lassan a fegyverével rajtuk.

- Lilly jobban van – bökte oda Natasha, bár tudta, hogy ezzel még inkább kihozza a sodrából a nőt.

- Mi? – kérdezte zavartan. – Nem szoktam félmunkát végezni. Melyik szobában van?

- Asszonyom, felszólítom, hogy tegye le a fegyverét! – szólalt meg egy ismeretlen férfi hangja mögöttük.

- Miért, lelő, ha nem? – kacagott fel Barbie. – Gondolja, hogy van még mit veszítenem?

- Fogadj szót, kérlek! Rendezzük ezt el erőszak nélkül…

- Nem, John, nekem már mindegy! Itt már csak ti veszíthettek.

- Mi már eleget veszítettünk a kis játékaid miatt. Vállald a tetteid következményét!

- Mondja a történet erkölcsi hőse – gúnyosan nézett Natashára, majd rászegezte a pisztolyt.

Ekkor felgyorsultak az események, s mielőtt Barbara bármit is tehetett volna, Shane rávetette magát. A pisztoly eldördült, Natasha felsikoltott, a biztonságiak pedig leszerelték a nőt.