Natasha egész úton haza felé ezen gondolkozott. Nem értette, mi üthetett John-ba. Nem úgy viselkedett, ahogy szokott. Régen is ilyen kedves volt és mosolygós, és rajongással szerette őt és Lilly-t. Nem volt este, hogy időben haza ne ért volna, nem volt este, hogy nélküle kellett elaludnia. De annak már vége. Emlékeztette magát. Már rég nem így működnek a dolgok. Nem akarta beleélni magát semmilyen álomba, nem akarta azt képzelni, hogy megint minden olyan lesz, mint évekkel korábban. Annak vége. John megváltozott és ő is. De ha mégis lehetséges? Ha mégis észbe kapott? Ha mégis megmentheti a házasságát? Akkor ő is meg fog mindent tenni, ami lehetséges. Lillyért.

Mikor hazaértek, Lilly rögtön kirohant a homokozóba, mert sürgős munkája akadt. Be kellett fejeznie okvetlenül a homokvárat, amit tegnap este kezdett építeni, hiszen a gilisztának, amelyiket megmentett Shane bácsi karmaiból, lakásra volt szüksége. Nem is akármilyenre.

Ezalatt Natasha leült a kerti padra a virágai közé, elővette a rajztömböt, az egyik régi ecsetét és a Mrs. Connelly-től kapott évekkel ezelőtt lejárt festékeket. Lássuk miből élünk! – gondolta, azzal a palettára kent mindhárom színből. Kicsit benedvesítette az elnyűtt ecsetet, ami szintén évek óta nem volt használatban, és festeni kezdett. Azt hitte, már kijött a gyakorlatból, hiszen még középiskolás volt, mikor utoljára festett. Viszont a kezei maguktól is tudták, mit kell tenni. A tegnapi vázlat megtelt élettel a színek hatására. Hamarosan Lilly élethű mosolya köszönt vissza rá. Talán Shane-nek igaza van. Talán ezt kell tennie. És az a rég elfeledett érzés újra visszatért. Az az érzés, ami arra ösztökélte, hogy újabb lapot vegyen elő, újabb képet fessen. Shane horgászat közben. Elbűvölve nézte a képet, aztán figyelmeztette magát, hogy nem szabad ilyen érzéseket táplálnia a barátja iránt. Shane és ő csak barátok. Nem történhet más. Bármennyire is szeretné, ő férjnél van, Shane pedig nem érez iránta semmi. Sajnos. És ez mindig is így volt. Vajon hol lehet? – ötlött az eszébe. Egész nap nem látta. Sőt! Este sem jött át. Rég volt olyan, hogy Shane Dawson egy teljes napig nem bukkant fel. Biztos dolga van. Intézte el ennyivel. Tudta milyen az élet a farmon. Megbetegszik egy állat és máris keresztülhúzza az ember számításait. Elromlik egy gép és napokat tölthetünk a javításával. Biztos hamarosan felbukkan.

A leginkább akkor csodálkozott el, mikor délután fél 5-kor John beparkolt a ház elé. Kétszer is az órára nézett, ami a konyhában állt. Ez tényleg a férje. Hazajött. Megígérte és itt van. Hallotta, ahogy kinyílik az ajtót és az bevágódik mögötte. Nem állt meg a nappaliban, hogy ledobja az íróasztalára az aktáit. Egészen mást tartott a kezében, mikor a konyhába lépett. Egy csokrot. Tulipánokat. Natasha kedvencét. Végigpergette maga előtt, mikor volt utoljára ilyen alakalom… sokáig tartott. Áh! Igen. A szülinapja, tavaly.

- Szia! – lépett elé John és megcsókolta. De nem úgy, ahogy máskor. Ez igazi csók volt. Forró, vágyakozó és szeretettel teli. – Ez a tied! – nyújtotta át a virágokat és Natasha szóhoz sem jutott. Most már biztos, hogy elrabolták az UFO-k!

- Hűha! – dadogta a nő és nem emlékezett rá, mit kell ilyenkor mondani. Mit is mond egy feleség, mikor virágot kap a férjétől? – Ezek gyönyörűek! – nyögte ki végül. Ez lehet az…

-         Nem gyönyörűbbek, mint te! – ölelte át szorosan.

Mindig is jóképű férfi volt. Magas, szőke, kék szemű, sportos. És ez mára sem változott állapította meg a nő. Az ölelése még mindig erős volt, de ugyanakkor gyengéd. Már el is felejtette, milyen jó érzés ez. Ekkor John megpillantotta az asztalon száradó képeket és elbűvölve nézett rájuk. Elfelejtette, milyen szépen fest a felesége.

- Ezek csodaszépek! – emelte fel azt, amelyik Lilly-ről készült. – Mikor csináltad őket?

- Ma délután – makogta a nő és ez már túl sok volt neki. John hazajött öt óra előtt. Virágot hozott és még a képeit is észreveszi. És nemcsak észreveszi, de meg is csodálja! Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki egyszerre több zacskó cukrot is kapott.

- Ha megengeded, bekereteztetem őket és kiteszem az irodába. – jelentette ki és nem bírta levenni a szemét a képekről. Natasha egy zseni!

- Ki akarod tenni a képeimet az irodádba? – értetlenkedett. – Azt hittem dühös leszel, amiért újra elkezdtem.

- Dühös? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Azért mert találtál valamit, amit szeretsz, és amiben tehetséges vagy? Hogy lehetnék rád bármiért is dühös? Olyan csodálatos vagy Nathie… ölelte át ismét.

- Mi folyik itt John? – fortyant fel Natasha. – Haza jössz időben, virágot hozol…

- Nem vihetek virágot a saját feleségemnek? – nevetett fel John, de legbelül vérzett a szíve. Mekkora marha! Csak ennyi kellett volna. Néha pár szál virág, egy kis törődés és nem tartanának itt. – Hülye voltam Nath, tudom és jóvá akarom tenni – ült le a konyhaszékre és a kezébe temette az arcát.

- Nem értem, John… ült mellé a nő.

- Sajnálom. Vak voltam, hogy nem vettem észre, mi mindent tettél értem. Egyedül nevelted a lányunkat, lemondtál a saját életedről. Nincsenek barátaid, nincs munkád… magányos voltál és nekem fel sem tűnt. Kérlek, bocsáss meg ezért. Szeretnék mindent jóvátenni. Szeretnék itt lenni nektek, mikor kell. És kicsit többször is.

Natasha észre sem vette a szeméből kibuggyanó könnycseppeket. John viszont igen. Felugrott és a feleségéhez lépett és letörölte az arcát.

- Nem akarom, hogy sírj, kicsim – ölelte át kétségbeesetten. – Attól még nagyobb szemétnek érzem magam.

- A boldogságtól sírok… szipogta a nő és a szíve össze-visszakalimpált. Álmodik vagy John tényleg azt mondta az előbb, hogy sajnálja?

- Bocsáss meg kérlek! Soha nem akartalak bántani. Soha nem hittem, hogy ennyire egyedül vagy. Meg sem fordult a fejemben.

- De hála Isten, most itt vagy! – suttogta a nő. – Csak ez számít.

- És az, hogy ez már mindig így lesz. Megpróbálok időben hazajárni, megpróbálok többet foglalkozni Lillyvel, ha kell, felveszek valakit az irodába. Mindenben támogatlak, amiben csak kell… festhetsz újra, ha akarsz, az egyetemre is beiratkozhatsz… sőt akár dolgozhatsz is, ha azt szeretnéd. – ez túl sok volt a boldogságból Natashának. – Beszéltem Mrs. Smithy-vel, az iskola igazgatónőjével és azt mondta, elment a művészettanár és sürgősen kell valaki, aki helyettesíti. Megígértem neki, hogy holnap bemész hozzá és megbeszélitek a részleteket.

- Hogy én… tanárnő? – hüledezett Natasha. Ez már tényleg több a soknál.

- Miért ne? Tehetséges vagy, okos és türelmes. Ennél több nem kell. Csodálatosan bánsz a gyerekekkel, Lilly erre a legjobb példa. Meg kellene próbálnod.

- Meg kellene próbálnom- suttogta maga elé.

- Igen, kicsim. Azt akarom, hogy boldog légy. Bármire hajlandó vagyok ezért. Jövő héten kezdődik a suli és Lilly is oda fog járni az előkészítőbe. Így legalább egy helyen lennétek. Már kigondoltam mindent – ült vissza John és az ölébe húzta a feleségét. Nagyon lelkes volt. – Reggel mehetnénk együtt a városba. Én kitennélek benneteket az iskolánál, és délután 4-kor értetek mennék. Ha előbb végzel, átjöhetnél hozzám, az irodába. Van ott egy apró szoba, amit nem használok, az lehetne a műtermed…

- Műterem? – kapta fel a fejét a nő. Itt valami bűzlik. – honnan tudtad, hogy újra festek?

- Este mikor hazajöttem, megláttam a mappád és kinyitottam. Gyönyörűek voltak a rajzaid. Tehetséges vagy, nem szabad ezt veszni hagyni. És Shane is említett valamit… vallotta be őszintén.

Szóval innen fúj a szél. Shane. Beszélt Johnnal. Vajon mit mondhatott neki? Holnap az első dolga lesz, hogy átmegy a férfihez és megkérdezi. Most viszont boldog volt. Akár Shane, akár más, de John valami hatására észbe kapott. És őt csak ez érdekli. Semmi más nem számít csak, hogy végre újra van férje.

John McDonald megelégedetten vonult el a dolgozószobájába a Natashával folytatott beszélgetés után. Minden rendben van, a terve jó úton halad.

Rövidesen Lilly jelent meg nyakig maszatosan a homoktól és víztől. Sikerült megfelelő otthont építenie a gilisztája számára. Az arcán diadalmas mosoly ült. Azt viszont sajnálta, hogy a kukac éppen aludt és nem tudta bebarangolni a hatalmas kastélyt. De sebaj. Majd ha felébred.  Holnap is nap.