2. fejezet

Sötét volt, mikor Shane kilépett a fogadóból. Szeretett odajárni, szeretett beszélgetni az emberekkel. Szívesen meghallgatta a bajaikat egy korsó hideg sör mellett. Jól esett társaságban lennie a hosszú, kimerítő, magányos munka után. És bár nehezére esett beismerni, akadt néhány ember, aki értelmesebb volt, mint a tehenei. Nem sok, csak pár. Nem akart este megint Natashánál vacsorázni. Nem akarta, hogy megint gondot okozzon John és a nő között. Így is volt épp elég baja.

Észrevette a McDonald Ügyvédi irodából kiszűrődő fényt és hirtelen elhatározástól vezérelve belépett. John elegáns öltönyében ült az íróasztalnál, előtte akta kupac. Gondterhelten szemlélte a kezében levő iratot. A nyakkendője az egyik könyvön átdobva hevert, az asztalon az ebéd vagy vacsora maradékai is fellelhetőek voltak.

- Sosem értettem, hogy lehet ilyen disznóólban dolgozni – szólalt meg Shane és John összerezzent. Nem számított arra, hogy látogatója lesz éjjel 11-kor.

- Zárva vagyunk – felelte és meglepve nézett az előtte állóra. Ez meg mit keres itt? – Shane? Rád aztán nem számítottam – vetette oda.

- Remélem nem zavarlak – mondta Shane és nem zavartatva magát leült az egyik kényelmes fotelba.

- Hát, nem akarok udvariatlan lenni, de épp dolgozok.

- Azt hiszem, ideje lenne egy kicsit pihenni – azzal felrakta Western csizmáját az asztalra.

- Érezd magad otthon- jelentette ki John szemrehányóan. Mit képzel ez a tehenészfiú? Felrakja a szaros csizmáját az ő drága asztalára? Kellemetlen alak! És úgy látszik, kénytelen lesz végighallgatni! – Nos? Feltételezem, nem tágítasz addig, míg el nem mondod, amiért jöttél.

- Telitalálat ügyvéd úr! – mosolyodott el Shane, úgy, hogy ha John nőből van, ott helyben elfolyik.

- Jut eszembe! – gonoszkodott John tovább. – Mit főzött a feleségem vacsorára?  És a kislányom lefeküdt már aludni? Melyik mesét olvastad fel neki?

- Nézzük csak…- vágott vissza Shane. – a vacsora finom volt, de nyugi hagytam belőle neked is. És Lilly most épp a Hamupipőkébe szeretett bele… jaj, nem is, az a múlt héten volt. Most a Kishableány a kedvence.

- Tudod mit Shane Dawson, cseszd meg! Erre nekem nincs időm. – ugrott fel a férfi ingerülten. Már itt sem hagyják nyugodtan? Otthon is folyton ezt kell hallgatnia és a felesége képes ideküldeni a fiúját…

- Már pedig elmondom, amiért jöttem! – csapott dühösen az asztalra. – Hogy lehetsz ekkora marha? Hogy dobhatod el a családod ilyen egyszerűen? Más a fél karját odaadná azért, ami neked természetes…

- Mint például te? – húzta fel a szemét John gonoszul.

- Igen, mint például én. De most nem erről van szó.

- Hát miről? Hogy megkívántad a feleségem? Hogy a gimi óta csorgatod utána a nyálad?

- Natasha szenved és te vagy vak vagy, vagy csak egyszerűen hülye, hogy ezt észrevedd! – elengedte John iménti megjegyzését, szándékosan. Legszívesebben leütötte volna.

- Dolgozom. Pont. Nekem fontos a munkám és nincs időm egy unatkozó asszony nyűgjeit hallgatni. Én itt fontos munkát végzek.

- Unatkozó asszony? – csattant fel Shane. – Vajon ki tette azzá? Ki miatt mondott le a jövőjéről és az álmairól? Ki miatt ásta el magát itt Evergreenben, az Isten háta mögött? Natasha híres festőművész lehetett volna, ha nem láncolod magadhoz 18 évesen! De te már akkor is túl önző és gyáva voltál ahhoz, hogy ezt észrevedd! Miért nem vagy képes magadnál tovább látni?

- Sose kértem, hogy mondjon le az álmairól. Sose kértem, hogy ne fessen. Ő akarta a gyereket is, miközben én még az egyetemre jártam…

- Mert már akkor is magányos volt. Ez meg sem fordult a fejedben? Elvetted, aztán visszamentél az egyetemre mintha semmi sem történt volna, ő meg itthon várt. Képzeld magad a helyébe csak egyetlen percre is, John! – rövid szünetet tartott és látta, hogy ezúttal John nem csak színleli, hogy gondolkozik. Tényleg azt tette.

- De ezt miért nem mondta nekem? – ült vissza a helyére. Meg sem fordult a fejében. Soha nem jutott eszébe, hogy Natasha szemszögéből nézze a dolgokat.

- És te miért nem vetted észre?

- Nem tudom… dolgoztam Shane, túl sok időt vett igénybe a cég létrehozása, a klienskör kialakítása. Eszembe se jutott, hogy Nath esetleg magányos lehet… nem is értem. Hisz ott van neki a ház, Lilly, az anyja…

- És arra még sosem gondoltál, hogy esetleg a szerelme hiányzik neki? – utálta magát ezért. Miért kell megmentenie Natasha házasságát? Miért nem hagyta az egészet a fenébe? A francba! Ha nem szeretné ennyire… ha nem azt akarná, hogy boldog legyen… bármi áron is. – Mikor vitted el utoljára vacsorázni? Mikor vettél neki utoljára virágot? Mikor csókoltad meg utoljára anélkül, hogy bármilyen alkalom lett volna?

- Nem emlékszem – suttogta maga elé John, mint aki egy mély álomból ébred.

- Látod? Ha nem akarsz egy nap arra ébredni, hogy a saját válópered rendezgeted másé helyett, akkor sürgősen változtatnod kell a dolgokon. Megéri ez a munka, hogy elveszítsd a feleséged és a kislányod? Tényleg ennyire fontos, amit csinálsz, hogy még ezt is feláldozod érte? Egy napon arra ébredsz barátom, hogy ott fekszel egyedül az ágyadban, öreg vagy, beteg és még a kutya se néz feléd és akkor már késő lesz. Akkor már nem hozhatod rendbe. És a klienseiddel pedig kitörölheted a ráncos seggedet.

- Szerinted mit kéne tennem? – nézett tanácstalanul a másikra és tőle várta a megoldást.

- Hát, én azzal kezdeném, hogy holnap veszek egy csokor virágot és legalább vacsorára hazaérek. Eltöltök egy nyugodt estét a családommal és eszembe se jut a munkám.

- Igazad lehet…

- És jusson eszedbe McDonald, hogy ha neked nem kell egy ilyen csodálatos nő és gyönyörű, okos kislány, akkor van, akinek igen…- azzal felállt, fejébe tette a kalapját és elindult az ajtó felé.

- Kösz Shane, már nem is utállak annyira – szólt utána John. Shane azonban nem fordult meg, egyszerűen rácsapta az ajtót a még mindig lesújtott férfire.

Aznap este John McDonald nem nézett többé a papírjaiba. Sokáig ült az irodában és újra és újra végigpergette a Shane-nel folytatott beszélgetést. Aztán éjfél körül haza ment. Már sötét volt, mikor megérkezett. A vacsora az asztalon várta. De nem volt éhes. Nem volt kedve enni. Egyszeriben sivárnak látta az életét. Mint aki évekig szemellenzőt hordott és most nagyon bántja a szemét a fény. Felment az emeletre, benézett Lilly-hez. A kislány édesen aludt. Ráhúzta a takarót és apró puszit nyomott a rózsaszín arcocskára, majd a saját hálójukba ment, ahol a felesége pihent. Leült az ágy szélére és nézte az alvó nőt. Felidéződött benne a bál, ahol először pillantotta meg, 10 évvel ezelőtt, mikor végzős volt, Natasha pedig másodikos. Mintha villám sújtott volna le rá. Csak állt és nem tudott megszólalni. Soha sem látott olyan szépséget azelőtt. El sem akarta hinni, mikor az övé lett. És azt a napot sem felejti el, mikor megajándékozta Lillyvel. A vidám, kedves kis angyallal, akit mindenki imád. Milyen vak volt? Mekkora hülye, hogy majdnem hagyta mindezt elveszni? De nem engedi. Nem. Küzdeni fog és visszaszerzi a feleségét! Végigsimított a göndör fürtökön, odahajolt és beszívta az ismerős illatot. Szereti ezt a nőt. És egyáltalán nem természetes, hogy egyedül gondozza a házat és neveli a gyereket, miközben ő éli a saját ostoba életét. Nem lehet ilyen kicsinyes. John McDonald-et nem ilyen fából faragták! Legalábbis a látszat kedvéért meg kell tennie…