***

Natasha McDonald, miután kitette Lillyt az iskola előtt, aki hatalmas puszi után faképnél hagyta, leparkolt és elindult a tanári szoba felé, hogy összeszedje, amire szüksége van, mielőtt kezdődik a tanítás. Letette a táskáját az asztalára, épp a fiókot húzta ki, hogy elővegye a tolltartóját, mikor megjelent Mrs Smithy, az igazgatónő az ajtóban.

- Natasha, velem tudnál jönni? – kérdezte, a hangja szokatlanul barátságtalannak csengett.

A nő engedelmesen követte. Mrs Smithy az ötvenes évei végén járó nő volt. Őszülő haját kontyban viselte, barna szemeit szemüveg takarta, már akkor is itt tanított, mikor Natasha járt az iskolába. Bementek az igazgatói irodába. A szekrényeken az akták rendezetten sorakoztak egymás mellett, a hatalmas íróasztalon egy számítógép, mellette néhány növény, a fal mellett pedig egy barna kanapé. Mrs Smithy nem az imént említett bútordarabra ült, hanem az asztalához, és ebből Natasha már sejtette, hogy valami kellemetlen dologról lehet szó. Túlságosan hivatalos és kimért volt az igazgatónő. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy diák, aki rossz fát tett a tűzre.

- Miről van szó? – törte meg Natasha hangja a csendet, mialatt Mrs Smithy az előtte heverő iratokat rendezte.

- Egy kellemetlen dologról, Natasha – sóhajtotta, majd szemeit Natashára emelte, látszott rajta, hogy nehezen veszi rá magát, hogy belekezdjen.

- Sajnos meg kell válnunk tőled – bökte ki végül.

- Tessék? – kérdezett vissza a nő, és nem hitt a fülének. Hidegzuhanyként érték e szavak.

- Sajnálom, de találtunk valakit, aki megfelelőbb a pozícióra, diplomája és gyakorlata is van.

- Hirtelen találtak valakit? – kapcsolt Natasha, az első sokk után kezdte érteni, miről is szól ez a történet. Csakis John műve lehet! Jobban mutat a válóperben, ha ő egy senki, egy munkanélküli, aki képtelen gondoskodni a gyerekéről. Ez a szörnyeteg nem ismer határokat!

- Igen, sajnálom – mondta harmadszorra is. – Nekem a diákok érdekeit kell néznem és be kell tartanom a törvényt – kezdett mentegetőzni. – Ha van diplomás tanárom, nem hagyhatom, hogy te tanítsd őket tovább.

- Értem – sóhajtotta Natasha. – És véletlenül sincs ennek köze a válásomhoz Johnnal?

- A magánéletedhez semmi közöm – vágta rá a nő.

- Vagy úgy! – azzal felállt és elhatározta, nem rendez jelenetet. – Feltételezem, ez a valaki már holnap kezd is?

- Igen, Natasha. Köszönöm az eddigi munkád, holnap már nem kell bejönnöd.

A kezét nyújtotta a nő felé, de Natasha nem fogadta el. Szó nélkül megfordult és elhagyta az irodát. Belülről rázta az idegesség, legszívesebben elbőgte volna magát, de nem akarta megadni az örömöt ezeknek, hogy sírni lássák. Beviharzott a tanáriba, a holmiját egy dobozba szórta, és mint a keleti szélvihar el is tűnt. A dobozt a furgon hátsó ülésére dobta, s hogy kiszellőztesse a fejét, elindult a parkba. A tavasz színei néztek vissza rá, mindenhol virágok pompáztak, a nap kellemes melege cirógatta a bőrét, ám legbelül a szívében a tél jégcsapjai kezdtek elhatalmasodni. Ahelyett, hogy élvezhetné a megtalált boldogságot Shane oldalán, minden és mindenki ellene fordul!

Leült egy padra, s letörölte a kibuggyanó könnycseppet. Erre nem számított. Azt hitte, rosszabb már nem jöhet, ha elhagyja Johnt, ám tévedett.

Mitévő legyen? Haza kell mennie és el kell mesélnie Shane-nek.  Beszélhetne az ügyvéddel is… csak úgy kavarogtak a fejében a gondolatok. Eszébe jutott, hogy kenyeret kell vennie, hiszen Shane ma nem ér rá bevásárolni, mert a földön dolgozik. Felkelt a padról, mélyet sóhajtott és próbált mosolyt erőltetni az arcára, mikor belépett a kisboltba. Mrs Connelly épp a friss zöldségeket pakolta a pultra. A boltban lévők szeme mind Natashára szegeződött, ahogy kezébe vette a bevásároló kosarat és elindult Mrs Connelly felé. Megpróbált nem foglalkozni a rá irányuló fürkésző pillantásokkal.

- Egy kiló kenyeret kérek – mondta mosollyal az arcán.

- Elfogyott – vetette oda udvariatlanul a nő.

- De hiszen ott van a polcon – mutatott Natasha a veknikre.

- Azokat mind félretettem valakinek – jött a felelet.

- Akkor majd visszajövök délután – válaszolta zavartan.

- Ne gyere! Téged és a szeretőd itt többé nem szolgálunk ki!

- Tessék? – kérdezett vissza Natasha, mert azt hitte, rosszul hallott.

- John egy rendes, családszerető férfi. Nem lett volna szabad így viselkedned vele! Hogy merted megcsalni és azzal a paraszttal összeszűrni a levet, miközben ő keményen dolgozik, hogy neked mindened meglegyen? Jó dolgodban nem tudod, mit csinálj? Tönkre kellett tenned egy szép családot? – kiabálta az öregasszony. Natasha lába földbe gyökerezett. Erre végképp nem számított. Nem bírt reagálni sem. – Ez egy tisztességes üzlet, ahol ribancokat nem szolgálunk ki!

Natasha arcát végigszántotta egy szemtelen könnycsepp, letette a kosarat és kirohant az üzletből, Mrs Connelly pedig önelégült mosollyal az arcán csukta be mögötte az ajtót.