17. fejezet

Barbara Lewis a nappaliban ült és a kedvenc sorozatát bámulta tátott szájjal. Körülötte éktelen rendetlenség uralkodott, szennyes ruhák, ételes dobozok, Samie játékai terítették be a bútorokat és a padlót. A kisfiú nem messze tőle a szőnyegen gubbasztott egy játékvonattal a kezében, miközben magában beszélt. Tudta jól, ha mama tévézik, nem szabad zavarni.

Az idilli pillanatot a csengő hangja zavarta meg. Barbara beletúrt kócos hajába, letette az ölében elhelyezkedő chipset az asztalra és morogva indult az ajtó felé. Ki a csuda zavarja ilyenkor? Majdnem leesett az álla, mikor meglátta az előtte álló alakot. Még életében nem mutatkozott előtte ilyen elhanyagoltan… mindig ügyelt rá, hogy a férfi előtt tökéletesen, csábítóan, ellenállhatatlanul nézzen ki.

- Hát te? – kérdezte őszinte ámulattal és összehúzta magán a köntösét.

- Igazán jól nézel ki – grimaszolt John és végignézett az igénytelen nőn.

- Nem számítottam rád – mentegetőzött Barbara. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna!

- Beszélnem kell veled – vetette oda John. – Hello Sam – guggolt le a kisfiú mellé, megsimogatta a kobakját, majd a konyha felé indult.

Megdöbbenésére, ott még nagyobb rumli uralkodott, mint a ház eddig látott helyiségében.

- Piáltál? – vetette oda foghegyről, és Barbara fülig vörösödött.

- Dehogy! – kérte ki magának. – A bejárónő beteg lett, nem volt időm elpakolni, Sammel kellett foglalkoznom. Beteg volt – hazudta gyorsan.

- Vagy úgy! – Johnt látszólag nem hatotta meg az iménti kijelentés.

- Kérsz valamit? – Barbara zavarban volt. Nem számított erre a látogatásra. Fogalma sem volt, miért jött ide John. Napok óta nem hallott róla.

- Nem, kösz – fintorgott a penészes pizza láttán, amit Barbara sietve eltüntetett a kukában. – Azért jöttem, mert eldurvultak a dolgok Natasha és köztem, azt akarom, ha bárki érdeklődne utánam, mondd, hogy nem ismersz. Egyszer találkoztunk, mikor Natasha és te összefutottatok az egyetemen, ennyi. Értve vagyok?

- Ki kérdezősködne utánad? Senki nem tud rólam – próbálta nyugtatni a nő, mert látta, mennyire ideges.

- A ganétúrót valami pénzes pasas vette a pártfogásába és megszerezte nekik Texas legjobb ügyvédjét. Az a dörzsölt liba! Nem hittem volna, hogy ennyire fifikás! De megbánja még, hogy ujjat húzott velem! – dühöngött, mialatt a kezét ökölbe szorította és nagyot csapott a pultra.

- Mitől tartasz? – nyúlt a férfi keze után Barbara, de az elrántotta.

- Szerinted, mégis mitől tarthatok? – lövellt felé gyilkos pillantásokat. – Hogy nevetségessé tesznek a város előtt és elveszik tőlem Lillyt. Ő az egyetlen fegyver, amivel fájdalmat okozhatok Natashának, amiért ezt tette velem… meg kell szereznem.

- Meg is fogod – ekkor fogalmazódott meg Barbarában, hogy mit kell tennie, ahhoz, hogy John végleg elszakadjon a kisstílű életétől és csak az övé legyen. Lilly a kulcs. Ha őt sikerülne kiiktatnia a játszmából, nem lenne miért harcolnia a férfinak.

- Eszedbe ne jusson elszólni magad, ha valaki idetéved, világos? – a szemei szikrákat szórtak és Barbara gerincén végigfutott a hideg borzongás. Ismerte már John haragos oldalát. Nem akart keresztbe tenni neki.

- Semmit sem fogok mondani, ígérem - suttogta. – Nem követtek idáig?

- Ki követett volna? – forgatta a szemeit John.

- Hát, ha olyan nagy szám az az ügyvéd… - rántotta meg a vállát a nő. Ő már túl volt egy csúnya váláson… tudta, miről beszél.

- Nálam nem nagyobb szám – vágta rá John önelégülten.

- Akkor nincs okod félni – zárta le a témát Barbara. – Maradsz éjszakára? – húzta fel szépen ívelő szemöldökét és csábos pillantást lövellt a férfi felé.

- Maradhatok – rántotta meg a vállát közömbösen. – Legalább levezetem a feszültséget.