A sötétség beborította a tájat, csupán a ház ablakai világítottak szentjánosbogárként. Natasha a ropogó tűz mellett ült a kényelmes kanapén, s elgondolkozva meredt a semmibe. A gondolatai fényévnyi távolságban jártak Azt sem vette észre, ahogy Shane megállt a háta mögött, csak akkor rezzent össze a teste, mikor a férfi a vállára tette a kezét.

- Elaludt? – kérdezte a nő Lillyre célozva.

- Igen, - válaszolta Shane. – elolvastam a kedvenc meséjét, és mint egy kisangyal, most úgy szundít. El se hiszem, hogy végre itt vagytok! – közben leült Natasha mellé, s védelmezőn átölelte.

- Én sem – sóhajtotta a nő, ám az arca gondterhelt volt.

- Ne aggódj! – próbálta nyugtatni Shane. – Ray segíteni fog és megoldunk mindent, rendben? A lényeg, hogy együtt vagyunk.

- Csak félek, mert John egy vérbeli keselyű, akinek nem számít semmi, ha dögöt lát…

- Hát ez igazán költői hasonlat volt! – nevetett fel Shane Natasha kijelentésén.

- Nem mondhatod, hogy nem élethű! – mosolyodott el Natasha is. - Nem engedem, hogy bántsa Lillyt! – fordította komolyra a szót.

- Nem fogjuk hagyni! Te vagy az anyja, te nevelted egészen idáig, ő meg élte a szánalmas életét. Senki nem vonhatja kétségbe, hogy Lillynek nálad lesz a legjobb helye.

- Köszönöm! – súgta Natasha és gyengéd csókot nyomott a férfi arcára. – Annyira szerencsés vagyok, hogy vagy nekem!

- Történjék bármi, én soha nem hagylak magadra! – eskünek hangzott, s a férfi őszinteségének hangjától Natasha szemét ellepték a könnyek.

Néhány percig némán ültek, a szívük eltelt az egymás iránti szeretet nemes érzésével. Shane félve törte meg a meghitt pillanatot, hátha a varázs tovaillan, ám volt még valami, ami nem hagyta nyugodni.

- Annyit gondolkoztam azóta is, hogyan jöhetett rá John, hogy együtt vagyunk – kezdte.

- Fogalmam sincs – rázta a fejét Natasha. Ő abban hitt, hogy végig gyanakodott, követte őket, és bumm! Ott csókolóztak az orra előtt. Kell ennél több bizonyíték? Ezt el is mondta Shane-nek, ám ő nem értett vele egyet.

- Nem hiszem – tiltakozott. – John elképzelni sem tudta ezt rólad. Láttam a fejét, mikor a kocsmában rólunk pletykáltak, aztán hazafelé az autóban is… kizárt, hogy gyanított valamit!

- Akkor honnan? – kérdezte a nő, ötlete sem volt.

- Nekem beugrott valami – nyögte ki végül Shane. – Ez a Barbara nevű nő nagyon gyanús. Először véletlenül belebotlasz az egyetemen, utána meg eljön ide és megkeres… ő látott bennünket ölelkezni, mikor elmeséltem neked, hogy Ray feleségét érdeklik a képeid.

- Azt hiszed, hogy ő és John? – röviden elgondolkozott, majd elutasította a gondolatot. John a munkájába szerelmes és túlságosan félti a hírnevét ahhoz, hogy egy viszonyba kezdjen.

- Logikus lenne. Eljött ide, mert kíváncsi volt rád, és ha meg akarja kaparintani a férjed, nem a legegyszerűbb, ha elülteti a gyanakvás szikráját benne?

- Nem hiszem – vágta rá, elképzelhetetlennek tartotta, hogy John megcsalta. Nem azért, mert a férfi nem lenne rá képes, hanem mert túlságosan önző hozzá, hogy veszélybe sodorja saját magát.

- Hogy is hívják? Barbara mi?

- Nem emlékszem… Lawrence? Nem. Lewis vagy valami hasonló inkább. Miért?

- Utánanézek a nőnek – vágta rá Shane és Natasha passzivitását látva a téma iránt, inkább másról kezdett el beszélni.

Az éjszakát egymás karjaiban töltötték, nem gondoltak sem a múltra, sem a jövőre, élvezték, hogy annyi külön töltött fájdalmas hónap utána, végre együtt lehetnek.