16. fejezet

Beköszöntött a december, de rövidesen tova is illant. A karácsony ebben az évben nyomorúságos volt mindannyiuk számára. Natasha és John alig szóltak egymáshoz, Lilly pedig egyre szomorúbb lett Shane elvesztése miatt. Titkon a mamájára is haragudott, aki szerinte nem tartotta be a szavát. Shane eközben a munkájába temetkezett, az ünnepeket pedig Ray-jel és Sarah-val töltötte. Szerette volna felhívni Natashát, de mindössze kétszer beszéltek telefonon, mivel John minden hónapban kért részletes számlát, amin a hívószámokat is feltüntették. Nem bízott a feleségében és valahányszor meglátta Shane számát a híváslistán, tajtékzott dühében. Natasha pedig nem mert kockáztatni. Lehangoló, szomorú idők jártak felettük, sokszor már a reményt is elveszítették a közös jövőre.

Napsütéses februári szombat reggel volt. Evergreen a szokásos marhavásárra készült, amit minden évben megrendeztek a városban. Ilyenkor a környék farmerei átszállították ide az eladásra szánt jószágokat, amik licit útján leltek új gazdára. Néhány éve a vásár részévé vált a rodeó, amely célja a közönség szórakoztatása volt. Shane Dawson is minden évben részt vett a vadló megülésen. Az attrakció során a vállalkozó kedvű lovasnak egy betöretlen vad csődört kellett megülnie. Aki a legtovább bírta a ménen, ahhoz került a trófea.

Natasha bosszúsan ült a kocsiban, mikor John beparkolt a karámok elé. Noha minden évben kijöttek, hisz a vásár a város életéhez szervesen hozzátartozott, az idén képmutatásnak érezte a nő. Tudta jól, hogy a férje csak Shane orra alá akarja dörgölni, ahogy Natasha oldalán felvonul. Meg akarta mutatni az embereknek, hogy minden rendben van John McDonald háza táján, és elfelejthetik a sok buta pletykát.

- Szállj ki! – ripakodott rá a nőre, aki percekkel azután sem mozdult, hogy a férfi leállította a motort.

- Nincs kedvem bohóckodni – válaszolta Natasha.

- Pedig a fiúkádat is megnézzük – mosolygott önelégülten John.

- Miért jó ez neked? – kérdezte a nő, s már semmi emberséget nem látott a férfiban.

- Rólam nem pletykálnak ezek a kis senkik, világos? – sziszegte. – Indíts!

Natasha mélyet sóhajtott, és a hátsó ülésen szomorú szemeket meresztő Lilly volt az egyetlen oka annak, hogy engedelmeskedett a férjének. Legszívesebben szétlapította volna John fejét egy lapáttal.

Natasha farmer viselt egy térdig érő fekete csizmával, fekete kabátot, kék sálat, ami tökéletesen illett a szeme színéhez és Lillyével megegyező kesztyűt, amit mindketten karácsonyra kaptak. A kislány számára különleges ajándék volt, mert apró, flitteres hópelyhek díszítették és szerette a feltűnő holmikat. John még farmerban, hótaposóban és kabátban is tökéletesen nézett ki. Natasha észre is vette, hogy sok nő megbámulta, de ez már egyáltalán nem érdekelte.

Ahogy a kislány megpillantotta a nagymamáját, faképnél hagyta a szüleit. Sokkal jobban szeretett vele lenni mostanában, addig sem kellett a veszekedést hallgatnia. Elmentek megcsodálni az állatokat, s Lilly titkon remélte, mivel Shane is minden évben részt vett a vásáron, talán belebotlanak.

Natasha és John egyenesen a rodeóra mentek, közben üdvözöltek néhány ismerőst. Megálltak a fakerítés mellett, s mint két idegen bámultak a semmibe.

A férfi ügyetlenül kapaszkodott a kantárba, és érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát. A gyönyörű állat magasra ágaskodott, mellső lábait meglendítette a levegőben, ez pedig elég volt ahhoz, hogy lovasa a sárban landoljon. A rendezők sietve odarohantak és igyekeztek kiszabadítani a ló lábai közé rekedt férfit. Shane Dawson belülről figyelte mindezt, és lélekben felkészült a mutatványra, hiszen ő volt a soron következő. Hogy miért tette? Bizonyítási vágyból? Merészségből? Ostobaságból? Nem lehetett megmondani. A családjában minden férfi részt vett hasonló eseményen, ő továbbvitte a családi hagyományt, közben pedig a szenvedélyévé vált.

Két segítő megfogta a megbokrosodott paripát, Shane a hátára ugrott, az ajtó kinyílt, és a közönség lélegzetvisszafojtva figyelte a történéseket. Pillanatok alatt zajlott le a jelenet. Shane biztosan tartotta kezében a vadlovat, az állatnak minden igyekezete ellenére sem sikerült ledobnia magáról. Pörögtek körbe, mikor a férfi megpillantotta a nézők között azt, aki a legtöbbet jelentette neki. Egyetlen pillanat volt csupán, amíg nem figyelt, de ez elég volt a rafinált jószágnak ahhoz, hogy maga alá gyűrje.

Natasha halálra vált arccal figyelte, ami ezután következett. Shane a földön feküdt a dühös ló alatt, aki mellső lábaival közrefogta a férfit és lehetetlennek tűnt, hogy sérülések nélkül megússza. John észrevette, hogy mire készül a felesége, mérgesen megragadta a karját és így szólt:

- Meg ne merd próbálni! – szúrós pillantásával a nő velejéig hatolt.

- Eressz el, John! – sziszegte Natasha. Sajgott a karja, de ez izgatta legkevésbé.

- Ne csinálj jelenetet, Natasha! Nagyon megkeserülöd, ha ujjat húzol velem! – azzal kezét még szorosabbra fonta.

- Nem érdekelnek többé a fenyegetéseid, John McDonald! Szeretem őt, tudnom kell, mi van vele – esdeklően nézett a férfira, ám csalódottan látta annak tekintetén, hogy nem hatották meg a szavai.

- Ha most odamész, többé ne gyere haza! – jelentette ki, és azt hitte, ez majd jobb belátásra készteti Natashát.