15. fejezet

Sarah Brown leült a kedves kávézóban, és egy csésze mentateát rendelt. Fürkészően nézett körbe, megállapította, hogy a helyet ízlésesen rendezték be. Kényelmes, barna bőrhuzatú fotelok, kör alakú asztalok fehér horgolt csipketerítőkkel, melyeken, virágmintás tálakon fahéj illatú aprósütemények kínálgatták magukat. A falakon tájképek lógtak, a központban egy hatalmas kandalló állt, melyben vörösen lobogott a tűz. A nő a fából faragott kakukkos órára nézett, mikor megpillantotta Natasha göndör tincseit az ablak alatt elhaladva. Izgatott volt a találkozás miatt, hiszen a legutóbbi alkalmat a Johnnal történt kellemetlen események zavarták meg. Tisztában volt vele, hogy a nő most nehéz időszakon megy keresztül, s talán a nem létező karrierje a legkevésbé fontos számára. Ám Sarah tudta, hogy Natasha őstehetség, ezt a készséget nem szabad veszni hagyni. Meg kell győznie, hogy vágjon bele!

Natasha érkezését az ajtó fölé helyezett csengő csilingelése jelezte. Rögtön kiszúrta az elegáns, vörös hajú nőt, aki az egyik kényelmes fotelban ült, teát kortyolgatott. Látszott rajta, hogy nem egy farmerfeleség, hanem ízléses, úri hölgy. Fekete kosztümöt viselt egy finoman megmunkált, fekete bőrcsizmával. Az érkezőre mosolygott, hellyel kínálta. A pincértől Natasha egy kávét rendelt, mialatt leült Sarah mellé.

- Örülök, hogy újra láthatom, kedvesem – kezdte Sarah gyengéd hangon, őszintén beszélt. Számára Natasha nem csak egy művész volt, akit felkarolhat, hanem valami sokkal több annál. Valaki, aki elterelheti a figyelmét a fia elvesztéséről, valaki, aki kibontakozhat a szárnyai alatt. Rég érezte azt, hogy valakinek szüksége lehet rá.

- Én is örülök Mrs Brown, hogy időt szakít rám – felelte udvariasan.

- A múltkor nem volt lehetőségünk beszélgetni egymással – folytatta Sarah.

- Nagyon röstellem a dolgot – vágott közbe Natasha fülig elvörösödve. – Szép bemutatkozás volt.

- Nem magának, kedves, sokkal inkább a férje részéről – azzal átnyúlt a tál felett, s megszorította a nő kezét, ezzel is együttérzéséről biztosítva őt. – Ray és Shane mondhatjuk, hogy barátok lettek és tudok mindenről. Segíteni szeretnénk Önöket.

- Olyan kellemetlenül érzem magam a történtek miatt – suttogta Natasha.

- Nem kell – csitította Sarah. – Egy nőnek sokszor nehéz dolgokon kell átesnie, olyan akadályokkal kell szembesülnie, amik a legrosszabb rémálmaiban sem jönnek elő. Higgye el, tudom, miről beszélek.

Egy pillanatra elhallgatott, s a feltóduló emlékek fátylat vontak kék szemeire, melyek rövid időre elhomályosították a látását. Ted halálának fájdalma szűnni nem akaró tüskeként mélyedt a szívébe.

- Ne haragudjon – szipogta.

- Sajnálom, ami magukkal történt – sóhajtotta Natasha, s a saját gondja hirtelen eltörpült Sarah vesztesége mellett. Ő sosem élné túl, ha elveszítené Lillyt.

- Nem tudom, a férjem mennyit árult el Shane-nek, de a fiúnk halálának mi voltunk az okozói. Soha nem mondtam el senkinek, hosszú ideig még Ray-jel sem tudtunk beszélni róla, de elmesélem magának, hogy nehogy elkövesse ugyanezeket a hibákat – mély levegőt vett, belekortyolt a teába, majd folytatta.  -  Ted jó gyerek volt. A tehetsége már kiskorában megmutatkozott, az óvodában rendre nyerte a rajzversenyeket, az iskolában pedig kiemelkedett társai közül. Tizennégy éves volt, mikor az első kiállítást megrendezték neki, s innentől kezdve nem volt megállás. Híres lett, tizennyolc évesen már öt kiállítása volt, a képeit tízezrekre becsülték, New Yorkba költözött, s alig láttuk. Egyik szemem sírt, a másik örült, hogy a fiam megtalálta azt, amiben tehetséges, elismerik a munkáját és jól él belőle. Ám, mint minden anya, a lelkem mélyén rettegtem, hogy baja esik távol a szeretteitől, s nem tévedtem nagyot. Az első New Yorkban töltött éve után hazajött karácsonyra, s mintha kicserélték volna. Állandó hangulatingadozások gyötörték, egyik pillanatban boldog volt, aztán dühös. Mondtam Ray-nek, hogy valami nem stimmel, Ted nem önmaga, de a férjem nem vette komolyan a figyelmeztetést. Ted nyúzott volt, sovány, kedvetlen. Orvoshoz akartam vinni, de reggelre eltűnt. Ray kérlelt, hogy hagyjam, míg lehiggad, ne foglalkozzak vele, hiszen művész és azok szeszélyesek. Hetekig őrlődtem, majd nem bírtam megálljt parancsolni anyai szívemnek és repülőre ültem. Bejelentés nélkül mentem el hozzá, azóta is annyiszor kívántam, bár ne tettem volna! Egy férfivel találtam ott.

Sarah szeméből kibuggyant egy szemtelen könnycsepp, miközben élete legintimebb pillanatait osztotta meg egy idegennel. Maga sem értette, miért, de olyan jól esett végre beszélni róla.

- Meleg volt – suttogta Natasha, s teljes szívével együtt érzett Sarahval.

- Ray soha nem fogadta el, szörnyű volt, mikor közöltük vele. Üvöltözött, tört-zúzott és kiabálta, hogy kitagadja, ő nem buzit akart belőle nevelni és én tehetek róla, hogy ilyen lett, mert túl sokat anyáskodtam felette.

- Sok tapasztalatom nincs ez ügyben, de ha jól tudom, ez nem nevelés kérdése, sokkal inkább biológia és hajlam. Azt hiszem, valamiért egy férfinek ezt sokkal nehezebb elfogadnia.

- Raynek sosem sikerült. Ő és Ted évekig nem beszéltek egymással ezt követően, s a kapcsolatukon esett csorbát sosem lehetett kiköszörülni. Én támogattam mindenben, mellette álltam és szerettem ugyanúgy, mint előtte. Ő akkor is az én fiam volt, ha meleg, ha nem.

- Én úgy tudtam, Ted…

- Igen, Ted meghalt – mondta ki azt a szót, amit évekig nem bírt kiejteni. Meghalt. Üresen kongott, mint a szíve. – Sokkal nagyobb volt a baj, hiszen a szélsőséges hangulatai csak fokozódtak, s volt, hogy hónapokig mély depresszióban szenvedett, majd ismét jól volt. Orvoshoz vittem, aki megállapította, hogy súlyos betegségben szenved, melynek neve bipoláris zavar, vagy más néven mániás depresszió. Gyógyszereket kapott, s máig nem tudni miért, de nem szedte őket rendesen, s egy nap a bejárónő talált rá a kádban… öngyilkos lett – részleteket nem közölt Natashával, de a nő így is el tudta képzelni, mit élhetett át Sarah, mint anya. Egy szülőnek nincs annál nagyobb fájdalma, mint eltemetni a saját gyermekét.

- Ő és Ray sosem békültek ki? – kérdezte Natasha.

- Nem – suttogta Sarah, s elvette a másik nő által nyújtott zsebkendőt, s megtörölte az arcát. – Úgy éreztem, ő tehet mindenről, miatta jutottunk idáig, s öt évig nem bírtam beszélni vele erről. Elárult engem, a házasságunkat, a fiúnkat, cserbenhagyott minket, komolyan ezt gondoltam. Majdnem elveszítettem őt is emiatt.

- Egy ilyen tragédia életeket tehet tönkre – helyeselt Natasha, s szíve mélyén szánta a nőt, amiért ennyi szörnyűségen kellett keresztülmennie. – Miért mondta ezt el nekem?

- Azért, hogy lássa, milyen törékeny az élet és a boldogság. Vannak olyan események, melyek nem várt irányba terelhetik a sorsunkat, s sokszor tanulhatunk mások tévedéseiből, hibáiból.  Mit tanulhat az én történetemből?

- Hogy egy anya számára a gyermeke boldogsága a legfontosabb – vágta rá Natasha. 

- Nem pontosan, kedvesem. Sokkal inkább azt, hogy egy anyának a gyermeke ÉRDEKEIT kell szem előtt tartania, úgy, hogy közben a saját igényeit is figyelembe veszi. Nem könnyű feladat. Biztos Ön abban, hogy az a legjobb Lilly számára, ha a férjével marad? Nem sérül közben ő is és maga is? Ahogy én látom, külső szemlélőként, Shane szereti magát és a kislányát is, míg John képes volt megalázni vadidegen emberek előtt, s képes felhasználni Lillyt arra, hogy maga mellett tartsa. Sokkal inkább csak birtokolni akarja magukat.

- Nem tudom, mi a legjobb nekünk, csak azt tudom, nem hagyhatom, hogy John megszerezze Lillyt, mert abba a lányom beleroppan! Én azt teszem, amit mond, a kislány érdekeit magam elé helyezem évek óta.

- Tudom kedvesem, én is elkövettem ezt a hibát, s hagytam, hogy a haláláért magam és a férjem tegyem felelőssé hosszú éveken keresztül. Ted volt nekem a legfontosabb, azt hittem, amit teszek, azzal őt segítem, de nem! Ártottam neki vele!

- Miért, hisz mellette állt, míg a férje nem – értetlenkedett Natasha.

- Mellette, de mégsem vettem észre, hogy baj van. Nem vittem el időben orvoshoz, nem figyeltem rá, úgy ahogy kellett volna. S ami még szörnyűbb, hogy közben cserbenhagytam a férjemet is, esélyt sem adtam neki, hogy részt vegyen a dolgok alakulásában. Ne tegye ezt Shane-nel, sem pedig Lillyvel.

- Akkor mit javasol? – nézett rá reményvesztetten Natasha.

- Ne hagyja, hogy a boldogság kicsússzon a kezei közül. Ragadja meg, és ne eressze el! Sem Shane-t, sem pedig Lillyt. Ray már a megfelelő ügyvédet keresi…

- Miért segítenek nekünk? Miért viselik ennyire szívükön az ügyünket?

- Azért, mert Shane Tedre emlékezteti a férjemet, engem pedig maga emlékeztet rá… mikor megláttam a képét, mintha az ő festményeit bámultam volna! Butaság? – nézett a nő kék szemébe.

- Nem, cseppet sem az. De mi nem ő vagyunk, ezt tudnia kell. Én nem hozhatom vissza Önnek a fiát, Mrs Brown.

- Tudom, és kérem, szólítson Sarahnak. Nem akarom őt visszahozni, tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen. Azonban segíteni akarok maguknak, támogatni akarom a férjem, mert sok bepótolnivalóm van.

- Tényleg azt hiszi, hogy sikeresek lehetnek a képeim? – kérdezte félve Natasha, mint egy kislány.

- Igen, tényleg azt hiszem. Nem csak sikeresek lehetnek, de azok is lesznek. Amiken pedig most keresztülmegy, csak még jobb művésszé tehetik. A fájdalom, veszteség, mind alakítanak, formálnak bennünket és előhozzák belőlünk a rejtett tartalékainkat. Rajtuk keresztül olyan dolgokra lehetünk képesek, amikről nem is álmodhattunk. Ezért ne hagyja abba a festést! Ragadjon ecsetet, ha szomorú, ha dühös, ha boldogtalan, mert ezek az érzések mind a maguk módján alakítják a képeket, a mondanivalót, amit közvetíteni szeretne általuk. Ne adja fel, Natasha, én hiszek magában és mindenben támogatni fogom!

Natasha szemét elfutották a könnyek, s Sarah szavai mélyen megérintették a lelkét. Hetek óta először érezte, hogy valaki mellette áll, nincs egyedül a háborgó tengeren.