***

Natasha McDonald a virágoskertjében dolgozott egész reggel már hajnal óta. Nem bírt aludni, csak forgolódott a vendégszoba kényelmetlen kanapéján. A gondolatai a délután történteken jártak, nem bírta elképzelni az életét Shane nélkül. Oly sokáig ő volt az egyetlen barátja, s hirtelen annál sokkal többé vált. Mindent megoszthatott vele, meghallgatta, megértette, és mérhetetlenül szerette a nőt. Az élete nélküle sivár pusztaság lenne csupán. Meg kell találnia a módját, hogy megtarthassa Lillyt és Shane-t se veszítse el, nem hagyhatja, hogy John nyerjen. Neki ez csak egy verseny, nem pedig az élete értelme.

Vajon honnan tudta meg? Ki mondhatta el neki? Talán mindvégig csak színlelt és tudta, hogy mi zajlik közöttük Shane-nel? A megfelelő alkalomra várt, hogy megszégyeníthesse őket. Sikerült neki! Fogalma sem volt, Ray és Sarah Brown mit gondolhat most róla. Minden semmivé foszlott, az álmai, a reményei, a boldogsága. Egy könnycsepp végigszelte az arcát, s a krizantém levelén száradt fel. Újabb mélyedést készített a virághagymák számára, miután belehelyezte őket, a földet a kezével rájuk sodorta.

- Elment az eszed? – hallotta meg az anyja hangját a háta mögött.

Lizzie Robertson felbőszülve szállt ki az autójából, s a lánya elé lépett. Megragadta a karját, s talpra kényszerítette.

- Anya… - dadogta a rémült nő. Nem erre a reakcióra számított az anyjától. Na, persze, John ezt is elintézte. A maga módján. Jellemző!

- Mit művelsz, te eszement liba? – kiabálta Lizzie. – Képes voltál a szemembe hazudni?

- Anya, én – dadogta Natasha, s teljesen letaglózta az anyja viselkedése.

- Megkérdeztem, mi van köztetek Shane-nel és a szemembe hazudtál, mikor azt válaszoltad: semmi, csak barátok vagyunk – utánozta gúnyosan a lánya a hangját.

- Szeretem őt – suttogta Natasha könnyeivel küzdve. Liznek mellette kellene állnia. Mégis csak az anyja!

- Neked Johnt kell szeretned, ő a férjed, a gyereked apja! Mit adhat neked ez a Dawson? Csak egy szegény tehenészfiú!

- Nem igaz és nem is ez számít! Ő törődik velem, vigyáz rám és szeret – szipogta Natasha reményvesztetten.

- John is – erősködött a nő.

- Fogalmad sincs róla, milyen életem volt mellette annyi éven keresztül. Semmibe vett, nem törődött velem, minden más fontosabb volt neki, mint én.

- Hogy eltarthasson téged és Lillyt, hogy megadjon nektek mindent.

- Nem… - tiltakozott Natasha. – Azért tette, mert neki így volt a jó! Nem érdekelte, én hogy viselem, Lilly mennyire hiányolja, csak saját magával foglalkozott!

- Ez a férfi dolga!

- Hogy mondhatsz ilyet? – nézett az anyja szemébe, s hitetlenkedve hallgatta. – Mindent feladtam érte, az álmaimat, a festészetet, mindent! Míg ő élte a világát…

 - Hallgass el, Natasha, vagy esküszöm, megpofozlak! – ripakodott rá Liz. – Nem hozhatsz szégyent a családunkra! Nem teheted ezt velem! Ez egy kis hely, mindenki ismer mindenkit, nem lehetsz ilyen önző!

- Ismét én adjak fel mindent másokért? Miért én anya? Miért nem lehetek egyszer ÉN önző és boldog? – zokogta. Nagyot csalódott az anyjában. Csak az számított neki, mások mit gondolnak, miközben a saját lánya a szeme előtt szenved.

- Nem teheted és kész! Ha még egyszer meglátlak vele, segíteni fogok Johnnak, hogy elvegye tőled Lillyt! – azzal hátat fordított a lányának és elrohant.

Natasha remegve rogyott a földre a virágai közé és keserves zokogásban tört ki. Mindenki ellene fordul? Miért? Hisz nem tett semmi rosszat, csupán szeret egy férfit. Ez akkora bűn lenne? Tényleg ennyire rossz, amit elkövetett? Annyi éven át mindent megvont magától, csak a kislányának élt, s mikor végre rátalált a megérdemelt boldogság, akkor neki kell feladnia mindent egy önző férfi miatt?

Berohant a konyhába, fogta a furgon kulcsait és gondolkodás nélkül átment vele Shane-hez. Nem érdekelte, ki látja meg, milyen következményei lesznek, de szüksége volt az erős karok ölelésére, a férfi szavaira, a reményre, amit neki adhat.