***

Natasha, ahogy bekanyarodott a ház elé, meglátta John autóját a garázs előtt parkolni. Magyarázkodnia kell, hazudnia arról, hogy merre járt. Hosszasan tanakodott azon, hogy mit mondjon, de nem állt rá az agya a hazugságra. Elment a boltba, kocsikázott egyet, nem számít. John úgysem fog hinni neki.  Amikor leállította a motort, mélyet sóhajtott, beletúrt göndör tincseibe és kinyitotta a kocsi ajtaját. Látta, hogy Lilly a hátsókertben játszik a homokozóban.

Belépett az előszobába, az autó kulcsát felakasztotta a helyére, mikor az erős kar megragadta. Ideje sem volt védekezni, John a nappaliba lökte, és mint egy felbőszült bika, úgy nézett rá.

- Nem voltam eléggé világos? – üvöltötte.

- Nem tudom, miről beszélsz – próbálta Natasha leállítani. – Én csak…

- Te csak? – lökött rajta John ismét egyet. – Te csak mi? Meglátogattad a szeretőd?

- Én csak kocsikáztam – dadogta a nő rémülten.

- Na persze! Ne akarj átvágni, Natasha! Nem vagyok se hülye, se vak… és a szaglásom is elég jó… Bűzlesz a ganétól!

- John… megmagyarázom – remegett a hangja, miközben a férfi egyre közelebb lépett hozzá és a falhoz szorította.

- Nem találkozhatsz vele. Ennek a mondatnak melyik részét nem értetted?

- Nem nála voltam – behunyta a szemét, hátha John eltűnik és felébred ebből az egyre szörnyűbb rémálomból.

- Ne hazudj megint a szemembe!!! – kiabált magából kikelve.

- Rendben – szedte össze minden bátorságát Natasha, és egyenesen John kék szemébe bámult, amiből sütött a düh. – Nála voltam, mert szeretem őt!

Erre a válasz olyan valami volt, amit álmában sem gondolt volna a férjéről. Soha nem gondolta, hogy képes lesz rá valaha is. De John képes volt. Megtette. Hatalmas pofon volt Natasha őszinteségének jutalma, az ütés erejétől a falnak esett. Az orrából vér buggyant ki, az arccsontján a finom bőr rögvest elszíneződött és dagadni kezdett, jobb szeme alatt monokli lett. Hitetlenkedve és elszörnyedve nézett arra az idegenre, aki ezt tette vele. John megütötte. Maga a tény jobban fájt neki, mint a sebek az arcán, és abban a pillanatban rögtön tudta, hogy ennek a történetnek sem kulturált, sem szép vége nem lesz.

- Mami, mami – rohant be a kiabálásra Lilly és elszörnyedve látta az anyja orrából folyó vért. – Mi történt mami?

- Semmi kicsim – szipogta a nő. – Nincs semmi baj.

- Anya elesett – felelete John és láthatóan hidegen hagyta a saját rémült kislánya. – Menj a szobádba, míg segítek anyunak, rendben?

Lilly először Natashára nézett, s csak miután ő helyeslően bólintott, akkor ballagott fel lehajtott fejjel a lépcsőn.

- Muszáj ezt a gyerek előtt? – kérdezte a nő, mialatt az inge ujjával letörölte a vért.

- Igen Natasha, muszáj ezt a gyerek előtt? – förmedt rá John ismét. – Itt én vagyok a sértett fél, engem csaltak meg!

- Sajnálom – suttogta bűnbánó hangon, inkább a rémülettől, mint a megbánástól.

- Sajnálhatod is! Ha még egyszer Dawsonnal látlak, megöllek és akkor nem lesz kérdéses Lilly sorsa! – azzal Natasha feje mellé csapott a falba, majd otthagyta a nőt, ám az ajtóból még visszafordult: - Mosakodj meg és főzz vacsorát!