13. fejezet

Ray és Sarah Brown némán ültek az autóban, miközben az alabamai táj elsuhant mellettük. Mindketten gondolataikba temetkeztek, ám ugyanazon járt az agyuk. Sajnálták, ami a fiatal Shane-nel és Natashával történik, s azt kívánták, bárcsak segíthetnének.

- Sajnálom őket – törte meg Sarah hangja a csendet. Ez volt talán az első alkalom, hogy ő kezdeményezett beszélgetést a férjével az őket ért tragédia óta.

- Én is - sóhajtotta Ray, s már majdnem a felesége keze után nyúlt, de elhessegette magától a gondolatot. Ennek még nem jött el az ideje. – Nagyon kellemetlen helyzet volt mindannyiunknak.

- Főként a lánynak – folytatta Sarah. – Látni rajta, mennyire szereti Shane-t.

- Sajnos a szeretet nem mindig elég erős ahhoz, hogy összetartson egy kapcsolatot – állapította meg bölcsen Ray, s nem magukra gondolt ezzel a megjegyzéssel, ám ez már későn jutott eszébe. – Sajnálom – sóhajtotta.

- Ne sajnáld! – tiltakozott Sarah. – Igazad van. A kapcsolatok, az élet bonyolult, és ha nem ragaszkodunk ahhoz, amink van, ha nem küzdünk érte, akkor bizony könnyen elveszíthetjük.

- Úgy érzem, ebben a helyzetben nem Shane a rossz fiú, sokkal inkább ez a John. Ahogy azt a szegény nőt kezelte… mintha a tulajdona lenne!

- Sok férfi tekint így a nejére, miközben nem becsülik meg – sokszor olvasott hasonlókról a magazinokban, vagy látott történeteteket a tévében. Gyűlölte az ilyen alakokat és John McDonaldet is ilyennek könyvelte el magában.

- Sakkban tartja a lányt, azzal zsarolja, ha nem marad vele, akkor elveszi tőle a kislányukat – magyarázta Ray, amit Shane-től hallott.

- A mocsok! – sziszegte Sarah. – Szerinted van esélye?

- Valami ügyvédféleség – rántotta meg a vállát Ray. – Szerintem Natashának van oka az aggodalomra. Az esetek kilencven százalékában egy váláskor az anya kapja a gyereket, de ha a férj bebizonyítja, hogy a felesége megcsalta és erkölcsi fertőben nevelné a kislányt, akkor szerintem nincs olyan bíróság, ami a nőnek ítélné.

- Hogy lehet egy apa ilyen kegyetlen a saját gyermekével? – szörnyülködött Sarah.

- Mert egy önző disznó, aki csak magával foglalkozik!

- Segíteni fogsz nekik, ugye? – kérdezte Sarah és kék szemei felcsillantak. Ray évek óta nem látta ilyennek.

Néhány másodpercig elnézte a gyönyörű arcot, amibe beleszeretett, mikor először pillantotta meg a gimnázium udvarán, s akin kívül nem szeretett mást egész életében. Számára Sarah volt a NŐ csupa nagybetűvel. Az elmúlt évek szenvedései nyomot hagytak ugyan az arcán, ráncai mélyebbek lettek, s öregedett is, de Ray számára ugyanolyan elbűvölő volt, mint mikor először látta. Bárcsak újra hallhatná nevetni, bárcsak újra mosolyt csalhatna az arcára! Amikor az apró redők megjelennek, olyan, mint egy angyal!

- Igen, szeretnék – mosolyodott el, mire Sarah szája is halványan nevetésre húzódott, s gyengéden megszorította a férje kezét. – Talán őrültség, – csúsztatta ujjait a feleségéére. – de úgy érzem, Shane különleges ember az életünkben, s visszahozhat valamit abból, amit elveszítettünk.

- Teddy-t senki sem hozhatja vissza – felelte sértődötten Sarah és elhúzta a kezét, majd maga előtt összekulcsolta.

- Tudom, és nem is így értettem – sóhajtotta Ray, s bánta, hogy felhozta ezt a témát, ami minden beszélgetésüket zátonyra futtatta az elmúlt évek során. – Mikor lesz olyan a viszonyunk, mint előtte volt? – fakadt ki végül, s hirtelen elhúzta a kormányt és egy zöldellő legelő szélén megállt.

- Mit művelsz? – kérdezte dühösen Sarah, miközben Ray kikapcsolta a biztonsági övet és kiszállt az autóból.

- Nem bírom tovább – zihálta a férfi, s a Mercedes elejének támaszkodott. – Nem bírom tovább.

Sarah egészen megijedt, hogy a férje rosszul van, sietve kipattant a kocsiból, s Ray mellett termett.

- Rosszul vagy? – kérdezte rémülten.

- Vissza akarom kapni a feleségem! – nézett a kék szempárba kétségbeesetten a férfi.

- Itt vagyok – suttogta Sarah, s elfordította a fejét. Nem bírt a férfi szemébe nézni, annyira Tedre emlékeztette…. Ugyanaz a zöld tekintet. Ugyanaz a pillantás.

- Ne fordítsd el a fejed, Sarah. Nézz rám!

- Nem bírok – mondta halkan, s egész testével elfordult. – Olyan, mintha Ted nézne vissza rám.

Ray szívébe mintha tőrt döftek volna. Erre sosem gondolt. Eszébe sem jutott, hogy a fiúkra emlékezteti Sarah-t, s ő ezért nem közeledik.

- Sarah, kérlek! – sóhajtotta, s a szíve össze volt törve teljesen. – Ha ez így megy tovább, teljesen elveszítjük egymást! Nem akarom, nem bírok nélküled élni!

- Én sem – sírta a nő, s hagyta, hogy a férfi átölelje. Nem beszéltek ilyen őszintén egyetlenegyszer sem, amióta a fiúk meghalt. – Miért? Miért történt velünk ez?

- Fogalmam sincs, kicsim – közben szorosan tartotta a sírástól rázkódó nőt.

- Hogy engedhettük, hogy megtörténjen? – zokogta.

- Az én hibám – Ray még sohasem mondta ki, ám mindvégig ezt hitte. – miattam történt ez és igazad van, ha gyűlölsz érte. Én is gyűlölöm magam!

Sarah felnézett a férfire, s az őszintesége mellbe vágta. Valóban haragudott rá, valóban gyűlölte, amiért nem bírta elfogadni a fiúkat olyannak, amilyen volt. Azonban sosem gondolta, hogy Ray lenne a felelős Ted haláláért, az a fiúk döntése volt. Ted nem bírta elviselni a valóságot és gyáván megfutamodott, ezért rá is nagyon haragudott. Igazából mindenre és mindenkire neheztelt, ami, és aki megfosztotta attól az élettől, amit megálmodott a családjának. Önmagát gyűlölte a leginkább. Egy anyának látnia kellett volna a jeleket! Látnia kellett volna, hogy Ted milyen instabil volt, hogy a betegség eluralkodik rajta, meg kellett volna mentenie. Ám ő nem vette észre, milyen súlyos a helyzet. Csakis magát okolhatja a történtekért. Most először mondta el ezeket a férjének, most először osztotta meg vele a gondolatait, érzéseit. Öt hosszú éve csak egymás mellett éltek, de mindkettőjük fájdalma nagyobb volt annál, hogy megoszthassa a másikkal.

- Talán mindketten hibáztunk, talán és bárcsak – kezdte Ray, miután a felesége befejezte. – haszontalan szó mindkettő. A valóságon már semmi sem változtathat. Kínozhatjuk magunkat tovább, Ted akkor is halott lesz. Mi azonban élünk és folytatnunk kell. Együtt vagy egymás nélkül, de járnunk kell az utunkat tovább.

- Egymás nélkül? – nézett a férjére kétségbeesetten a nő. Mind idáig meg sem fordult a fejében, hogy akár el is veszítheti Ray-t.

- Nem ezt akarom – mentegetőzött Ray. – én TÉGED akarlak Sarah, az életünket akarom.

- Én is – suttogta a nő megkönnyebbülten. – Fáj és mindig fájni fog, de nem veszíthetlek el téged is, Ray.

- Én mindvégig itt voltam és nem megyek sehova – azzal végigsimított felesége kontyba tűzött vörös haján, amit a szél kissé szétzilált, s gyengéden megcsókolta. Ez a rövid, romantikus, szeretettel teli csók azonban a reményt jelentette most nekik.

- Gyere, menjünk haza – nyújtotta a kezét Sarah, mialatt a férfi udvariasan besegítette a kocsiba, hogy folytassák útjukat.