12. fejezet

Barbara Lewis az ablaknál állt és az utcán mászkáló embereket nézte. Alig várta, hogy John a tulok belépjen az irodájába és elmesélje neki, hogy mit látott. Tudta, hogy feldühíti azzal, hogy ide jött, de semleges terepen szeretett volna vele találkozni. A múltkori kis incidensük óta jobbnak látta nem maradni vele kettesben. Nála sosem lehet tudni. Valahol gyűlölte azért, ahogy bánt vele, de a kis ribanc Natashát még jobban utálta… Teljes szívéből. Azt kívánta bárcsak ne létezne… Bárcsak meghalna… bárcsak eltűnne a föld felszínéről! Dühében olyan erősen megszorította a kezében levő műanyagpoharat, amit a kávé automatából vett, hogy összelapult az ujjai között. Valamit tennie kell! Nem hagyhatja, hogy a kis dög nyerjen… de most úgy érzete aduász került a kezébe és ezzel mindent meg tud oldani…. Félre állítja a nőt az útból, John az övé lesz és még bántódása sem esik senkinek… nem úgy, mint ahogy az eredeti tervében szerepelt… abban valakinek meg kellett volna halni. Kapóra jött neki ez a kis tehenész legény. Egy dolgot azonban nem értett. Hogy lehet, hogy a tulok nem jött rá? Annyira nyilvánvaló az egész… Ahogy azok ketten egymásra néznek, az a gyengéd pillantás mindent elárul. Hihetetlen, hogy ennyire vak! Vagy, az is lehet, hogy tudja, csak nem akar róla tudomást venni? Nem. Az kizárva! Annál neki nagyobb az önérzete… John McDonald senkitől sem tűrné el, hogy megcsalja… ezt a lehetőséget ki lehet zárni. Nyugtatta meg magát.

- Hogy az istenbe… – szitkozódott John, mikor az irodába lépve megpillantotta Barbarát.

- Köszönöm a kedves üdvözlést, szerelmem! – húzta széles mosolyra vörösre rúzsozott ajkait. – Én is igazán örülök, hogy látlak… és persze édes, nekem is hiányoztál!

- Befejezted? – húzta fel a szemöldökét a férfi és annyira bánta, hogy akkor régen ezt az egészet elkezdte Barbarával… ez az ostoba erőszakos liba… ez képes lesz mindent tönkretenni!

- Én? Oh, hát persze. Ha jól emlékszem, nem is én kezdtem.

- Hol van Sam? – kérdezte John idegesen.

- Természetesen óvodában, ahol minden 4 éves gyereknek lennie kel – Barbara tudta jól, miért kérdezte ezt John. Tudta, hogy mennyire retteg a lebukás lehetőségétől és élvezte, hogy milyen könnyedén tarthatja sakkban.

- Minek jöttél? Azt hittem, a múltkor világosan beszéltem – mondta nyomatékosan kiemelve a múltkort, ami a kis vitájukra utalt.

- Hát persze, hogy világosan – felelte a nő és megmozdította a nyakára tekert kendőt és sejtelmesen megmutatta a még mindig ott kékellő foltokat

- Akkor? – értetlenkedett John. Tudta jól, hogy itt egy ujjal sem nyúlhat hozzá… a kis rafinált szuka!

- Akkor… elővegyem a fehér zászlómat vagy elhiszed, hogy jó szándékkal jöttem?

- Tudom, hogy valami van… ismerlek már Barb, jobb lesz, ha mielőbb elmondod, mert dolgom van.

- Rendben Johnny, nos, hát a minap meglátogattam legújabb barátnőmet és igencsak érdekes dolgot tapasztaltam…

- Micsoda??? – ordította John magából kikelve. – Megmondtam, hogy ne merészeld vagy…

- Ugyan már John – színlelt nyugalmat a nő, pedig a szíve a torkában dobogott. – Miért csinálsz mindenből ilyen nagy ügyet? Miért zavar az, ha én beszélek vele, miért akkora gond, ha megtudja, hogy van valakid, amikor neki is van? Hogy lehet, hogy ezt eddig nekem sosem említetted?

- Nem értem, miről beszélsz.

- Jaj, John, dehogy nem! Shane Dawson… mond neked valamit ez a név?

- Áh – nevetett fel és Barbara értetlenül bámulta. – vagy úgy. A pletyka…

- Miféle pletyka? – kérdezte a nő és felvillanyozta a lehetőség, hogy valami többet tudjon meg.

Ezután John elmesélte neki Mrs. Carlson esetét a wisky-vel és a kártyával és persze jó rokonságát a pletykákkal is megemlítette. Ecsetelte a kocsmai verekedést is, sőt még azt is elmondta, mikor néhány hónapja Shane meglátogatta ugyan itt és próbált a lelkére hatni. Egy szerelmes férfi sosem tenne ilyet. Vagyis egy olyan férfi, akinek kevés az értelmi képessége és még rendes alak is, valamint a szerelme sem viszonzott, talán. Azzal tisztában volt a szíve legmélyén, hogy Shane hogyan érez a felesége iránt, de azt tudta, sőt biztos volt benne, hogy Natasha nem érez hasonlóan. Pletyka. Semmi több. Azok ketten csak barátok!

- John, én láttam a két szememmel, ahogy ölelkeztek az iskolában! – bizonygatta Barbara és eldöntötte, hogy ezúttal nem fog csatát veszíteni.

- Mikor?

- Pár napja, mikor itt jártam. Ott álltak egymás nyakában lógva és Shane valami nagyszerű hírrel állt elő valami festményekről… nem figyeltem, mert megragadta a figyelmemet az a pillantás, amiben végtelen szerelem tükröződött… - vágott egy grimaszt, hogy nem tetszését fejezze ki ezen érzés iránt. Gyűlölet. Vagy inkább irigység?

- Persze, gratulált neki, hiszen valami nagymenő festőpártoló nőszemély eljön és megnézi a feleségem képeit.

- Jaj, ti férfiak! – sóhajtott fel a nő. – Hogyan lehettek ilyen együgyűek, és hogy nem veszitek észre a nyilvánvaló dolgokat??? Képtelen vagyok ezt megérteni.

- Nem tudsz féltékennyé tenni Barb, ha ez a szándékod. TUDOM, hogy nincs közöttük semmi és pont.

- Rendben, John – felelte beletörődést színlelve, de tudta, hogy utolsó mondatával elülteti a kétkedés magját a férfi szívében. Ez elég egyelőre.  – Te tudod, de én a helyedben jobban kinyitnám a szemem…