A történet a régebbi tagok számára ismerős lehet, hiszen már tettem fel belőle pár részletet kb. másélf éve, igaz azóta kicsit átdolgoztam, új címet is kapott. Aztán jött a Grace, majd az Átváltozás és ez a történet közben türelmesen várt. Most elővettem, leporoltam, elhatároztam, hogy befejezem. Úgy érezm, ez az én igazi stílusom. 

1. fejezet

Gyönyörű késő nyári nap volt. Az égen vörösen ragyogott a hatalmas korong és ontotta magából a meleget. A távolból tehenek bőgése hallatszott, a kis ház körül a mező sárguló füve ringatózott a kellemes szellőben. Vadvirágok virítottak amerre a szem ellátott, illatukat a farmon is érezni lehetett. Natasha McDonald kesztyűs kezével kisimította a szemébe lógó barna hajtincset és félszemmel a kislányára sandított. A gyönyörű, kék szemű, szőke hajú tündér nagyon elfoglalt volt, épp a műanyag vödrébe merte a földet a parányi lapáttal, hogy segíthessen az anyukájának. Natasha elmosolyodott, majd visszafordult a munkájához. Imádta a virágait és az időt, amit a gondozásukkal tölthetett. Minden héten legalább kétszer kigazolta az ágyásokat, s meg is kapálta őket. A növényein látszott a folytonos gondozás, ezer színben ragyogott a kert, ami ebben az aszályos időszakban nem kevés munka eredménye volt.

- Segítek…- hajolt le Lilly és nagy gonddal kihúzta az egyik dáliát és a gaz kupac tetejére dobta, majd az anyukájára mosolygott.

- Köszönöm, kincsem – nevetett vissza Natasha és nem tudta volna megszidni az öt éves kislányt.

Számára Lilly jelentette a mindent. Tizenkilenc éves volt, mikor megszülte, épp hogy kimaradt a gimiből. S azóta elválaszthatatlanok egymástól. Emlékezett a napra, mikor a gyűrött, kopasz kisbabát a karjaiba helyezték és ahelyett, hogy rámosolyog a mamájára, elkezdett keservesen sírni. Szerelem volt első látásra. Végigpergett előtte az elmúlt öt év: első fogak, első szó, első lépések. A rengeteg dal, amit együtt énekeltek, miközben sütit sütöttek a konyhában, a rajzok, amiket szintén közösen készítettek; az első nap, mikor Lilly az óvodába ment, s nem sírt. Puszit nyomott Natasha arcára és bátran megfogta az óvó néni kezét. Elmosolyodott az emléken s az utolsó virághagymát is a földbe helyezte. majd betemette, megöntözte.

- Gyere Lilly, menjünk be és készítsünk vacsorát – nyújtotta önkéntelenül a kezét a kislánynak, aki gondolkozás nélkül megfogta.

- Szerinted apa hazajön? – kérdezte bájos hangján és reménykedve szegezte kék szemeit a mamájára.

- Nem tudom, tündérem. Tudod, hogy sok a dolga…

Bárcsak ne így lenne! Bárcsak John minden este otthon lenne, mint a házasságuk első éveiben, mikor Lilly még kicsi volt! Hányszor fohászkodott ezért éjszakánként, hányszor kérte a Jóistent, de nem változott semmi. Mióta John McDonald vállalkozása beindult, semmi más nem volt olyan fontos, mint az. Lilly alig volt két éves, mikor lediplomázott a Harvardon, és ügyvéd lett. Azóta éjt nappallá téve dolgozik és egész jelentős klienskört sikerült kiépítenie, ő lett a legkeresettebb jogász az egész környéken. Ez azonban nemcsak anyagi biztonságot jelentett, hanem hosszú, gyakran éjszakába nyúló túlórákat. Azonban szerette a munkáját és nem bízta volna másra, holott megtehette volna. John McDonald büszke ember volt. Nem viselte el a vereséget, és ezért keményen dolgozott. Annyira keményen, hogy mikor késő este hazaért, nem vette észre a felesége szemében csillogó magányt és bánatot. Eszébe sem jutott, hogy Natasha mit adott fel érte, mit adott fel azért, hogy valóra váljon az „amerikai álom”.

A gimnáziumban találkoztak először. John végzős volt, a baseball csapat legnagyobb sztárja, minden lány odavolt érte. Kitűnő jegyei voltak, s már megérkezett a felvételi papírja a Harvardról. Fényes jövő elé nézett. A kis Natasha Robertson el sem hitte, mikor randizni hívta az egész iskola bálványa. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy a legmenőbb sportoló őt akarja. Nem volt csúnya lány az igaz, barna szemtelenül göndörödő fürtjei körbekeretezték babaarcát és kék pillantását. Nyúlánk volt és vékony, formás idomokkal. De nem volt társasági ember, nem szeretett a középpontban lenni. Művész volt. Jobban szeretett visszahúzódva figyelni az embereket, lerajzolni, lefesteni őket. A művészettanára szerint nagyon tehetséges volt, és ha sikerül bejutnia a képzőművészeti főiskolára, komoly festővé válhatott volna. Erre azonban sosem került sor. Be sem adta a jelentkezését. Akkor már ő és John két éve együtt voltak és az esküvőjüket tervezgették. Röviddel az érettségi után egybekeltek és kilenc hónap múlva megszületetett Lilly, az ő kis angyalkájuk. Szenvedélyesen szerették a szőke kistündért, aki okos volt, kedves és tisztelettudó. Natasha soha többé nem festett, legalábbis úgy, ahogy azelőtt tette. Lilly születése előtt ugyan kidekorálta a babaszobát, állatokat festett a falra, szinte egy mesekönyvet. Gyönyörű volt. Egy ideig az anyja Lizzie próbálta ösztönözni, hogy ne hagyja abba, de ő többé nem nyúlt ecsethez. Mindig azt mondta, betölti az életét a családja. A szívéről azonban nem beszélt soha. Gondoskodott a házról, ami három mérföldre a várostól feküdt, amely még John szüleié volt, s amit a férfi nem volt hajlandó eladni, pedig vehettek volna nagyobbat és újabbat is. Beköltözhettek volna a városba, hisz az iroda jól ment, de John hajthatatlan volt. Mindig azt mondta, ott a kocsi, ha Natashának bármire szüksége van. Nem érdekelte, meg sem fordult a fejében, hogy a nő mennyire magányos lehet. Nem voltak barátai. Csak Lilly.

Megcsörrent a telefon kizökkentve Natashát a sötét gondolatokból.

- Szia, John! – szólt bele. – Értem… nem vagyok mérges… jó. Elteszem a vacsorádat. Szia! – azzal letette és mélyet sóhajtott. – Apa nem tud hazajönni… fordult Lilly felé és akkor Shane-be ütközött.

- Hello – mosolygott rá a férfi, és lenyomott egy puszit az arcára.

- Nem is vettem észre, hogy bejöttél – nyökögte a nő, és beletúrt göndör hajába. – Kérsz egy sört? – azzal meg sem várta a férfi válaszát, a hűtőhöz sétált, és szokás szerint kivett egy üveget, majd a férfinek nyújtotta.

Ő is rutinszerűen leült Lilly mellé, és szakértően meredt a kusza vonalakra.

- Milyen napod volt, hercegnő? – kérdezte, mialatt kibontotta a sört és belekortyolt. Üdítően hatott rá az egész napos kemény munka után.

- Sokat dolgoztam – felelte Lilly anélkül, hogy felnézett volna a rajzból. – Meglátogattuk nagymamát, aztán gazot irtottunk…

- Úgy mondják: gazt, kicsim – javította ki Natasha.

- Gazt… - utánozta a mamáját. - és most anya vacsit készít, én meg rajzolok. De apa nem tud hazajönni, megint dolgoznia kell…

Shane lopva Natashára pillantott, és látta a szemében a bánatot.

- Tényleg! – kiáltotta Lilly. – Shane bácsi, nem vacsorázol velük?

- Hát... ha az anyukád nem bánja tündérkém, akkor szívesen.

- Hogy mondhatsz ilyen butaságot, Shane Dawson? Te vagy a legjobb barátom! – szegezte rá dorgáló pillantását a nő.

Shane szinte már családtagnak számított. Többet volt náluk, mint John. Natasha nagyon szeretett vele lenni, mert tudta, hogy bármit elmondhat neki, bármi bántja, nyugodtan fordulhat Shane-hez. Kiskoruk óta a legjobb barátok voltak, együtt nőttek fel. Shane mindenkinél jobban ismerte a nőt, és nagyon utálta Johnt a viselkedéséért. Egykor barátok voltak, de mára ez elmúlt. John túl fontos ember lett ahhoz, hogy egy egyszerű farmer barátja legyen. Shane viszont nem szégyellte soha, hogy honnan jött, mivel foglalkozik. 19 éves volt, mikor a szülei egy balesetben meghaltak. Nem maradt senkije. Csak a farm. És ez lett az élete. Gondozta, nevelte, szépítette és végül felvirágoztatta. Több hektár földet művelt, 300 tehene volt és lovai, korszerű gépei és munkásai. Jól ment neki. Nem panaszkodhatott. Megvolt mindene. Vagyis majdnem mindene… volt valami, amire mindig nagyon vágyott, de elhalászták az orra elől. Natasha. Épp be akarta vallani neki, hogy mit érez, mikor megjelent a színen John és látta, hogy Natashát elvarázsolta a fiú, s ezért soha nem fedte fel az érzéseit. Barátok maradtak. És ő megelégedett ennyivel. Nem kaphatott többet, pedig bármijét odaadta volna érte. Főleg mikor a bánat óceánját látta a nő szemében. Natasha sokkal többet érdemelt volna ennél. Ha neki ilyen felesége és kislánya lenne, soha nem maradna tovább a mezőn, mint muszáj és minden délutánt, estét együtt töltene velük. Mert ennél nagyobb boldogság nem lehet a világon.

- Kész a vacsora – ütötte oldalba Lilly.

- Hé Shane, merre jársz? – nevetett rá Natasha.

- Csak az egyik tehenemre gondoltam… pár nap múlva megellik. – dadogta és nehéz volt visszatérnie a jelenbe.

- Kis bocid lesz? – csillant fel Lilly szeme. – Ugye, mami majd átmegyünk Shane bácsihoz és megnézzük?

- Hát persze drágám, de most, sipirc kezet mosni! – azzal játékosan a kislány fenekére csapott, aki hatalmas nevetés közepette elment a fürdőbe.

- Hányadik este ez már a héten, hogy itt vacsorázok? – kérdezte Shane, mialatt feltápászkodott a kanapéról és beleszagolt a gőzölgő ételbe.

- Nem számolom… tudod, hogy bármikor jöhetsz – ütött rá a kezére a nő, mikor bele akarta dugni a húsba.

- Au! – kiáltott fel Shane – Te boszorkány! Csak meg akartam kóstolni!

- Egész nap a teheneidet simogatod, nem gondolod, hogy a koszos kezeddel belenyúlsz a vacsoránkba?

- Mielőtt átjöttem, mostam kezet, anyu – mosolygott pimaszul Natashára.

- Igen, de lefogadom, hogy a kutya összenyalogatta, mikor meglátott… Shane gondolkodást erőltetett és rémlett is neki, hogy mikor kilépett a házból Lucky ott feküdt a küszöbön és mintha… - Na, lódulj és mosd meg te is!

Pár perc múlva már körbeülték a megterített asztalt és egymás kezét fogva elmondták az asztali áldást.

- Isteni az illata! – szimatolt a levegőbe Shane és összefutott a nyál a szájában a steak és sült krumpli láttán.

- Örülök! – mosolygott rá a nő, majd gyakorlott mozdulattal összevágta Lillynek a húst apró falatkákra. Ezalatt Shane megbontott két üveg sört és az egyiket Natashának nyújtotta.

- A világ legjobb szakácsnőjére! – emelte fel ünnepélyesen, mintha drága pezsgő lenne.

- Azt hiszem Shane, ideje lenne keresned egy rendes lányt és megnősülnöd…

- Jaj, ne kezd megint Tash! – sóhajtott fel fájdalmasan. – Mint a városban a pletykafészkek… kíváncsi vagyok, megint kivel akarnak összeboronálni. Nem kell nekem feleség, míg ehetem az isteni főztödet. – azzal egy hatalmas kupac krumplit tömött a szájába és idétlenül forgatta a szemeit Lillynek. A kislány majdnem megfulladt a nevetéstől!

- Bárcsak apu is ilyen vicces lenne… sóhajtotta és sem Natasha, sem Shane nem válaszolt.

A vacsora után míg Shane elmosogatott, Natasha megfürdette Lilly-t és lefektette.