A felnőttek világában is jelen van a Mikulás

Szüleink kora délután jöttek értünk az iskolához. Valamit éreztem rajtuk, valami más volt. Ez olyan érzés volt bennem, mint amikor valami készülődik, de nem tudtam megmagyarázni, hogy pontosan mi. Egy ismeretlen és mégis kellemes érzés röpdösött bennem. Éppen meg akartam kérdezni ikertestvéremet, hogy érez-e valamit, ám meg lepődtem, amikor megelőzött engem:

- Te is érzel valamit? – kérdezte.

- Furcsa érzésem van. – feleltem.

Miután hazaértünk, megebédeltünk, majd megírtuk a leckét. Eközben lassan besötétedett. Mindig is nagyon szerettem télen a korai sötétedést. Ez mindig azt jelentette, miután a házi feladat már készen van, irány a szomszéd utcába játszani a többiekkel, hogy egy újabb hó csatában döntsük el, ki a jobb.

Éppen öltözködtem, kesztyűim már kezeimen voltak, az utolsó simítás a sapka volt.

Ekkor szólt anyu: - Hova mész fiam?

- Megírtam a leckét, mehetek játszani?

- Mehetnél, de előbb szólt Dávid anyukája, hogy ma nem tud Veled játszani.

Teljesen letörtem, pedig nem nagy probléma volt ez, de talán a gyerekek már csak ilyenek. Mindig örökmozgók és a játék sosem maradhat ki.

- Légy szíves menj fel, és szólj Tündinek (az ikertestvérem - a szerk.), hogy jöjjön, mert meg kell látogatnunk valakit, aki nagyon idős már, sokat megélt ember, és a családunk számára nagyon fontos személy.

- Ki az? – kíváncsiságom határtalanságával kérdeztem vissza rögtön.

- Miklósnak hívják. - felelte anyu.

Egy kissé elszomorodtam, játszani sem mehettem és még meg is kell látogatnunk valakit, egy Miklós nevű embert. Nem emlékeztem rá, hogy lenne egy Miklós nevű ember, aki a család barátja. Azzal felmentem, és szóltam testvéremnek.

- Gyere, megyünk meglátogatni egy Miklós nevű embert, aki idős és nagyon kedves ember anyu szerint. Nem szólt semmit, értetlenül állt előttem. Elindultunk a szánkóval. Anyu és apu felváltva húzott minket. Amikor a belvárosba értünk, Tündével gyönyörködtünk a város kivilágításában. Olyan csodálatos hangulatot teremtett a hóesés, a fények, emberek az utcán, a kirakatokban kiállított gömbök és a csoki mikulások. Ábrándoztunk arról, hogy bárcsak kapnánk egy ilyen csoki mikulást. Az épület, ahová érkeztünk, egy kicsit zordnak tűnt, de azért nem volt félelmetes. Egy hosszú folyóson kellett végigmennünk benne, miközben sok-sok vidám gyerek mellett egy kerekes székes gyereket is láttam. Nem értettem, hogy mit keres itt ennyi gyerek, amikor egy idős bácsit jöttünk meglátogatni. Bizonyára ez lehet a kórház – gondoltam.

A folyosó végén egy terembe mentünk be, majd ott megkértek minket, hogy üljünk le. Azután, amikor már mindenki elfoglalta helyét, lekapcsolták a villanyt. Féltem egy kicsit a sötétben. Mi történik itt? Eltelt egy kis idő, aztán hirtelen világosság lett.

Ott ült a Mikulás. Torkomban dobogott a szívem. A csend hirtelen meghalt, és gyerekzsivaj uralkodott el a teremben. Emlékszem, nagyon nagydarab volt, és a szakálla is egy kicsit megsárgult már. Nem hittem a szememnek. Itt van személyesen a Mikulás. Hatalmas puttonya volt, majdnem akkora volt, mint ő maga. Abban a puttonyban bizonyára sok-sok szeretet lakozott, mert mindig, amikor belenézett, mosolyogni kezdett. Kezeivel merített egyet majd mindenki felé dobott a szaloncukorból.

Egy bátor gyerek bekiabálta, hogy a rénszarvasokat hol hagyta? Azt mondta, hogy most esznek, mert sokat dolgoztak és éhesek. Válasza megkérdőjelezhetetlen volt a fiú számára. Köszöntött mindenkit, majd név szerint magához hívott minket és átnyújtott nekünk egy olyan hatalmas csomagot, amit személy szerint én alig bírtam a helyemre vinni. Tele volt csokival és szaloncukorral, az oldalából pedig sikerült előkotornom egy csoki mikulást. Felhőtlen boldogság árasztott el. Miközben hátrafordultam, három sorral mögöttem észrevettem Dávidot is. Odamentem hozzá, és helyi cserekereskedelembe bonyolódtunk. Miután véget ért az esemény, kifelé menet anyu felé fordultam és azt mondtam, miközben mosolyogtam:

- Jól becsaptál minket, hát persze, Ő Miklós. Miklós, mint Mikulás, akit meglátogattunk. Nem mondott semmit, csak mosolygott rám nagy szemekkel. Aztán felültünk a szánkóra…