Messze-messze tőlünk, egy távoli csillag aprócska bolygóján élt Trak, a fiú, aki nagyon szerelmes volt egy lányba.

Minden reggel, amikor a nap felkelt az égen, első dolga volt meglátogatni őt az otthonában. Keresztülvágott az erdőn, amin túl a lány lakott. Átsétált az udvaron, majd a széles verandán, bekopogott az ajtón, és várt. Amikor az kinyílt, mosolyogva mondta, hogy "szia", és cserébe egy ugyanilyen mosolygós köszöntést kapott.

Utána elment, végezte a maga dolgát, növényeket gyűjtött, fára mászott, állatokat gyógyított és etetett meg. A nap végén egy újabb kitérőt tett a lány házához, újra bekopogott hozzá, és olyankor mosolyogva azt mondta: "jó éjszakát", és ő is egy ugyanilyen kedves kívánságot kapott cserébe.

Ez így ment nagyon hosszú ideig, míg nem Trak azt érezte, ez kevés neki, ő több időt szeretne a lánnyal tölteni. Egy hétig dolgozott folyamatosan, hogy előre is elvégezze minden munkáját: etetőket készített az állatoknak, amik maguk adagolták az ételt, s összeszedte az erdőből, vízpartról és minden mezőről az összes olyan botot és követ, ami sérülést okozhatott volna.

Mikor mindennel végzett, amit szükségesnek érzett, akkor készített maguknak egy csodálatos reggelit, belecsomagolta a kis táskájába, és elment a lány házához.

- Szia - mondta neki, mikor az ajtó kitárult.

- Szia - válaszolt a lány.

- Szeretnélek meghívni egy piknikre, hogy több időt tölthessünk együtt.

- Sajnálom - mondta a lány -, de én nem mehetek el senkivel, aki nem hoz nekem az égről egy csillagot.

- Miért nem? - Értetlenkedett Trak.

- Mert nem tudnék szeretni valakit, aki nem hoz nekem egy csillagot.

Így hát Trak szomorúan megfordult és elsétált. A folyópartra ment, ahol a finom ételekből szórt egy keveset a halaknak.

- Mit gondoltok, hogyan tudnék én egy csillagot szerezni?

De a halak csak tátogtak némán, várták az újabb morzsákat.

Trak besétált a faluba, és ott kezdte el kérdezgetni az embereket. Napokon át mást sem csinált, csak járta a várost, és mindenkit megkérdezett, akivel találkozott. A negyedik napon egy öregember szemöldök ráncolva meredt rá a kérdés hallatán.

- Fiam, azt te itt senkitől sem fogod megtudni. Menj el Záholiba, ott él egy ezer éves férfi. Ő talán segíthet neked.

Ezután az öregember térképet rajzolt neki, hogy tudja, merre kell indulnia, Trak pedig egy másodpercig sem habozott.

Tizenhárom nap fárasztó gyaloglás után ért el Záholiba, ahol egyből az ezer éves férfi házához sietett.

- Jó napot kívánok! - Köszönt neki, miután az ajtót nyitott.

- Jó napot neked is, fiam.

- Azt szeretném megkérdezni, hogyan tudnék csillagot szerezni?

- Csillagot szerezni? Fiacskám, csillagot nem lehet szerezni.

- Miért ne lehetne?

- Mert a csillagok nem anyagból vannak, hanem fényből, fent messze az égen, olyan messze, hogy még a repülőgép sem tud felérni odáig.

- Mi az a repülőgép? - Kérdezte homlok ráncolva Trak.

- A repülőgép egy olyan szerkezet, ami felmegy az égbe, eljut oda, ahol már csak feketeség van, és repül benne.

- Hol találok én ilyen repülőgépet?

- Az egész világon egyetlen egy van belőle, és nem fogják odaadni neked. Fiam, nem tudsz lehozni az égről egy csillagot.

- Kérem uram, mondja meg nekem, hol találom azt a repülőgépet!

- Sajnálom, nem tehetem.

- Kérem...

- Távozz! - Szakította félbe az ezeréves férfi szigorú arccal, ellentmondást nem tűrő hangon.

Trak szomorú arccal elsétált a falu szélét jelző kőkerítésig, és leült rá. Kezét a tenyerébe temetve gondolkodott azon, mit tehetne azért, hogy mégiscsak tudjon csillagot szerezni. Őt nem zavarta volna, ha ezer év utazás várt volna rá, ő megtette volna, ő elment volna a csillagokig, és elhozott volna egyet...

- Meg kell tudnom, hol van az a repülőgép! - Kiáltott fel elszántan.

- Repülőgép? - Hallott egy csodálkozó hangot a háta mögül. Megfordult, és egy angyalarcú leányzót látott maga mögött. - Mi az a repülőgép?

- Egy olyan szerkezet, amivel fel lehet jutni a csillagokig.

- A csillagokig? Miért akarsz te feljutni a csillagokig?

- Mert szeretnék szerezni egyet.

A leány töprengve nézett rá, végül megszólalt:

- Azt hiszem, segíthetek neked. Látod azt a hegyet? - Mutatott előre. Trak tekintete arra fordult, amerre a lány keze irányította, és észrevette a földből kinövő hatalmas-hatalmas hegyet, aminek a teteje nem is látszott a felhőktől.

- Látom.

- Hozzáér az éghez. Olyan magas, hogy még soha senki nem mászta meg, de én tudom, hogy a felhőkön túl ott vannak a csillagok.

Trak arca felvirult.

- Nagyon szépen köszönöm a segítséged! Megyek is, szerzek egy csillagot.

- Várj egy pillanatot! - Mondta a leány. Trak felé nyújtott egy dudorodó batyut. - Nagyon hosszú út vár rád. Ebben találsz élelmet.

Trak elgondolkodva nézett a lányra.

- Miért volt ez nálad?

- Én is épp a hegyre készültem. Csillagot szeretnék magamnak. De úgy látom, neked fontosabb, így inkább átadom. Elég lesz neked az oda-vissza útra. Én majd elindulok később.

- Ha szeretnéd, mehetünk együtt.

- Ennyi ételt összeszedni nagyon sok idő itt, ahol csak kevés terem. Én egy éve gyűjtöttem. Neked adom, mert neked szeretném adni, hiszen látom, hogy sürgős dolgod van. Sokkal sürgősebb annál, hogy egy évet tudj várni.

- Ha szeretnéd, hozok neked egy csillagot.

- Annak meg mi értelme lenne? - Kérdezte a leány homlok ráncolva.

- Hogy érted, hogy mi?

- Mit kezdjek egy csillaggal, amiben egy másik ember története lapul? Ha nem én mászom meg a hegyet, a csillag nem lesz az enyém, akkor sem, ha nekem adod, mert te hullattad érte a verítékedet, te koptattad a csizmádat, te küzdöttél érte fáradtságosan, és a te kezed karcolták össze ismeretlen növények. Akkor a csillag mögött a te utad lesz, nem az enyém, és így a csillag sem lesz az enyém.

Trak töprengve nézett a leányra, valahol legbelül érezte, hogy annak igaza van.

- Nem örülnél neki, ha valaki neked adná a csillagát?

- Csak akkor örülnék neki, ha cserébe én is tudnék adni egyet.

- De én nem tudok mit adni neked az ételért cserébe.

- Csak gyere vissza, ha sikerrel jártál, hadd örüljek együtt veled. Nagyon szeretném, hogy sikerrel járj!

- Köszönöm szépen - mondta Trak.

- Szia - köszönt el a leány.

- Szia!

Azzal elindult a hegy felé. Mire odaért a lábához, eltelt huszonegy nap. Felfelé nehéz volt az út, mert a meredek lejtő egyre meredekebb lett, az erdő egyre sűrűbb, és az egész egyre fárasztóbb lett. Trak száznégy nap alatt mászta meg a nagy hegyet. Az utolsó nap átszakította a felhők függönyét, és felért a tetejére. A nap vakítóan sütött, és ő tudta, hogy meg kell várnia az éjszakát. Lefeküdt aludni.

Éjjel kelt fel, mikorra a felhők eltűntek és a csillagok már az égen voltak, de szomorúan vette észre, hogy akárhogy nyújtózkodik, egyiket sem éri el. Megpróbálkozott az összessel, de mind túl messze volt.

Trak sírva fakadt, és magába roskadt. Átölelte a térdét, lefeküdt, és úgy érezte, nem sikerülhet neki, nem hozhatja le a csillagot.

Akkor megpillantott valami különös fényt az égen, ami felfelé szállt, a csillagok közé. Rájött, hogy az nem lehet más, csak a repülőgép.

Hunyorogva nézte. Tudta, hogy meg kell várnia, amíg le nem jön az égből, hogy megnézze, hová száll le, hogy aztán odamehessen, és ő is felrepülhessen a csillagok közé.

Három napot kellett várnia a repülőgép visszatértére. Szerencsére felhőtlen volt az ég, és pontosan látta, hol landol a szerkezet. A hegy másik oldalától messze-messze, egy kicsi faluban.

Útnak indult tehát Trak, egyenesen a falu felé. A lefelé út könnyebb volt, mint a felfelé vezető, de utána egy hatalmas mezőn kellett átsétálnia. Kilencvenkét napjába telt odaérni a faluhoz, aminek csak pár háza volt. Mindegyikben fehér köpenyes emberek laktak, akik a repülőgép körül sürgölődve töltötték a mindennapjaikat. Ezt Trak már útközben megfigyelte.

- Sziasztok! - Köszönt nekik, mikor odaért.

- Hát te meg mit keresel itt? - Kérdezte az egyikük szemöldök ráncolva.

- Szeretném elkérni tőletek a repülőgépet.

- Nem adhatjuk oda.

- De muszáj felmennem a csillagokhoz.

- Miért?

- Mert szeretnék szerezni egyet.

- Egy mit?

- Egy csillagot.

- Fiam, csillagot nem lehet szerezni. A csillagokig nem lehet eljutni.

- De engem nem zavar, ha messze vannak.

- Nincs annyi olajunk, hogy odáig repíthessük a gépet. De ha lenne, akkor sem tudnál csillagot hozni a földre, mert azok más anyagból vannak. Gázból.

- Nem baj az, ha más anyagból vannak. Csak szeretnék lehozni egy csillagot.

- Fiam, mi csak a Holdra megyünk. Örülünk, ha odáig el tudunk jutni.

- Még onnan sem lehet elérni a csillagokat? - Kérdezte Trak meglepődve.

- Nem.

- Hadd menjek magukkal! Hátha ki tudok találni valamit odafönt.

A férfi, akivel eddig beszélt, most összenézett a társaival.

- Jól van, fiam. Feljöhetsz velünk. Holnap este nyolckor indulunk, addig vendégül látlak.

Trak az indulás előtti órában ébredt föl. A hosszú út során nagyon elfáradt, megviselt lett, és nagyon sok sebet szerzett (ezeket gondos vendéglátója bekötözte, amíg ő aludt).

A repülőgép furcsa szerkezet volt, olyasmi, amihez foghatót még soha nem látott, és ami félelemmel töltötte el. A felszállás pillanatában sikítani kezdett, de aztán hamar megszokta, és ő volt az első, aki kipattant a gépből, amikor az leszállt a Holdon.

Tátott szájjal bámult föl az égre, ahol millió és millió csillagot látott, olyanokat, amilyeneket eddig még sohasem.

De innen sem tudott egyet sem elérni.

- Érted már? - Lépett mellé a köpenyes férfi. - A csillagok nagyon messze vannak innen. Olyan messze, hogy kevés lenne egy élet, hogy elérj oda. Ezer és ezer év is kevés lenne.

Trak sírva fakadt, mert tudta, hogy a férfinak igaza van, és így már biztos volt benne, hogy nem tud csillagot vinni a lánynak akit szeret.

- Ne sírj - vigasztalta a férfi. - Nézd, itt van egy különleges kőzet, ami csak itt található, és ami mindig világít. Fogd ezt, ez majdnem olyan, mint egy csillag.

Trak félénken vette a kezébe a különleges holdi ásványt.

- Köszönöm - mondta, és gondosan a zsebébe rejtette.

Kellett várnia pár napot, mielőtt vissza indultak volna a bolygójukra, hiszen a köpenyes emberek port gyűjtöttek, és mintákat vettek a Holdról. Addig fel-alá sétált, félelemmel és vágyakozással vegyítve. Szeretett volna az otthonában lenni, ahol olyan rég volt. Már biztosan valaki más végzi a munkáját... hiányzott neki a lány, az egyszerű reggeli sziák, amiket váltottak, és az esti jó éjszakátok.

Nagyon várta a hazatérést.

Amikor leszálltak, ő egyből el is köszönt, útnak indult. Rengeteg gyaloglás után a hegyet megkerülve egyből a saját kis faluja felé vette az irányt. Már nem is tudta volna megmondani, hány nap telt el, mire újra ott állhatott a lány ajtaja előtt. Alaposan megmosdott erre az alkalomra, és újra finom ételeket készített.

Bekopogott.

- Szia - köszönt a lánynak.

- Szia - mondta az.

- Sajnálom, de nem tudtam csillagot szerezni, csak ezt a holdkövet - nyújtotta a lány felé.

- Nagyon sajnálom, de nem fogadhatom el. Én nem tudnék olyan valakit szeretni, aki nem hoz nekem csillagot.

- De csillagot nem lehet hozni.

- Nagyon sajnálom - jelentette ki szomorú, de ellentmondást nem tűrő hangon a lány.

Trak könnyes szemmel nézett rá, de kezét továbbra is a levegőben tartotta, rajta a kővel.

- Azt szeretném, hogy fogadd el tőlem. Én ezt neked hoztam, neked szántam, ez nem az én kövem, és nem is tudnék vele mit kezdeni.

A lány kutatóan nézett rá, majd elvette a követ.

- És én mit csináljak vele? - Kérdezte.

- Nem tudom - mondta Trak. - De ez a te köved.

Majd hátat fordított a lánynak, és elsétált.

Nem jött soha többé.

A lány egész életében várta azt a fiút, aki hoz majd csillagot hoz neki, de az soha nem jött el. Sok udvarlója akadt, de azok közül még holdkövet sem hozott neki senki.

Elsétált egyszer Trak házához, de szomorúan látta, hogy az üresen áll, elhagyatva, és amikor kérdezősködött, kiderült, hogy Trakkot már nagyon-nagyon régóta nem látta senki. Egy öregember azt mondta, hogy elvett egy záholi-i leányt, akivel most a hegyen élnek a csillagok alatt.

Szomorúan ment haza. Éjszaka kiült a verandára a hatalmas égbolt alá, boldogtalanul pörgette kezében a Traktól kapott ásványt, miközben meredten nézte a holdat. Nem tudta, miért nem volt elég neki amit kapott, de tudta, senkit nem tudna már szeretni, aki nem hoz neki holdkövet...