Beárnyékolom a szemem, hogy ne vakítson el a nap. Lassan egy hete, hogy elhagytuk az erdőt, és azóta végig a sivatagban tartunk északra. Még nem kapott el minket homokvihar. Egészen ezidáig. A sátrak viszonylagos védelméből kikémlelve figyelem az eseményeket. A por fütyülve tör utat magának a levegőben. A szél hatalmas erővel csapja neki a szálló homokot a sátor falának, ami egy kis bűbáj segítségével mégis ellenáll neki, és nem rogy a fejünkre az egész. De még ez is változhat az idő előrehaladtával, ahogy Renee felhívta rá a figyelmemet, miközben a távolban egy még sötétebb foltra mutatott.

- Ott mutatja meg igazi erejét Ifrit, a homok ura. – mondja most. Elképedve nézek rá.

- Ezt tényleg a híres dzsinn csinálja?

- Nem, igazából nem dzsinn, hanem elemi lélek. – mondja közérthetően Renee.

- Tehát olyan szellem, aminek hatalma van valamelyik elem felett. – segít ki Gus. Kezdem megszokni, hogy egy fehér tigris is többet tud nálam, és már a kezdődő kisebbségi komplexusomat is sikerrel felismertem, doktor úr. – gondolom magamban. De persze ebben a világban a „magamban” nem olyan „magamban”, mint a földi. Tehát Renee elneveti magát, majd kis gondolkozás után megkérdezi:

- Ki az a doktor úr?

- Tényleg nem tudod? – nézek rá elképedve – Itt nincsenek orvosok, meg kórházak, meg hasonlók?

- De, hasonlók, azok vannak. – mondja a sátorba belépő Sheravan – De az első kettő mi?

            Elkezdem magyarázni a kórházi ellátás lényegét, amiről éppen annyit tudok, mint minden más normális kamasz: nem sokat. Egyszer törtem lábat, és nem emlékszem rá, hogy máskor lettem volna kórházban. Na, de sebaj, a történetek kiszínezésébe még senki nem halt bele! Remélem.

            Leszáll az éj. A homokvihar is csillapodik, akár indulhatnánk is, de nem tanácsos sötétben a sivatagban kóborolni. Lefekszünk hát aludni, hogy holnap kipihenten érhessük el Föld tartomány északi határvárosát. Nem sok település van a sziget belsejében,de a szélein annál több. Mindet tenger veszi körül, és itt a tengervíz édes. Most Drachna felé tartunk, ami az egyik legnagyobb megálló a Víz tartomány előtt. Felidézem magamban a térképet, amit Renee mutatott. Daruri négy szigetből áll, amelyek úgy helyezkednek el egymás mellett és alatt, mint… mint a négy pötty a dobókockán. Egész szabályosak is. Középen nagyjából kör alakban van egy üres rész.

- Itt volt valamikor a Szív tartomány. – bökött rá Renee az ujjával délután – Egészen tizenegy évvel ezelőttig. Amikor a szörnyek megjelentek, nyomtalanul eltűnt.

            Akkor elgondolkoztam rajt, hogy tűnhet el egy sziget, de nem találtam választ, úgyhogy inkább hanyagoltam a kérdést. Viszont most akaratlanul is előjött, és elgondolkoztam rajt. Eredménytelenül.

***

            Korán reggel ébredek a néma csöndre. Elült a vihar. Kinézek a sátorból, és megállapítom, hogy nagyjából hét óra lehet. Tökéletes idő az indulásra. Felkeltem Reneet és Sheravant, és fél óra múlva már útra készen vagyunk. Mindig elkápráztatott, milyen gyorsan lehet egy sátrat nyitni-csukni.

            Nem egészen két óra séta után – ez homokban fárasztóbb, mint máshol – a látóhatár peremén feltűnik egy torony csúcsa. Ahogy közeledünk, a homlokzatára épített tükrök földöntúli csillogással vakítanak el minket. Kezemmel árnyékolom a szemem, miközben Sheravan felé fordulok – ő többet tud Drachna lakóiról – és megkérdezem:

- Mire jók a tükrök?

- A szörnyek nem bírják őket. – válaszolja – Nekik is van lelkük, de az egy másik világban ragadt. Ha belenéznek egy tükörbe, meglátják a lelküket, és a testük követi őket. Ez tulajdonképpen egy védőtorony.

- Akkor miért nem tükrökkel harcolunk? – kérdezem csodálkozva.

- Nem ilyen egyszerű. Az apróbb szörnyeket valóban be lehet zárni egy zsebtükörbe is, de legalább akkora tükörfelület kell, amekkora a lény. De nem rossz ötlet, amint megérkeztünk, veszek párat. – kacsint rám.

            Újabb egy óra gyaloglás után elérjük a város határát. Kísértetiesen emlékeztet az esti sétáimra, amikor a cipőm talpa először koppan az aszfalton. persze, itt csak döngölt föld van. Olyan érzés, mintha a középkorba csöppentem volna, és tényleg! Ahogy körülnézek, az emberek ruházata is ezt a régi időt idézi. Fehérbe öltözötten mennek a dolguk után, a kutya se törődik velünk.

- Ez a külváros. – suttogja a fülembe Renee – Beljebb már nem lesz nyugtunk.
Szokás szerint a gondolataimban olvasott! Már éppen panaszt tennék ez ellen, amikor egy öblös kiáltás harsan:

- Hát megjöttetek végre!

            Egy kövér, piros-fehér csíkos inges ember szédeleg felénk. A korai időpont dacára látszik, hogy ma már nem az az első üveg, ami a kezében van. Őszülő haján szürke kendő, gömbölyű hasa alatt bújik meg a pántos nadrág, de a pántok lefelé lógnak róla. Egyenesen odajön hozzám, mintha a többiekről tudomást sem venne. Megszorítja a kezem, és én érzem a kérges tenyerét.

- A ne…nevem Paladan. – dadogja – A…annyira örülök, ho…hogy végre ta…ta…

- Találkozunk. – segítem ki.

- I…igen, az. – mosolyog rám a három fogával – A gho…ghotok küldtek. Át kell ad…adnom e…ezt. – mondja, és a kezembe nyom egy spárgával átkötött borítékot.

- Mi ez? – lép oda Sheravan is.

- Ne…nem tudom. – vonja meg erre a vállát – É…én csak fu…futár vagyok.

- Tiszta. – teszi fölé a kezét Renee. Ránézek a kosztól sárgálló papírra.

- Ha te mondod… - fogom óvatosan kézbe a sarkát – Bontsd is ki! – adom neki. Enyhén fintorogva átveszi, és feltépi a borítékot. Egy égett szélű fekete papír csusszan elő belőle rajta apró fehér betűkkel. Renee végigfutja, majd elkerekedik a szeme. Odaadja Sheravannak is, akinek hasonló a reakciója.

- Mi van? – türelmetlenkedem – Mit ír?

- Egy találkozónk a ghotokkal.