„Vizsgálj meg

engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!

És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján!”

Zsolt 139, 23-24.

1.

Az augusztusi est viharra érett. A sűrű, fekete felhősereg eltakarta a holdvilágot, teljes sötétségbe száműzve a kis jobbágyfalvat. A néha-néha felcsattanó villám homályos fényében felderengtek a hatalmas erővel támadó széllel hadakozó, hajladozó fák körvonalai. Messziről a koromfeketeségben csak az ablakokon kiszűrődő, szentjánosbogárra hasonlító, félénk fénysugarakat lehetett látni. Egy teremtett lélek nem tartózkodott ebben az ítéletidőben kint, leszámítva egyet.

A titokzatos alak, kit felismerni nem lehetett, nehezen jutott csak előre a szélviharban. Óvatosan lépkedett, hogy a kolosszális erővel fújó áramlat fel ne borítsa. Arcát kezével védte a levegőben kavargó szenny ellen, fejét csuklya fedte. Hosszú, barna vászon ruhájának a szélét a szél hevesen felkapdosta, mintha csak abban reménykedett volna, hogy magával ragadhatja a már amúgy is megtépázott öltözetet.

Szenvedései enyhülni látszottak valamelyest, amikor lefordult egy ház udvarára. Nagy nehezen áttörte magát a fakerítésen, és a kitaposott ösvényen keresztül a viskó felé tartott. Az ólból a rémült jószágok zaja tört fel egy-egy égzengés után. A csuklyás illető bekopogtatott a rozoga faajtón, és benyitott. A huzat olyan erővel törte át a faszerkezetet, hogy az nagy robajjal a falnak csapódott, a beiramló hidegség pedig elfújta a gyertyákat, a külvilághoz hasonló sötétséget teremtve. A betoppanó férfi becsukta az ajtót és alig kivehető sercegő neszre lett figyelmes, egyszer csak világosság gyúlt a kis szobában. Egy férfi és egy nő szemlélte a jövevényt, majd miután felismerték arcában az ismerős vonásokat, lelkük megnyugodott. Mind felugrottak helyükről, és egyszerre köszöntötték a férfit.

-  Dicsértessék a Jézus Krisztus! – vetették a keresztet és szemüket a földre sütötték.

-  In saecula saeculorum, amen![1] Merre találom a beteget? – hangja rekedt volt, bár még így is meglehetősen nyájas és kedves.

-  Erre jöjjön, atyám! Dicsőség a magasságos Istennek, hogy megérkezett! Szörnyen rossz állapotban van – a nő hadarva beszélt és sebtében meggyújtotta a többi gyertyát is, így már erősebb fény mellett lehetett tanúbizonyságot nyerni a ház egyszerűségéről. A kőkeményre taposott földön egy kecskelábas asztal, körülötte egy pár sámli állt. A barna vályogfalhoz szorítva hevert egy szép, fém mintás ládikó, felette a falon egy feszülettel. Ennyi.

Az atya levette fejéről a csuklyát és elindult azon ajtó felé, amelyre az asszony hevesen mutogatott. A szerzetes nem lehetett időseb, mint harminc éves. Zöld szemeiből értelem és elszántság sugárzott.

-  Atyám, könyörgöm, gyógyítsa meg!

-  Dei viae investigabiles sunt[2], jó asszonyom.

A nő nem értette az Isten nyelvét, a latint. Hogy is érthette volna, hisz egyszerű parasztnő volt, ki napestig urának földjein robotolt a betevő falatért. Azonban sejtette, hogy a szerzetespap válasza valószínűleg nem bíztató. Nem bírta féken tartani magát, és keserű könnycseppek hullottak alá orra hegyéről, zokogása keserűen hasított át a szoba csöndjén. Kinyitotta az ajtót, és beengedte a papot.

A csuhás férfi szeme előtt egy roppant kicsike helyiség tűnt fel, melyben nem is állt más, csupán egy ágy. Beljebb lépett és megcsapta arcát a tikkadt hőség, amely bentről áradt.

-  Szüksége van-e valamire? – kérdezte a nő aggódva.

-  Igen, imádkozzanak a lelkéért.

Az ajtó becsukódott. A szerzetes egyedül maradt a szobában. Pár pillanatig még ő maga sem vette észre, ellenben az ágyon egy mozdulatlan ember feküdt. Tekintete üveges volt és a plafonra meredt. Alig kivehetően pihegett a nehéz bundák súlya alatt. A pap, ha nem is tudta volna, miért hívták, rögtön sejtette volna. Leakasztotta az övére felakasztott kis szütyőt, és kivett belőle egy folyadékkal teli fiolát, egy Bibliát valamint egy ezüst feszületet. Közelebb lépett az ágyban fekvő beteghez, akinek a derengő gyertyafényben kirajzolódó arca maga volt a földi szenvedés. Mély ráncok, hegek tarkították, haja is őszülőbe hajlott, pedig nem volt idős. Sima borotvált arca volt, ami meglepte a papot, mivel a nép körében nem terjedtek el a jó minőségű pengék, melyekkel ilyen szépen meg lehetett volna borotválkozni.

Pár pillanatig még az ágyon fekvő szemeiben rejlő különös erőt kutatta, majd hozzálátott a liturgikus szertartáshoz. A fiolát kinyitotta, és mutató- illetve középsőujjait annak szájához szorította, majd az üveget fejre fordította. A csillogó, tömény anyag rajtamaradt ujjhegyén. A beteg szemhájára, ajkára, fülére és végtagjaira keresztet rajzolt, közben a következő mondatot mondta:

-  E szent kenet által és jótékony irgalmával bocsássa meg neked az Úr, amit látással, hallással, szaglással, ízleléssel és tapintással vétettél. Amen. – eltette a fiolát és mellkasához szorította az ezüstkeresztet. – Testvérem, mennyei üdvösséged érdekében fohászkodom Urunkhoz, és az ő fiához Jézus Krisztushoz. Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum…[3] - halkan mormolta az imát a beteg felett, azonban egyszer csak erős szorítást érzett karján, és valami lerántotta az ágyra, egyenest a beteg feje mellé. Az ijedt szerzetes és a beteg tekintete találkozott egymással.

-  Testvér! Hadd gyónjam meg bűneimet! – hallatszott a gyenge és zilált hang.

-  Urunk szolgálatában azért jöttem, hogy megszabadítsalak a lelked nyomó tehertől Gyónd meg tetteid, nincs az a bűn, mit a mi Urunk ne bocsájtana meg.

-  Ó, testvér, ne mondj ilyet! – kuncogott utolsó erejével. – Nagy az én bűnöm az Úr ellen. Régóta vétkezem ellene.

-  Mégis mióta?

-  Születésem napja óta.

[1] Most és mindörökké, ámen! (lat.)

[2] Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. (lat.)

[3] Mi atyánk, ki vagy a mennyekben/Szenteltessék meg a te neved… (lat.)