- A pályaudvarra, kérem!

- Okés. Talán késésben?

- Kicsit elaludtam, ezért ültem taxiba. Kérem, ha lehet, igyekezzen, a 8:20-as gyorsot el kellene érnem!

- Jó, jó. Azért nem kell mindjárt megijedni. Aki valaha utazott már velem, az tudja, hogy ha én valahova oda akarok érni időben, akkor abban biztos lehet bárki, hogy senki meg nem állít.

„Ha ennyit pofázik, tuti elkések!” – gondoltam dühösen.

Végre elindultunk, de nem épp úgy festett az ürge, mint aki túlzottan oda akarna érni. Láttam rajta, hogy fejében folyamatosan gyülekeznek a gondolathalmazok, melyek csak arra várnak, hogy bármi áron kitörhessenek.

- Nyugi, látom magán, hogy rendes pasas, nem akarok kicseszni magával – folytatta. – Biztosíthatom, hogy az én szövegelésem nem lesz a sebesség kárára. Jó, most éppen elszalasztottunk egy zöld lámpát miatta, de ilyen nem lesz még egyszer. Egyébként munkába menet?

- Igen – feleltem unottan, igyekezve a tudtára adni, mennyire ellenemre van a további szövegelés.

- És hová tart? Ha nem tartja túlzottan tolakodónak a kérdést…

„Ugyan, mit veszíthetek?” – gondoltam, és így válaszoltam:

- Fűzfőre.

A sofőr szeme felcsillant, és én ekkor már tudtam, hogy nem lett volna szabad válaszolnom.

- Ó, kellemes emlékeim vannak arról a városról. Egyszer egy gyönyörű szép lánnyal randevúztam ott. Először csak a tóparton sétáltunk, aztán úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a strandra, ha már ott vagyunk, megmártózunk egy kicsit a Balatonban. Ó, azok a mellek, az a fenék… Na meg az a csillogó szempár… Ahogy rám nézett, kedvem lett volna órákon át szerelmeskedni vele ott, a vízben.

Annyira elmerült a csodálatos emlékeiben, hogy majdnem későn vette észre a zebrán éppen átkelni szándékozó gyalogost. Szerencsére még épp idejében fékezett, így az idős nénikének az ijedtségen kívül semmi baja nem esett.

Én viszont úgy éreztem, nálam hamarosan kiborul a bili, és valami olyat mondok vagy teszek, amit magam is megbánok, ha így folytatja tovább a süketelést.

Márpedig folytatta…

- Felejthetetlen délután volt, ám a vacsoránál sajnos egy csapásra elromlott minden. Elkezdett kutatni a táskájában, majd elfehéredett az arca, felállt, és sűrű elnézések közepette kijelentette, hogy neki sürgősen haza kell mennie, mert otthon hagyta a tablettáit, melyeket mindig az esti étkezés után szokott bevenni. Mit tehettem? Nagyon sajnáltam a dolgot (később még inkább, mert ezzel a csodálatos teremtéssel soha többé nem találkoztam ezután), de kénytelen voltam elkísérni a buszmegállóig. Igen ám, csakhogy itt még nem ért véget a kálvária. Miután elment a busz, akkor döbbentem rá, hogy az értékmegőrzőben hagytam a mobiltelefonomat és a pénztárcámat. A kulcs pedig a csajnál volt, mivel az én nadrágomra nem varrtak zsebet… Szerencsére az értékmegőrzős srác nagyon kedves volt, kinyitotta nekem a szekrényt, a személyigazolványom képéről pedig máris megbizonyosodott róla, hogy valóban én vagyok a tulajdonos. Ez tehát megoldódott, bár ennek ellenére persze nagyon szomorú voltam, mert az éjszakát nem egyedül szerettem volna tölteni az üres kégliben…

Végre megérkeztünk. Csak ez mentette meg a srácot attól, hogy valami meggondolatlanságot csináljak. Talán még van idő…

Nos, nem volt. Nyolc huszonkettő, a huszas gyors már szépen továbbzakatolt.

Kénytelen voltam egészen Fűzfőig igénybe venni a taxis szolgáltatását, mert éppen nagyon fontos volt, hogy időre beérjek. A sofőr érdekében reméltem, hogy az út további részét békés csendben élvezhetem.

Naiv remény volt…