Keresd a lányt!

    Amint hazaért és a szobájába lépett és felkapcsolta a villanyt.

 Nem akarta hinni ekkor a szemeinek.  A keskeny folyosón, Bencével találkozott, aki mosolygó arccal állt vele szemben, a kezében egy dobostortával, melyen tizennyolcas számú gyertyák égtek.  Krisz olyannyira ledöbbent, hogy majdnem hanyatt esett.   Még a Bence mögött állókra sem tudott koncentrálni, akiket jóformán még csak most látott életében először, bár barátja, minden bizonnyal őket az ünnepség kedvéért hozta magával.   El is feledkezett arról, hogy ma van a tizennyolcadik születésnapja. 

 - Boldog születésnapot, öregem! - mosolygott rá Bence. - Végre te is büntethető korba léptél!

  Krisz soha nem érezte magát ilyen boldognak.   Jóformán fel sem ismerte önmagában az érzést, ami most egész testrészét eltöltötte.   Még nem volt soha életében erre alkalma, hogy valaki tortával a kezében, kívánjon neki boldog születésnapot.   Bár ehhez hasonló meglepetésekben volt már része, mint például a postaládájában talált egy születésnapi képeslapot, amelyet egykori karate edzőjétől kapott. 

 - El is felejtettem, hogy ma van a születésnapom - kapott az arcához Krisz. Örömkönnyei pedig patakban csúsztak le arca mindkét oldalán.  Odasétált s megölelte barátját.   Nem akarta elsírni magát ott mindenki előtt, de ahhoz nagyon nagy erőt kellett vennie magát.   Végül miután sikerült neki, Bence a szobába unszolta, ahol az egyik lány, miután felvághatta volna a tortát, felajánlotta Krisznek, hogy fújja el a gyertyákat s kívánjon valamit. Krisz nem habozott.   Letörölte arcáról a könnyeit és a tortájához hajolt. Majd elfújta a gyertyákat s abban a pillanatban, hogy az egyes és a nyolcas számú gyertya lángja elaludt, bár hunyta is be a szemeit.

Azt kívánom, hogy annyi lány jelenjen meg az életemben, ahány évet nélkülük kellett leélnem! Boldog akarok lenni!

   A váratlan születésnapi buli, elhúzódott egészen késő estig.  Bence és barátai gondoskodtak arról, hogy felejthetetlen napot teremtsenek ezzel a meglepetéssel Krisznek.   A tizennyolcadik életévét betöltő fiú, önfeledten szórakozott, s ezt látván, még legjobb barátja, Bence sem tudta, mikor látta utoljára ilyen vidámnak Kriszt.  Talán most életében először.Másnap reggel Krisz lement a sarki kisboltja tejért és kenyérért. Lábai olyan lassan mozogtak, akár egy idős öregúrnak.  Nem győzte minden egyes lépcsőtől-lépcsőre való lépkedés közben venni a levegőt.   Úgy érezte, hogy soha nem fog leérni az emeletes ház földszintjére.  Mintha minden pillanatban egyre csak csökkent volna az enegia szinjte.  Mire az utolsó lépcsőfokról is lelépett, a falhoz támaszkodva, szemeit behunyva, mohón vette a levegőt.  Érezte, hogy a tegnap este meggondolatlanul elfogyasztott italok már a nyelőcsövénél sorakoznak a végső kilövésre. Még ha akarta volna, sem bírta volna tovább benntartani.   Nagy erőt véve önmagán, gyorsan kirohant a lépcsőházból és a friss levegőre kiérve, tenyereit a betonra tapasztva megadta magát a hányingerének.    A kínos rókázás után, nagy nehezen talpra állt és hosszú ujjú ingjének ujját végigtörölte arcán.   Lassú léptekkel megközelítette a hozzá legközelebb lévő padon s leült rá.   Feje iszonyatosan fájt, mintha mindkét oldalról kést forgattak volna benne.   Amikor behunyta a szemeit, egy pillanatra beugrottak előtte a tegnap éjszaka képei.   Veszettül táncolt az ágyán, mintha puskával lövöldöztek volna a talpai alá.   A születésnapi buliról való visszaemlékezések azonban mintha még annál jobban is elvették volna a kedvét. Bence barátai között csak úgy hemzsegtek a csinos lányok, s ami a legfájóbb volt a számára, hogy mindenkivel ott táncolt a pasija, oly szerelmesen egymásra tekintve majd ínycselkedésből fakadó hódoló szövegeket súgva barátnőik fülébe.   Krisz az ágy tetején táncolt, ügyet sem vetve arra, hogy az alatta lakók dühösen kiabáltak fel neki a dörömbölésért.   Egy ideig ügyet sem vetett a körülötte táncoló fiatal párokra, de amint egyre több doboz sört gurított le a torkán, lelkének fájdalma annál jobban terjedt szét a testében.   Majd egyszer csak a szívéhez kapott és az ágy szélére ült.   Úgy érezte, nem bírja tovább, nem akarta tovább nézni a boldog szerelmespárok táncolását. 

- Ha sokáig merengsz rajtuk, azzal csak még rosszabb lesz!

  Krisz a hang irányába nézett.   Vele szemben, egy fiatal, hidrogén szőke hajú fiatal fiú támaszkodott a fánál, aki az egyik kezében egy félig megmajszolt girosz pitát fogott.    Első ránézésre nem tűnt barátságosnak, mivel minden bizonnyal már régebb óta figyelhette Kriszt, a hosszan lelógó hajtincsei mögött ülő koromfekete szemeivel.  Viszont mégsem tűnt annyira veszélyesnek, mivel már a padon ülő, elgondolkodott Krisz észrevette őt, abban a pillanatban már rugaszkodott is el a fától és sétált oda majd nyújtotta a kezét.

 - Ne haragudj, de ismerjük egymást? - fogott vele kezet Krisz, aki döbbenten vezette végig szemeit, a fekete bőrdzsekit, világoskék farmernadrágot és hófehér sportcipőt viselő fiún.

 - Most nem akarok azzal a közhelyes dumával előjönni, miszerint " Te nem ismersz engem, de én, ismerlek téged " viszont ebben az esetben azt kell hogy mondjam, ez így van!

A hangjából ítélve, ugyanolyan hétköznapi srác lehetett, mint ő vagy éppen Bence, tehát a veszélyes jellemzőt innentől már ki lehetett zárni.  

 - Honnan? Az árvaházból?

 - Nem!

 - Akkor a suliból?

 - Nem!

 - A karate edzésről?

 - Nem!

 - Akkor nem maradt más lehetőség, te is ismered Kolozsy Bencét, biztosan a haverja vagy!

 - Ez is téves!

 - Akkor meg honnan ismersz? - csapott a combjára türelmetlenül Krisz. - Bérgyilkos vagy?

 - Most őszintén, Krisz! - lépett a padon ücsörgő fiútól egy méterrel távolabb, majd felmutatta a kezében lévő görög finomságot. - Ezzel a girosz pitával úgy nézek ki, mint egy bérgyilkos?

 - Na, tessék a becenevemen szólítottál! - húzta a szemöldökét Krisz. - Egyedül Bence szólít Krisznek! Várjunk, csak! A Kossuth étterem pincére, Tölgyessy Zsolt révén ismersz!

 - Nem! - legyintett a levegőbe a fiú majd arca komorrá változott. - Figyelj, nem mindegy az neked, hogy honnan ismerlek? Tudom, mikor születtél, tudom, hol nevelkedtél, továbbá a sport teljesítményidről és a tanulmányaidról is mindent tudok!

 - Ismerted a szüleimet? - tette fel a nehéz kérdést Krisz, majd látta, hogy a vele szemben álló fiúnak, ár tűntek is el a heves indulatok az arcáról. - Mert ha igen, akkor komolyan mondom, hogy kezet csókolok neked! Mert őket még én sem ismerhettem!

 - Sajnos nem ismerem őket, de tudok a tragikus balesetükről! - sóhajtozta, majd sokkal erősebb hangnemre váltott. - Krisz! Azért kerestelek meg, hogy segítsek rajtad!

Krisz gyanúsan emelte fel a fejét majd nézett bele azokba az őszintének tűnő fekete szemekbe.

 - Önszántadból jöttél vagy küldtek?

 - Igazából, mindkettő! - felelte kissé habozva a fiú.

 - Na és miben akarsz nekem segíteni? - kérdezte azonnal Krisz, majd hátradőlt s próbálta magát kellően lenyugtatni. 

 - Abban hogy teljes életet élj! - emelte fel állmagasságig az öklét, bizakodva a fiú.

 - Én ezt nem kértem! - húzta a száját Krisz.

 - Nem? - meredt rá nagyra nyílt szemekkel a fiú s ezzel látszólag, már Krisz kezdte kihozni őt a sodrából. - Akkor mégis ki kívánta azt, hogy jelenjen meg az életében annyi nő, ahány évét nélkülük kellett leélnie?

Néhány másodpercig némán figyelték egymás mozdulatlan arcát, míg végül Krisz villámgyorsan felpattant a helyéről és elsurrant a girosz pitát szorongató fiú mellett.  

 - Inkább hagyj békén! - kiáltotta vissza a válla fölött, de mire maga elé nézett, hihetetlen módon ismét szemben találta magát a fiúval.

 - Segíteni akarok, te majom! - vicsorogta Krisz képébe.

 - Miért, ki vagy te? - tántorodott meg a hagymaszagú fitól Krisz. -  Még a   nevedet sem árultad el, te majom!

 - Németh Róbert vagyok, de szólíts csak Rufusznak! - mutatkozott be, mint akinek egyik pillanatról a másikra megváltozott volna a kedve.

 - Ez a fészbukos neved? - vonta fel a szemöldökét Krisz.

 - Irigykedsz, hogy nekem olyan is van? - nevette az arcába Rufusz majd jóízűen beleharapott a giroszba.

 - Legalább a morcsot töröld le az arcodról, Rudolf! - kopogtatta meg ujjával, az arcát Krisz, amitől Rufusznak, koromfekete szemei, szinte már szikrákat hánytak.

 - Nem Rudolf, hanem Rufusz! Betűzzem?

 - Inkább tűzz el! - törölte le arcáról Krisz a Rufusz szájából kiröppenő ételmaradékokat, miközben a hidrogén szőke hajú srác már sziszegett a dühtől. - Vagy hívom a rendőrséget!

 - Milyen egy barátságtalan kis majom vagy te! - jegyezte meg gyakorló türelemmel Rufusz, majd a szájába tuszkolta a girosz utolsó falatját.

 - Ezt mond még egyszer! - lépett hozzá Krisz, mégpedig olyan közel, hogy kettejük orrcimpája majdnem hogy összeért.

 - Elmondom én neked, vagy ötvenszer is akár! - lökte el magától hirtelen Rufusz. - Mert, hogy a nevemet nem tudod, megjegyezni az egy dolog! De az, hogy tizennyolc év lepergése alatt, nem tudtál egy lányt sem meghódítani, na, az már a viccek kategóriájába tartozik! Mélyre szúrtam ezzel, mi? Jól hallottad! Hogy lehet az, hogy az a fiú, aki annyira talpraesett, hogy háromszoros karate bajnoki cím és egy szakmunkás bizonyítvány elérése nem, de egy lánnyal való beszélgetés nyomban megizzasztja? Miért van az, hogy eddig egyetlen lány elé sem mertél odaállni és elmondani neki, mit érzel igazán?

 Krisz alig tudott megmozdulni. Kezei s lábai, az imént hallott szavaktól, mintha megfagytak volna. Javarészt, zokon estek neki a dühből fakadó szavak, azonban azzal ő maga is egyetértett, hogy egytől-egyig igazak ő rá nézve. 

 - Te tényleg mindent tudsz rólam! - nézett maga elé ijedten Krisz.

 - És segíteni fogok neked Krisz! - hajolt oda hozzá Rufusz, akinek hangjában még mindig tombolt a düh. - Ezért vagyok én most itt előtted, ezért  kellett, hogy mi ketten találkozzunk! 

Majd a kabátja belső zsebéből előhúzott egy dobozos Kólát, melyet felbontott és hevesen bele is kortyolt.

 - Kérhetek egy kortyot? - nyújtotta a kezét Krisz, aki még a lakását is eladta volna egy korty folyadékért. A tegnap este elfogyasztott italok, rettenetesen kiszárították. Miután hat kortyot legurított a torkán, máris sokkal jobban érezte magát. - Köszönöm! 

Ezután Rufusz a fejével intett a hátuk mögött lévő padra, s mindketten helyet foglaltak.

 - Kezdjük az elején! - tette le kettejük közé a Kólás dobozt Rufusz, majd összedörzsölte tenyereit. -Ki ez a Barbi?

 - Tehát ő róla is tudsz mindent! - lihegte Krisz, a Kóla utáni hirtelen büffentéstől.

 - Csak annyit kérdeztem, hogy ki ő?

 - A főbérlő lánya! Most költözött ide Pestről!

Rufusz elégedetten bólintott a fejével, majd ismét feltett egy újabb kérdést.

 - Na és bejön neked?

Krisz hosszas habozás után így felelt.

 - Azt hiszem, igen! - majd hátradőlve, hozzátette. - Csinos lány!

 - Több benned a kétség, mint a bizalom, ezt még egy vak is látná! - csóválta meg a fejét Rufusz, majd halvány mosolyt engedett az arcára. 

 - Neked hány csajod volt már eddig? - kérdezte tőle Krisz, mire a mellette ülő fiú a mutatóujját emelte.

 - Erre majd később visszatérünk! Most pedig fogadd meg az első tanácsom! Ha nincs sehonnan kiinduló pontod a lányok felé, akkor használd a legegyszerűbb módszert erre!  Regisztrálj a fészbukra!

 - Te hülye vagy? -nézett rá homlokráncolva Krisz.

 - Tudod, ez a fészbuk olyan, mint az óceán! - magyarázta professzorhoz méltóan Rufusz. - Hatalmas, több szár ezer csodálatos halat rejt, melyek közül, te kedvedre válogathatsz! 

 - Komolyan mondom, nem vagyok otthon a csajozás terén, de ezt baromságnak tartom! Mi köze a fészbknak a lánykereséshez?

Krisz méltatlankodása után, Rufusz elégedett mosollyal az arcán, megveregette a vállát, majd kezébe véve a Kólás dobozt, kiitta annak megmaradt tartalmát.

 - Sok sikert, Krisz! Hamarosan újra találkozunk! Óh, ne haragudj, felvennéd?

Rufusz véletlenül leejtett Kólás dobozáért, Krisz azon nyomban lehajolt s felvette, ám amikor felemelkedett, már csak egyedül ült a padon. Hiába is nézelődött már csak ő maga tartózkodott a parkban.