Odakint ködpermet szitált a szürkületben. Az apró, hideg cseppek jéggé fagyva borultak a kopasz fák ágaira. Még az ablakon keresztül is láttam, hogy csak úgy fénylenek a tompa megvilágításban. Bent kellemes meleg volt, időnként mégis keresztülfutott valami megmagyarázhatatlan hűvösség a csontjaimon. Tekintetem ismét az ölemben pihentetett dobozra siklott. Ezernyi gondolat kapott szárnyra bennem, ahogy végigsimítottam ujjaimmal a díszes csomagot. Egy piros szatén masni díszítette, amit a por már rég ellepett.
      Egy elmúlt korszak emlékeztetője volt, egy visszhang, mely nem akart elnémulni. Nem is értettem, hogy miért vettem megint elő. Akkor, aznap sok mindent megfogadtam magamnak, ezen dobozt is hét pecsétes lakatra zártam. Hosszú évekig élt ezután a sötétben, bezárva, magányosan. Jobban belegondolva, talán ez a közös múlt volt az, ami azonosulni engedett engem a kis csomaggal. Megszántam, magamat láttam benne. Ezért hozhattam ki a fényre. Hogy megmentsem. Kíváncsi ujjaim játékos mozdulatokkal élvezték a masni finom tapintását, olyan érzés fogott el, mintha csak egy kiscica lenne, nem vágyva másra, csak némi szeretetre. Talán maradt még bennem.

      Feltámadt a szél, vihar közelgett. Fotelom kényelméből tekintettem csak ki a külvilágra, láttam, miként a világ jégbe borult a szemem láttára. Jó is ez így, gondoltam, egyedül azt sajnálva, hogy nem az én ötletem volt így véget vetni a világnak. Az anyatermészet sokkalta készségesebb volt elseperni minket, egy nagy hóvarázzsal tisztítani meg a földet. Mert hát megtehette, kizárólag azt pusztíthatod el, mely a saját kezed műve. Órák teltek el, a fehér réteg pedig csak nőni látszott. Mindent eltemet. Nem hallottam autókat közlekedni, nem mintha nagyon járnának erre. Egyetlen egy hang volt csupán, ami áttört Gaia süvítő dühén, mégpedig a fenyők fájdalmai. Recsegtek, ropogtak, üvöltöztek a kíntól, ahogy végtagjaik sorban adták meg magukat a rájuk nehézkedő fagynak.

      Egyedül voltam, ölemben a kis csomaggal. Merre tovább? Nincs cél. Hogyan tovább? Nincs módszer. Visszaforduljak? A hidak mind leomlottak. Maradok hát. Üldögélek. Várok. Bekapcsoltam a rádiót, muzsikaszó fogadott. Milyen zene lehet ez? Kóros zenebona. Kérdések voltak mindenhol, amerre csak a gondolataim elfordultak. Miért ez a hirtelen támadt kíváncsiság? Miért foglalkoztat? Sóhajtozni kezdtem, majd bánatomat egy forró pohár teába fojtottam. Kellemes idő volt körülöttem, mégis, a pohár melege mellett ez olyan csekélynek tűnt. Minden mást hidegebbnek éreztem, vacogtam, kényelmet egyedül a bögre szorításában találtam. Harmónia? Dehogy.

      Újból tűnődni kezdtem, a folyadék felszínéről felszálló gőzben elmerengve. Közel volt az arcomhoz, szinte benne égtem, de kellett, akartam ezt az érzetet. Lelki szemeim elhagyták az épület leláncoló kereteit, kirepültem a viharba, körülnéztem. Szürkeség, amerre csak fordultam, de házamat azt láttam. Ott pislákolt a halvány fény a kandallóból, akárcsak egy csillagszóró, s én ott ültem előtte, az ablaknál kuporogva. Integettem, ám testem nem reagált. Hogy is tehette volna nélkülem.

      A szélkakas is az őrület határán volt. Próbált menekülni a pusztulás elől, sorsa azonban földhöz... akarom mondani tetőhöz kötötte. Merre menekült volna? Hova szeretne futni? Megint a felesleges kérdések... Tényleg nem maradt már semmi nekem, egyedül a gondolatok, a világ megfejtése. Hogyan jutottam ide? Arcokat láttam, régi emlékek sorozatát. Kínoztak, csalogattak. Nem dőlök be, még nem fogadom el a hívásukat. Visszatértem, visszamenekültem a kényelmes fotelomba, magam mögött hagyva a dübörgő természetet.

      A kandalló tüze tartott életben, kedves melegsége megóvott az ártalmaktól. Vajon aznap miért nem tette ezt? Miért kellett mindent felemésztenie? Korhadt fát, életeket. Senki sem futhatott előle. S most egyedül voltam, ölemben a piros, poros kis csomaggal. Az emlékezés volt a feladatunk, soha nem felejteni, miden nap átélni. Pedig pont akkor találkoztunk. Sóhajtottam, nem értettem.

      Elment az áram. Fránya időjárás. Megint egy kábel? Vagy netán központi? Elhessegettem a gondolatokat, nem akartam többet kérdezni. Mit érdekelnek engem a modern világ bajai... Hátradőltem, lehunytam a szemeimet, hogy aludni térjek, de az álom csak nem érkezett meg. Nyomasztott valami, furdalta az oldalamat, s ezt az érzést nem tudtam elhagyni. Megöregedett, remegő ujjaimmal körbefogtam a szatén masnit. Olyan sok kérdés volt a fejemben, olyan sok ismeretlen dolog. Mindezek ellenére mégis elfeledkeztem arról, ami talán a legegyszerűbben megválaszolható.

      Vajon a kis dobozban mi található?