Igó Norbert Krisztián

                         Itt jönnek az

                                  Éretlenek

1. fejezet: Ancsa néni és a lottó nyeremény

Történt egyszer egy kis faluban, hogy nyugdíjas tanárnéni, Cserepesné Végh Annamária megnyerte a lottót. A jó szívéről és bölcsességéről híres, közel hetven éves idős özvegyasszony azonban nem kezdett nagy költekezésbe. Elhatározta, hogy felmegy a fővárosba s felkeresi azt a hat öregdiákját, akik támogatták, miután a férje elhunyt. Cserepes Szilárdot mindenki kedvelte a faluban. Csak így hívták; az öreg. Az öreg, aki mindenhez értett és mindenkit megértett. Hogy életének hetven hetedik évében elment, az nem csak Ancsa néninek, de a falubelieknek is nagy fájdalmat okozott. Így nehéz idők jöttek az idős nénire. S ekkor, mint borús felhők közül átfúródó napfény, megjelent a faluban hat felnőtt. Kedvenc tanárnénijük férjének távozása hírére azonnal autóba ültek és elindultak a fővárosból, hogy most visszaadhassák azt a temérdek támogatást, amit sok-sok évvel ezelőtt kaptak.

Egy eléggé nyugodt, csendes kis faluban kezdődik a történet. Annál az Ancsa néninél, aki egykor egyedül élő, szerény özvegy ám mostanra dúsgazdag és nemes célokkal teli. Úgy intézte a nyeremény felvételét, hogy ne tudhassa meg senki a környékben. Egy percet sem tétovázott; a reggeli vonattal indult is fel a fővárosba. Céltudatosságának köszönhetően, hamar megtalálta azt a kerületet, ahol anno annak idején a kedvenc kávézója állt. Egy kevésbé forgalmas környéken, domb tetőn állt, amit akkoriban még homokos út övezett. Természetesen ma már rendes, szurkos út vezetett fel, s több kisebb üzlet helység is állt mellette, így a forgalma is megnövekedett. A régen nagy népszerűségnek kedvezett kávézó, azonban üresen állt, egy "kiadó" táblával az udvarán. Ancsa néni ajkára örömteli mosoly húzódott ekkor; megvásárolta a helységet és személyesen felkereste mind a hat felnőttet. Mondani sem kell, hogy mindannyian megörültek a néninek, sikerének hallatán pedig eltátották a szájukat. Ám a lényeg, - amiért Ancsa néni felkereste őket - még csak ezután jött. Egy nem akármilyen lehetőséget, úgy is mondhatni ajándékot ajánlott fel öreg diákjainak; nekik adja a kávézót és megbízza őket azzal a feladattal, hogy kényük-kedvük szerint kialakítsák és vezessék. Ancsa néni nem mellékesen azt is kijelentette, hogy nem kér a bevételből, azonban ragaszkodik a kávézó névadásához. Így a kávézónak "Az Öreg Kávézója" lett a neve, miután mind a hat felnőtt elfogadta az ölébe hullott ajánlatot. Ancsa néni nem tervezett visszatérni a szülőfalujába ezután. Építtetett egy mellékhelyéget a kávézó mellé, amiben ellakott. Közel akart lenni a kávézóhoz, minden nap látni az Öreg felíratot az épület homlokzatán. Bár korábban megfogadta, hogy sosem fog a fővárosba költözni, ez a kerület azonban megmaradt az a nyugodt, elfogadható forgalmú, majdnem mint fiatal korában.

Az igazi történetünk akkor veszi ám kezdetét, amikor a kávézó már aránylag üzemel, ám koránt sem a hat öregdiák, hanem azok tinédzser gyermekei irányítása alatt. S az összetalálkozásuk, egy igazán fordulatos, érzelmekben gazdag ás tanulságos történetet tartogat!

Totesz, a tizenhét éves sportoló, - aki éppenhogy megtanult járni, már rúgta is a bőrfocit, - elsőként érkezett a kávézó elé. Magas, sportos testalkatú volt, frizuráját pedig mindig precízen beállította, pont úgy mint az átlagos focisták.

Utána Vivien érkezett, az egyetemista lány. Vállig érő barna haja, fekete szemei igazán csàbîtóak voltak. Számára sokkal inkább a belső emberi értékek voltak fontosnak, mintsem a külső. Nem nagyon kedvelte a tömeget, de nem is volt zárkózó személyiség. Illedelmesen kezet nyújtott Totesznak, barátságos mosollyal az arcán.

- Szia, Vasvári Vivien - mutatkozott be a lány.

- Tóth Krisztiàn, de csak simàn Totesz - biccentett a focista, kissé megszeppenve. Első pillantásra megtetszett neki a lány. Most foghat neki, alig feltűnően végigpásztázni nyelvével a fogsorát, nehogy saláta maradjon benne. Vivien röviden végignézett a fiún, majd a kávézóra mutatott.

- Te is ide jöttél?

Totesz hevesen bólogatott.

- I-igen, de attól tartottam hogy elkésem, mint mindig!

Vivi felnevetett; úgy tűnik kölcsönösnek ígérkezik a szimpátia.

- Ne mond, én is ugyanezt hittem!

- Komolyan?

- Persze - mosolygott a lány, gyönyörű hófehér fogain megcsillant a kora tavaszi napfény. - Igazából úgy volt, hogy nem is jövök, de anyám csak rábeszélt!

- Én ugyanígy voltam - dunnyogta, együttérzően Totesz. - Megyek haza bajnoki meccs után, erre azzal vár a fater, hogy holnap, azaz ma jelenésem van az öreg kávézójában! Csak időpontot mondott és ennyi. Az nem érdekes, hogy nekem iskolába is kell mennem, csak jelenleg meg, nincs vita, mert ez neki roppant fontos! Egész este azon aggódtam, hogy valami komoly adósságba botlottunk, mivel csak ketten élünk együtt...ne haragudj ha túl sokat beszélek!

Vivi olyan csillogó szemekkel hallgatta a fiút, hogy még a történet mesélés utáni csendszünetben sem reagált. Totesz nem folytatta a mondanivalóját. Kúrtàn kinyújtotta nyakát, s meredten bàmult a lànyra.

- Nem, nem dehogy beszélsz túl sokat, teljesen megértelek, én is totál stresszes voltam, hogy miért kell nekem reggel nyolcra ide jönni!

Totesz megkönnyebbülten mosolygott. Egy pillanatra komolyan azt hitte, hogy a lány azért figyeli Őt bamba tekintettel, mert már az elején untatja. Vivi gyors reakcióját és egyetértését tekintve, azonban gyorsan levonta, hogy szavai nem leltek süket fülekre. Pedig nem sűrűn van szerencséje a lányokkal. Elkezd beszélni nekik a fociról s a figyelmük azonnal tova száll.

- Attól tartottam, hogy anyám egy kávézóban, legalább négy professzor társaságában próbálja megmondani nekem, hogy nem tudja tovább fizetni a tanulmányaimat! - magyarázta hevesen Vivi, Totesz pedig hasonló ritmussal bólogatott a szavait hallván.

- Úgy van, én is hasonló miatt fostam...azaz féltem - rázta meg gyorsna fejét, miközben Vivi felnevetett. - Hogy abba kell hagynom a focit, mert a suli rovására megy!

Eszébe jutott, hogy kevesebbet kellene beszélnie a fociról, nehogy Vivi érdeklődését is elveszítse. Legnagyobb meglepetésére azonban a lány a következőt tette fel kérdésnek.

- Nahát, te is focizol?

- Igen! - válaszolta ünnepélyesen a fiú. - Mert te is?

Vivi elnevette magát, Totesznak pedig fokozatosan csökkent a lelkes mosoly az arcán.

- Nem, hanem a pasim!

Totesznak hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy pillanatra elzáródott volna az oxigén. De sebaj, hallgatta tovább a lányt, miközben a mosolya szépen lassan eltűnt az arcáról.

- Az élete a foci, minden meccsén ott kell hogy legyek, persze csak ha a vizsgáim engedik! - mesélte lelkesen, Vivi. - Nagyon szeretem nézni ahogy játszik, nagyon ügyes és alig tudnak neki gólt rúgni!

Totesz gyorsan levonta ebből, hogy a piszok nagy mázlista egy kapus. Tekintete a cipője orrára lecsúszott, ami Viviben kétségeket ébresztett.

- Mi baj van?

- Se-semmi! - kapta fel a fejét Totesz. - Csak ma még nem ittam kávét!

- Ja, azt hittem már valami rosszat mondtam - kapta kezeit a mellkasára Vivi, nagy szemekkel vigyorogva. - De akkor megnyugodtam!

Ekkor egy hófehér autó lassított le a kávézó előtt. Totesz és Vivi érdeklődve várták, hogy ki fog kiszállni belőle. Közben némán egymásra néztek, mintha kérdést tettek volna fel egymásnak, ugyan ki érkezhetett?

Egy alacsony, díszes öltözetű fiatal fiú szállt ki az autóból; fehér öltönyt, napszemüveget viselt. A napfény megcsillant a cipőjén, amelyet minden bizonnyal alaposan kitakarított indulás előtt. Frizurája sokkal precízebben le volt nyírva mint Totesznak, szinte alig volt haja, csupán egy kis félrenyalt góc a feje tetején. Nagyon vigyorgott, mikor megpillantotta a két fiatalt a kávézó előtt ácsorogva.  Messziről odaintett nekik. Vivi nem, de Totesz visszaintett, Ő is csak fejjel. Miután becsukta a autó ajtaját, előre hajolt a volánhoz, ám az elsötétített ablak miatt nem lehetett látni a sofőrt. Mindenesetre a fehér öltönyös fiú elégedetten intett, az autó pedig elhajtott.

Vivi még egyszer ránézett Toteszra, mintha nem is hús vér ember, hanem egy földönkívüli közeledne feléjük. A jó hangulatban lévő srác kezet nyújtott nekik; előszor Vivinek, majd Totesznak.

- Szervusztok, Lakatos Richárd, de nektek csak Ricsi!

Majd Vivivel kezet fogva, udvariasan kézfejen csókolta a lányt, s meghajolva előtte, kék szemeivel kikukkantott a szemüvege mögül. Vivi roppant ijedten vette a nem mindennapi köszönési szokást és gyorsan visszahúzta a kezét.

- Az én kezemet, ugye nem puszilod meg? - viccelődött faarccal Totesz, mire Ricsi összecsapott kezekkel vihogott.

- Ugyan miket beszélsz tesó, nehogy azt hidd már hogy én olyan ferdehajlamú vagyok, csak belőlem még nem halt ki a jó modor, érted amit mondok?

Totesz nem tudta tulajdonképpen hogy miként válaszoljon, így sóhajtott egyet és a kávézóra tekintett.

- Ti is ide jöttetek? - mutogatott rájuk Ricsi, ujján pedig aranykarika gyűrű csillogott. - Nem mondjátok, hogy nektek is részt kell vennetek ebben az egészben!

- Ugyan, miben? - kérdezte Vivi, kevésbé rokonszenvesen. Megijesztette Ricsi élénk viselkedése. Már korántsem volt az a lelkesen mosolygó lány, mint Totesszel szemben.

- Komolyan, nektek nem magyaráztak el az őseitek semmit? - tárta szét vastag karjait Ricsi, mintha ölelésre várna. - Egyik nap beállított hozzánk egy nyugger...

- ..mármint Ancsa néni - javította ki, szemgödrét masszírozva Totesz.

- Az az, csak nem jutott eszembe a neve - biccentett rá, Ricsi majd folytatta. - Szóval beállított hozzánk a nyugger néni, hogy rászakadt az ótépé vagy mi és nekünk ajándékozza ezt a kuplejárt itten!

Mikor színpadiasan a stílusosan kialakított kávézóra legyintett, Totesz és Vivi megfordult. Teljesen úgy lesték az épületet, mintha most látnák először. Hol ott nem a látvány lassította le őket, hanem a sztori, amit Ricsi magyarázott. Ugyanis ők ketten, csak ennyit hallottak a szüleiktől: holnap reggel nyolcra menj, az Öreg kávézója elé!

Erre idejön ez a díszpinty és elkezd hadoválni mindenféle butaságot, ami elképzelhető, hogy nem mellébeszélés, csupán Ő neki őszintén elmondtak mindent a szülei.

- Te most ezt komolyan mondod? - meredt rá, Totesz.

Ricsi levette a szemüvegét; kék tekintete csak úgy izzott, mikor Toteszra nézett.

- Tesó, nehogy azt feltételezd rólam, hogy hazudok! Csak azért mert roma származású vagyok és nem vagyok kamumen, érted?! Én ugyanúgy járok iskolába, kondizni mint te, mondjuk látom te nem szereted fogdosni a súlyzót mert elég vézna Vagy, de a lényeg, hogy én ugyanolyan becsületes diák vagyok mint ti! Szóval nekem az édesanyám meg édesapám ezt mondotta, én meg mit tehetek, szót fogadok, mert jó nevelésű gyerek vagyok, vágod?

Miután ezt elhadarta, lopva rákacsintott Vivire. A lány felhúzta a szemöldökét.

- Te hány éves Vagy? - kérdezte tőle, Ricsi.

Vivi makacsul karbatett kézzel, csak ennyit kérdezett.

- Illik ilyet egy lánytól kérdezni?

Ricsi elnézést kérően tette ki maga elé a kezeit és azonnal szabadkozni kezdett.

- Ne haragudj, nem tudtam, hogy olyan öreg Vagy!

Totesz a tenyerébe temetett arccal nevetett, persze visszafogottan. Vivi arca elsötétült, szemeit összehúzta s valami nagyon durvát készült beszólni Ricsinek, de váratlanul ketten is megjelentek a kávézónál.

Egy magas fiú és egy félfejjel alacsonyabb lány. Mindketten tejfölszőkék voltak, kék szemekkel, de még az arcukra tapadt értetlenség is egyezett. Még a vak is megmondaná, hogy testvérek. Ricsi nem mondott le az udvariasságról, nyomban odaszökkent a szőke lány elé és lovagiasan meghajolt előtte.

- Szervusztok, köszöntelek titeket, azaz téged szépséges leányzó!

- Mit akarsz tőle? - mordult rá a fiú, aki bátran egy lépéssel közelebb ment a barátságos fiúhoz.

- Biztos hogy nem a bankszámlaszámodat tesó, ne kússzon fel a vérnyomásod heló! - tárta szét karjait Ricsi, pont úgy mint az előbb Totesznak. - Csak az én famíliámban még nem halt ki a jó modor és romoljon meg a babom a krumpli mellett, ha nem gyakorlom én se!

Totesz csípőre vágta a kezét és Vivire nézett, ezzel azt jelezve, hogy rendkívül élvezi az előadást. Vivi arcán azonban nem ült olyan szórakozott mosoly mint Totesz arcán. Úgy tűnt Ricsi jellemvonása nem ágyazott meg maradandót a szívében.

- Most komolyan meg akartad csókolni a kezem? - szörnyűlködött a szőke lány, mintha egy békát kellene felboncolnia. - Te normális Vagy öcsém?

- Nem, reformàtus!

Ricsi megigazította az öltönyét, megvakarta az orrát majd segítségkérően hátranézett Toteszre és Vivire. Kettejük közül csak Totesztől kapott jelzést; csupán egy kacsintást.

- Gyere, hagyjuk ezeket a majmokat, menjünk inkább be! - javasolta a szőke srác a testvérének, s akaratosan áttörte magát Vivi és Totesz között.

- Már ne is haragudj, de kit majmozol te le? - szólt utána Vivi, mire nem is a fiú, hanem a lány reagált gyorsabban.

- Titeket, miért mi bajod vele? - bökött rá a fejével, majd olyan közel lépett hozzá, hogy kettejük orrcimpája majdnem hogy összeért.

- Nyugi Xéna, nincs háború - csitította a szőke lányt Totesz, mire a közvetlen mellette álló fiú megkopogtatta a vállát.

- A neve Kitti és nem Xéna!

Totesz nagyon nem vette jó néven a bökdösést. A vállára nézett, majd ingerülten, fogait összeszorítva a kék szemű fiúra s olyan közel lépett hozzá, mint az előbb Kitti, Vivihez.

- Ha még egyszer hozzám érsz, nem számít hogy mi a neved, anélkül áslak el!

Ricsi a lehető legalkalmasabb pillanatban szakította félbe az ingerült feleket. Erősen közéjük lépett, így megakadályozva hogy megüssék egymást. Kezeit a magasba emelve, hívta fel magára a figyelmet.

- Nyugalom fiúk, nyugalom nem ma rohanjuk le a fekete sereget, mindenki higgadjon le! - forgolódott a két fiú között, sikeresen lecsillapítva a két egymással farkasszemet nézőt. - Mi csak itt ácsorgunk és várjuk hogy valami történjen, mert valaki beszélni akar velünk! Nem akarunk se háborúzni, se kötekedni, csak udvariasan bemutatkozni! Viszont látom, nektek ez túl ódivatú, úgyhogy jegeljük az egészet és várakozzunk csendben oké?

Ricsi mesterien lecsillapított mindenkit, ezután pedig elégedetten megigazította fekete nyakkendőjét. Vivi már nem nézett olyan lángoló szemekkel Kittire, Totesz pedig a homlokát ráncolva pislogott az ikrekre.

- Akkor nektek is ugyanígy ide kellett jönnötök, mint nekünk?

- Úgy néz ki - dörmögte a szőke fiú, kinek neve továbbra is rejtély.  Elfordult Totesztől, vizet kérve testvèrètől. A lány egy fél literes üveget húzott elő a táskájából, amit testvére ingerülten kapott ki a kezéből. Úgy tűnt nagyon heves természetű testvérpárral van dolguk. Totesznek fogalma sem volt róla, hogy mi következik majd nyolc óra után, kivel kell beszéliük majd, de nagyon remélte, hogy ez a két tejfölfejű ifjú kimarad az egészből. Ha bár Kitti és Vivi között sem alakul ki előreláthatólag, életre szóló barátság, mert a heves szóváltás óta, undorral néznek egymásra.

Egy kerékpáros fiú lassított le, elég látványosan a kávézó előtt; a féket behúzva, hátsó kereke megemelkedett, s amikor már úgy tűnt, hogy orra esik, egy frappáns flikkel fejen átfordulást hajtott végre a levegőben. Az öt fiatal leeső állal nézte végig a nem mindennap látott atrakciót. Mindezt a fiú olyan ügyesen és gyorsan hajtotta végre, hogy kerékpárja addig egyhelyben állt. Talpra érkezett, megfogta a kormányt és széles vigyorral az arcán, kezét a magasba emelve intett a többieknek. Húzott szemeit és hosszú fekete haját - ami majdnem hogy az arcába lógott - ázsiai származásúnak tűnt. Letámasztotta a kerékpárt és mint egy szöcske, odaszökkent a megszeppenve állókhoz.

- Sziasztok, örülök a találkozásnak! - nyújtotta a kezét, elsőként a hozzá legközelebb álló Ricsihez. - A nevem Ling! A vezetéknevem nem számít, mert elég hosszú és érthetetlen!

Ricsi azonnal kezet rázott Linggel. Szinte csattant a két fiú tenyere.

- Szevasz Jing, én pedig Ricsi vagyok!

A hosszú hajú fiú arcára egy pillanatra leolvadt a mosoly és felegyenesedett, mintha karót nyelt volna.

- Ne haragudj, de rosszul ejtetted ki a nevem! - rángatta a mutató ujját, mintha kottát vezényelt volna. - Ling és nem Jing!

- Miket beszélek, őszintén sajnálom barátom, gyere had mutassalak be a többi szerencsés fiúnak és lánynak! - ölelte magához a nála majdnem két fejjel magasabb Linget és elsőként Toteszre mutatott. - Szóval kezdjünk vele, Ő itt Zsolesz...

- Totesz...

- Az az, mellette a szemrevaló barna lány pedig Viki...

- Vivi...

- Ezer bocsánat, utánuk terminátor és terminátorné - szándékos viccelődése után erőltetetten felnevetett, Ling azonban kínosan érezve magát, próbált kimászni Ricsi karja alól. - Csak poén volt, de nem csattant nagyot, szóval a lányt Kittinek hívják, a fiút pedig...

- Balázs! - hallatszott az éles hang a szőke fiú szájából. - Még mielőtt az én nevemet is elrontanád te anyakönyvvezető!

- Jól van már Darázs, ne kapd fel a vizet, te legény, nem ma csáklyázzuk meg Ricsi kapitány hajóját! - nézett rá szemüvege mögül Ricsi, ezzel alaposan belefojtva a szót a magában forrongó fiúba. - A lényeg, hogy itt vagyunk hatan, ennyien is kell hogy legyünk és ha hátra fordultok, már várnak is a kávézó ajtajában!

Valóban várta őket ott egy nő, amikor megfordultak. Egy magas, festett vörös, göndör hajú, szemüveges nő mosolygott rájuk. Ricsi félhangon hozzátette, hogy szívesen evezne neki a velencei tóban egy gondolában, amire Totesz fojtott nevetéssel reagált. Ricsi erre barátságosan hátva verte őt, ezzel nyugtázva, hogy a focistának legalább van humorérzéke, ha már senki nem díjazza neki.

- Üdvözöllek titeket - köszönt oda nekik a harmincas éveiben járó nő, kinek hangja olyan lágy volt, akár egy angyalé. - Örülök hogy eljöttetek! Bemutatkozom, a nevem Dr. Diósdi Katalin, özvegy Cserepesné Végh Annamária ügyvédje vagyok! Javaslom gyertek be és odabent elmagyarázok mindent!

Folytatása következik