Isten és én olyanok vagyunk mint egy cívódó házaspár, akik tulajdonképpen nem is akartak egybekelni, de nem volt más választásuk, a sors így alakította. Még épp csak szokjuk egymást. Nagyon különbözünk és mindkettőnknek vannak elvárásai a másik felé, amit nehéz teljesíteni, de időnként megpróbáljuk és néha-néha sikerül is. Ha mégsem, akkor jön a duzzogás, a veszekedés, meg az érzés hogy semmi értelme az egésznek, hagyjuk is. Jobb napokon viszont úgy simulunk egymáshoz mint puha bőrkesztyű a finom női kézre, egészen felvéve és visszaadva annak formáját és melegét. Ez amolyan "se veled-se nélküled" kapcsolat, s ha nincs a nagymamám, talán sosem ismerkedünk meg.

   Az én nagyim különleges asszony volt és nagyon sajnálom hogy ezt már csak így, felnőtt fejjel látom. Gyerekként csak a finom főztjét, az édes süteményillatát és a szigorúságát éreztem, mert bizony mindennek úgy kellett történnie ahogy ő akarta. Persze sosem történt úgy, de mi megadóan bólogattunk hogy "persze, hogyne, azt fogjuk tenni". Aztán másképp csináltuk és hazudtunk. Naivan azt  képzeltük hogy be tudtuk csapni, pedig ő volt az aki átvert mindannyiunkat azzal hogy úgy tett mintha mindezt el is hinné. Közben pedig folyamatosan fel volt készülve a legrosszabbra is, és ha bajba kerültünk természetesen ő mentett ki belőle. Azonnal és szó nélkül. Később persze megkaptuk a fejmosást és ígértük, ó hogy ígértük hogy soha többé... a következő alkalomig. És ő mindig ott volt. Fáradhatatlanul, megmásíthatatlanul. Mert ez a nagyik dolga.

    3 gyereket nevelt fel, átvészelt egy világháborút, elveszített egy férjet, de sosem hagyta el magát. Újra házasodott és éjt-nappallá téve dolgozott a földeken, az állatok körül, a konyhában. Nem emlékszem hogy láttam volna őt egyszer is csak úgy üldögélni, pihenni, mindig sok volt a dolog, nagy volt a család, ház, autó kellett a gyerekeknek és meg is lett. Aztán jöttek az unokák és bizony nekik is sapka kell, kabát kell, cipő kell, hát segített. Sosem féltünk attól hogy hiába fordulunk hozzá, mert ő mindig ott volt. Fáradhatatlanul, megmásíthatatlanul.
   Nem járt templomba és nem volt erősen vallásos, de hitt Istenben. Hosszú és nehéz életet élt, enélkül talán nem is bírta volna. Gyakran próbált engem is a keresztény vallás felé terelgetni, rendszerint sikertelenül. Én nem hittem és nem is érdekelt az egész, gyermeki önteltséggel visszavágtam, hogy szerintem nincs Teremtő, legalábbis olyan biztos nincs, amilyenről a Bibliában írnak. Ilyenkor nem szidott össze, csak csendesen mosolyogva annyit felelt: "Jó, jó, de mi van ha mégis?  Jobb félni mint megijedni."
És ezzel az egyszerű kijelentésével nem lehetett vitatkozni. Mert lehet hogy mégis, hiszen senki nem bizonyította be egyenlőre hogy mégse.

    Aztán amikor beteg lett, mind úgy éreztük hogy nincs, vagy ha van is, hát könyörtelen. Méhnyakrákot diagnosztizáltak nála, ami később, a sugárkezelés ellenére az egész testében szétterjedt. Iszonyú kínok közt élte napjait, nehezen vette a levegőt, alig tudott mozogni, napról-napra romlott az állapota. Gyakrabban beszélgettünk Istenről és én már nem tiltakoztam, mert azt akartam hogy legyen, hogy ne kínozza tovább, hogy így vagy úgy, de segítsen. Bizonyosan volt is, mert a drága nagyim hamarosan megszabadult a szenvedéseitől és az itt maradt családtagokat őrá bízta.
Nem tudom a többiekre mit hagyott, de rám egy pár arany fülbevalót, amit egész életében viselt és születésemtől fogva nekem szánt, s azt hiszem mondanom sem kell hogy a mai napig ez a legnagyobb kincsem. És még valamit, bár én kis naiv úgy gondolom hogy ezt tudtán kívül, de  talán nagyon is tudta. Rámhagyta a hitét.

   Mert azóta úgy vagyok vele, hogy ha az eszem azt mondja Isten nem létezik, olyankor a szívem mindig elmosolyodik és csendesen annyit súg: Jó,jó, de mi van ha mégis? Jobb félni mint megijedni.
Isten és én most ott tartunk, hogy bár nem mindig hiszünk egymásban, azért nem hagyjuk el a másikat sokáig, hiszen ő rám maradt, én meg őrá. Mindegy mennyit vitázunk, vagy meddig nem nézünk egymás felé, olyan erőkapocs van köztünk, amely fáradhatatlan és megmásíthatatlan: a Nagymamám.

                                       "Amikor vége lesz, s folytatás nincsen,

                                        egymásra nézünk majd: én és az Isten."