Az interjú alanyának egy ötvös kortárs iparművészt választottam, akire felnézek. A személyiségi jogai miatt viszont nem szeretném megnevezni. A továbbiakban Ö betűvel jelölöm.

R: Jó napot művész úr!
Ö: Kezét csókolom!
R: Ön elsősorban ötvösként dolgozik, de emellett tanítja is az ötvösséget. Melyiket szereti jobban csinálni? Már ha egyáltalán lehet köztük választani…
Ö: Természetesen mindkét helyen a szakmámban dolgozom, így mindkettőt szeretem csinálni, és néha össze is folyik a kettő. Rettentően élvezem, mikor a munkatársaimmal dolgozunk a műhelyben, de az iskolában ott vannak a kollégáim, és a gyerekek öröme is nagyszerű! Vagyis hát, gyerekek? 14 és 19-20 éves kor között inkább felnőtteknek mondanám őket. Tehát nem, nem igazán lehet választani a kettő között.
R: Úgy hangzik, igazán a szívéhez nőttek a tanulók. Milyen tanítani őket?
Ö: Fantasztikus! Illetve,… volt ilyen-is, olyan-is. De több a szép emlékem róluk. Lenyűgözően tehetségesek, és kitartóak tudnak lenni. Többször volt olyan, hogy már majdnem szó szerint kellett kilökdösnöm valamelyiküket a műhelyből, hogy már este fél 10 van, és másnap iskola, menjen haza. Ilyenkor persze általában jött érte a szülő, vagy valaki, hogy ne menjen egyedül haza.
R: Akkor tényleg szerethetik ezt csinálni! Hogyan tudod segíteni őket, hogyan lehet tanítani az ötvösséget?
Ö: Próbálok minden kérdésükre választ adni, a lehető legegyszerűbb útra rávezetni őket. Nagyon nyakatekerten tudnak gondolkodni, és rendkívül megörülnek, mikor kiderül, hogy van egyszerűbb út is. Megmutatom nekik, hogy mindenki hibázhat, ne vegyék olyan véresen komolyan, hiszen ez nem verseny. De legfőképpen mindenkiből megpróbálom előcsalogatni a kreativitást, mert sokukban több van, mint bárki is gondolná. Sokszor engem is meglepnek, olyan klassz dolgokkal állnak elő! Az a legjobb, ahogy csillogó szemmel jönnek oda, hogy „Tanár úr! Tanúr úr! Tessék nézni!”, és már mutatják is a terveiket, én meg csak ámulok. – Nevetett jókedvűen. – Meg amikor beindul egy gondolatmenet valakinél, és a többi segíti. Az is fantasztikus látvány.
R: Ez hogyan zajlik?
Ö: Az egyik elmondja az ötletét, a másik pedig „De mi lenne, ha ez így oldanád meg, hogy…?”. És ez elindítja a gondolatot, és nincs megállás. A végén úgy kell őket leállítani!
R: Ez nagyszerűen hangzik! – Mosolyogtam magam is.
Ö: Az is! Ezért mondom nekik sokszor, hogy ez a lényeg, az ötlet, a gute idee!
R: Csakugyan ez lenne a legfontosabb ebben a szakmában?
Ö: Persze! Akinek nincsenek ötletei, viszont nagyon ügyesen dolgozik, az általában egy műhelyben köt ki. De én próbálom megtanítani velük, hogy gondolkodjanak, hiszen a mai világban már ez ötletet fizetik meg az emberek!
R: Valóban?
Ö: Hát persze! Gondoljon csak bele, mikor ékszert akar venni, hová megy? Egy arany-ezüst ékszerüzletbe, vagy egy márkás bizsuboltba? Melyikbe megy gyakrabban?
R: Bevallom, inkább a bizsubolt a jellemző…
Ö: Na látja. Megveszi a bizsut, és örömmel hordja. Ez is mutatja, hogy ma már nem az anyag a lényeg, hanem a gute idee! Hiszen mostanában már neves ékszerészek is készítenek ékszereket műanyagból, és rendesen elkérik az árát is! Vagy például ott vannak Gera Noémi papírékszerei, amik csodálatosak, és még sorolhatnám… Arra akarok kilyukadni, hogy a mi civilizációnk akár egy téglából faragott ékszert is elfogadna, ha egyedi ötlet lenne. Arról nem is beszélve, hogy megütné egy nemesfém ékszer árát!
R: Ez nagyon érdekes, és hihetetlenül igaz. Ilyesmiket szokott a diákoknak is mondani?
Ö: Igen, ilyeneket is. És még egy csomó mindent.
R: Mi érdekli őket a legjobban?
Ö: Szinte mindenre fogékonyak! Mesélek nekik a kortárs iparművészekről, szakmatörténeten pedig a régi korok műhelyéről. Például hogyha látnak egy fotót egy régi kehelyről, akkor lássák bele azt is, hogy akkoriban még nem volt hengergép, vagy Pb gázos forrasztópisztoly. Akkoriban volt egy szerencsétlen kiscsávó, aki 1-2 évig csak kalapált, és kalapált. De sokat beszélek nekik a magabiztosságról, és a kitartásról is. És nagyon élvezik a fiatal kori sztorijaimat is! – Nevetett hangosan.
R: Megosztana velünk is néhány ilyet?
Ö: Semmi komolyra nem kell gondolni, de szívesen. Egyszer elmeséltem, hogy mikor régebben fesztiváloztam, egyik reggel arra ébredtem, hogy kóbor kutyák járkálnak körülöttem, és olyan fejet vágtak, hogy „ha meghalsz, megeszem az arcod…”. Ezen nagyon jót mulattak.
R: Hát elhiszem! Ha jól tudom, elég későn került be az Iparművészeti Egyetemre.
Ö: Igen, mondhatni. Hát 27 éves voltam, ami későnek számít… Akkor felvételiztem oda másodjára. De sosem bántam meg, hogy nem vettek fel elsőre, tulajdonképpen szerencsém volt. Akkor még talán nem voltam teljesen felkészülve rá, még kellett egy év. Nagyon szeretem ezt csinálni, a hírnév sosem vonzott igazán. Éppen ezért érzem magam egy kicsit zavarban… Valahol nehéz elhinnem, hogy azért készítenek velem interjút, amiért a szenvedélyemnek élek, és szeretném azt továbbadni.
R: Pedig pontosan ezért vagyok most itt. Valószínűleg nem tudja, de egy volt diákja hívta fel önre a lap figyelmét. Még egy kérdésem lenne, ha megengedi. Miért pont az ötvösség?
Ö: Hát nem egyértelmű?- Mosolyodott el sejtelmesen. – Ez a szakma gyönyörű!