Az űrhajó hatalmas robajjal lépett a légkörbe, majd szinte lángra lobbant az orra. Mögötte az idegen anyahajó magatehetetlenül lebegett, mint valami óriási förtelmes tintahal. Az elit kommandó tagjai ki sem tudtak kémlelni olyan erővel préselődtek a székbe.

A fékezőrakéták sugara ellensúlyozta a gravitáció erejét, majd óriási gombaernyők terültek szét a küldetéséből visszatérő űrrepülő mögött.

A becsapódás még így is fájdalmasra sikeredett, de a négy férfi, bár kissé kábultan, de sértetlenül megérkezett.

–Gyorsan! –kiáltotta a parancsnok. –El kell küldenünk az üzenetet! –szólt, majd a rádiópanel felé nyúlt.

Hirtelen fémes csikorgás kíséretében az űrhajó oldala felhasadt és becsusszant rajta egy idegen lény. A lábai patára emlékeztettek, a teste szelvényezett kitinszerű bőrbe burkolózott, pofája előrenyúló emberi koponyára emlékeztetett. Karjai viszont borotvaéles hosszú karmokban végződtek.

A kapitány egyszerű űrruhája nem jelentett akadályt a halálos karomnak, mely nem csak a férfit, de a jármű műszerfalát is áthasította. A másik három katona azonnal célba vette a lényt az űrbe kifejlesztett géppuskáikkal. Azonban a golyózápor sem volt elég, hogy azonnal végezzen a förtelmes teremtménnyel.

Az egyik katona feje az űrhajó padlóján gurult végig a másik katona pedig hatalmas vágást szerzett a combjára, mire a lény feje széthasadt és záptojás bűzét árasztva elterült.

–Max? –döbbent meg a sérülés láttán, mely azonnal a gyulladás jeleit mutatta.

–Phil, azonnal küld el az üzenetet. –mondta a sérült Max elterülve. A társa azonban dühödten fordult el a paneltól.

–Nem megy! –kiáltotta a panelra csapva. –Átvágta a műszereket! Mind megfogunk…! –a szeme sarkában hirtelen egy aprócska jelet látott villogni. –Koordináták. –mondta.

Az egyik panel még halvány vibrálással jelezte, hogy némi géplélek lakozik még benne. Ez a panel a földrajzi helyzetükről adott tudósítást.

Pár napja furcsa energiatámadás érte az idegenek anyahajójából a földet. Az egyik csapás délkelet Európát érte, ezzel Görögország nagyrészt a földel vált egyenlővé. A műszerek szerint ebben a romos, temetetlen halottakkal teli pusztaságban landoltak. A közelben azonban egy hadi bázis jele is villogott a térképen.

–Athén. –olvasta a kijelzőről Phil. –A legközelebbi támaszpont Athénban van. Se rádió, se élet közel s távol. –a műszerek néhány pislogás után kialudtak. –A hírt el kell juttatnunk a központnak. –öklével dühödten csapott a földön heverő szörnyeteg fejére. –Mi tévő legyek?

–F…–nyögte Max, akinek az eltelt alig egy perc alatt ujjnyi vastagra duzzadtak az erei a nyakán. –Fuss. –suttogta, majd a feje erőtlenül lebicsaklott.

Phil először arra gondolt, hogy társa a gyáva menekülésre bíztatja, azonban hamar elvetette ezt, hisz nincs hová menekülni. Mindketten jártak az idegen hajó fedélzetén és látták a megszámlálhatatlan mennyiségű gubóban szunnyadó lényt. Mind látták amint a holdbázisra szállított lények gubója megreped a levegő hatására. Akkor a húsz emberből, csak négy jutott el az űrrepülőig.

Csak negyven kilométer. Mi az nekem? –gondolta, majd eldobta a fegyverét. Levette súlyos űrruháját, csak az alatta lévő könnyű öltözetet hagyta magán és eltekintett a messzeségbe, amerre a műszer a halála előtt a jel forrását, azaz Athént jelezte.

Jobb láb belégzés bal láb kilégzés. Tempó, tartsd a tempót.

–Huh! –szuszogott Phil. Miközben minden erejével a futásra koncentrált, fejében a több hónapos kiképzés gyötrelmei elevenedtek meg, valamint a mindennapos gyakorlatok. Na meg persze, hogy ez mennyire kifizetődött most. Még szerencse, hogy a nagypapájától kapott adventi naptár csoki kockáit sem falta be egyszerre.

Athén még húsz kilométerre volt, mikor Phil lába gyengülni kezdett. Érezte, hogy az ereje mintha elhagyná, pedig ennél már hosszabb távokat is lefutott. Akkor persze nem volt túl egy ütközeten az idegenekkel, de azért furcsállta, hogy egy óra futás után ennyire kimerült.

Talán őt is megmérgezte valamilyen módon az a lény. De az is lehet, hogy a földet ért csapás, valamilyen sugárzást hagyott hátra. Erre bizonyíték lehetne az épületek faláról olvadt betonként lassan lefolyó vakolóanyag. Ez a sugárzás talán lassan megöli, ahogy keresztülmegy rajta. Talán másokat is megölt. Lehet, hogy ő az egyetlen élő ember és minden erőfeszítése hiábavaló.

A meggyötört hangulat ellenére sem hagyott fel a folyamatos futással, mert hát ha már úgyis ő az utolsó élő ember, akkor legalább megbosszulhatja a népét, sőt az egész faját.

Alig több mint kétórányi futás után megérkezett Athén városba, ahol a környezet megcáfolta az emberiségről alkotott elméletét. Fosztogatók minden üzletet kirámoltak, még az antikváriumokat sem kímélték, mert mindhiába a kártyatranzakció gyorsasága, ha az árú ingyen is elvihető a zűrzavarban. Néhányan még most is ott voltak a romok közt bujkálva, persze nem kerülték el Phil figyelmét.

Egy katonai őrjárat pár figyelmeztetőlövéssel riasztotta szét a fosztogatókat, azonban megakadt a tekintetük a folyamatos céltudatosan futó emberen. Gyorsan mellé hajtottak a terepjáróval, hogy elkergessék, azonban megváltozott a véleményük, mikor a közelébe érve az egyikőjük megpillantotta a válla tetoválását.

–Uram, maga meg mi a fenét keres itt? –kérdezte a katona lepattanva a járműről. Phil azonban nem állt meg.

–Ismered a tagot? –kérdezte a társa.

–Nem, de a tetoválását igen. –felelte. –A holdbázis elit egységei kapnak ilyen jelzést.

Phil megtorpant, mintha csak most hallotta volna meg a kérdést. A lábai remegtek, a tüdeje lángolt. A szája kiszáradt, és nem volt képes egy szót sem kiejteni. Az egyetlen dolgot tette, amit megtehetett. Elővette zsebéből az aprócska adathordozót, melyből mindenkinél volt egy, a biztonság kedvéért.

–Remény. –nyögte ki, majd térdre rogyva felemelte a kis eszközt.

A katona elvette a kis kártyát, miután Phil abbahagyta a remegést.

A bázisra alig fél óra alatt visszatértek és első dolguk volt a kártya számítógépbe helyezése. Ennek következtében a rendszer önállósította magát. A képernyő vibrálva különféle adatok és kódok érthetetlen sorát mutatta, majd egy üzenetet továbbított, végül lekapcsolta magát visszaadva az irányítást a bázisnak.

Az üzenet hatására egy föld körüli pályán lévő fegyver a Thor célba vette a tintahalat, mely lassan mozgott a föld irányába. A kísérleti fegyver kinetikus sugarai közvetlenül az élőlények agyát támadja, ezáltal nem áll ellent neki semmiféle páncélzat.

Az űr némaságában egy fénycsóva lövellt keresztül egyenesen a tintahal szerű hajóba. A benne alvó lények szem és orr üregein zöldeskék miazma bugyogott, míg a tintahal csápjaival kapálózva megpróbált kitérni a sugár útjából. A túléléshez azonban már késő volt. A lény rángatózva a holdnak ütközött, majd nem kapálózott tovább.

Azóta évszázadok teltek el, de soha nem feledték el Philip P. Dais nevét. A katonáét, aki egészen a holdtól az Athénig szállította el a Thor nevű űrágyú indítókódját. Megpróbáltatásai a halálához vezettek, de életét az emberiségért áldozta.