Híradó

 Az eddig kitűnően összeszokott csapat most unottan méregeti egymást az ügynökség falain belül annál a négyszögletes asztalnál, ahol karrierjük két éve beindult. Úgy tűnik, feladják a küzdelmet. Csendben várják a hírigazgatót. Nem kell tovább izgulniuk, hamarosan megjelenik Gy. Szabó úr.

-         Nos, mi az a fontos, ami nem várhat a Hírek utánig? – érdeklődik Szabó, és még csak széjjel sem néz a munkatársak között, annyira felbosszantja beosztottjai látszólagos tétlenkedése.

-         Kriszta vagyok, Tóth, és a bűnügyi rovatot vezetem.

-         Hagyjuk a blablát, a lényeget! Mindjárt kezdés!

-         Erről akarok mondani valamit. Senki sem ölt meg senkit az elmúlt huszonnégy órában.

-         És? Volt már így. Akkor valaki biztosan öngyilkos lett. Maga nem talált rá??

-         Nem, nem uram. Senkire se.

-         Tömeggyilkosság? Kivégzés? Tömeges erőszak? Tűzvész? Háromfejű csecsemő? Semmi?

-         Semmi.

 Tóth Krisztina bátorságán, hogy az igazgatóúrnak elsőként számol be a nem várt helyzetről, a többiek is felbuzdulnak, és egyenként színt vallanak.

-         A helyzet az, hogy én sem találtam semmit. – Róbert hangja úgy árad szét a falakon belül, mint valami óriás szaxofoné. Nem véletlenül tudósít ő külhonról. Ha egy másik országban lennénk, az egész világ a tévéképernyők előtt biztos, hogy az ő műsorain csüngne, ami jelenségnek csupán a nézettség és nem az ő rendkívüli tehetsége szabna határt. Ha ismernék K. Róbertet, el is csábítanák innen!

-         Csak lezuhant valahol egy aprócska kis utasszállító benne vagy százhúsz szerencsétlenül járt áldozattal?! Kiszakadt kezeket, fák ágain himbálódzó lábakat akarok minden második képkockában látni! És vért! Vért! Vért! – Dühöngése közepette az asztalra csap a góré.  – Az isten szerelmére, ez olyan nagy dolog? Egy francos gép százhúsz halottal!?

-         Nem történt semmi ilyesmi.

-         Kilencven ’véletlenül’ – kacsint – elcseszett élet?

-         Nem!

-         Hatvan mihaszna, feláldozható, félőrült bolond, akiknek pont azon a gépen kellett lenniük?

-         Mondom, hogy nem!

-         Legalább egyetlen icipici halottacska? Annyi tavacska közül válogathatnak, és maguk egy partra vetett hulláról sem tudnak? Mit bánom én, ha hosszú uszonnyal a lábuk helyett meg egy-két rémülten világító szemmel!

-         Senki sem fulladt meg. Semmilyen lény. Továbbá sem gép, sem ejtőernyős, sem ismeretlen eredetű tárgy nem zuhant le az égből. Sajnálom uram.

 Tóth kisasszony lelkiismeret-furdalása igen látványos, ez hangján, mozdulatain, de legfőképpen azon mutatkozik meg, ahogyan szemlátomást természetellenesen pislog.

-         No, no, no! Ez már az én területem! Lehetne akár sellőlány, aki egy másik világról keveredett közénk – szól közbe János, mintha nem értené meg a lényeget.

-         Jánoskám, akkor gyerünk! Ne húzzuk baromságokkal az időt! Mi hírrel szolgálsz nekünk? – Az igazgató egyre idegesebb, bár tudja, mindig van megoldás.

-         Hát, szóval, a helyzet az…

-         Értem. Ülj vissza, kérlek! Akkor te, Natikám? Nálad mi újság? Bízhatom benned?

-         Nem voltak viharok, árvizek…

-         Sejtettem. Valaki még játszani kíván az idegeimmel? – Mivel mindenki hallgat, ezért pár másodperc elteltével folytatja. – Akkor tudják, mi jön most. Sorsolunk. – Hirtelen nyugodtság veszi körül aprócska auráját.

Ekkor lép be az ajtón az öreg Mihály bácsi.

-         Mi folyik itt? – kérdezi.

-         Ez nem tartozik magára. Itt fontos dolgokról esik szó. Híreket gyártunk.

-         Tudom én azt, hogy is zajlik az ilyen! Csak kimennek az utcára, és máris történik valami. Így könnyű. Engem meg parkolópályára tettek, mert csak kedves hírekkel tudnék szolgálni. Mint most is. Bár ami azt illeti…

-         Várjunk csak! Maga tudott hírt szerezni az elmúlt huszonnégy órából? Olyat, amilyen megmentené a jó hírnevünk?

-         De még milyet!

-         Akkor nem kell azt csinálnunk! – örvendez Kriszta.

-         Azt már nem! Hogy egy ilyen senkiházi húzzon ki a csávából! Én vállalom! Ölök!

-         Ne már Róbert! Erre semmi szükség. Hallgassuk meg Misikét, aztán döntsünk. Együtt.

-         Határoztam édes Krisztám, és ez végleges. Ölni fogok.  – Ekkor férfi munkatársa felé fordul, majd kimondja a nevet, amit amúgy mindenki sejt. – Éspedig téged János!

-         Erre semmi szükség – védi magát a fenyegetett.

-          Ez őrültség! – vélekedik Tóth kisasszony is.

-         Akkor nem így gondoltad, amikor beléptél közénk! Együtt eszeltük ki a Tervet! Amikor felvetted a fizetésed, tudtad, miért is kapod!

-         Mint ahogy te is Robikám – kel védelmére hölgy kollégájának János.

-         Uraim, higgadjanak le! Krisztának igaza van. Első körben hallgassuk meg, mi híre van ennek a félnótásnak. Mihály bátyám, ugye kimentesz minket a slamasztikából? – Az igazgató úr is hajlik a békésebb megoldásra, annak ellenére, hogy hangja gúnyosabb, mint mikor valódi ellenség veszi körül. Persze ez is csak nézőpont kérdése.

-         Nem bánom, legyen. De ha csak kamuzik, én isten bizony megölöm Jánost!

-         Szólhatok egy szót? – Misi bá’ a zsebében kotorászik.

-         Ha kérhetném, ne húzzuk az időt, mindjárt kezdés!

-         Tessék! – Mihály egy borítékot vesz elő és az igazgató úr elé teszi, aki mostanra már a többiek között ül, természetesen a neki fenntartott igazgató fotelt foglalja el. Csak Mihály bá’az, aki még mindig áll.

-         Ez mi?

-         Az én hírem.

-         Olvasd fel!

-         Azt nem lehet.

-         Miért?

-         Mert én nem vagyok hírolvasó. Sem tudósító. Már nem. Emlékszik?

-         Az most nem számít.

-         Dehogynem számít. Minden számít. Ez is.

-         Üres mi?

-          Hogy feltételezhet rólam bárki is ilyet?

-         Azonnal indul a főcím! – Kriszta retteg.

-         Már én is hallom. Erre nincs időnk! Add azt a papírt, had rohanjon vele… a Tóth a stúdióba.

-         Három, kettő, egy… Felvétel indul!

-         Kedves nézőink! – kezdi Tóth Krisztina. – Ez itt a déli híradó. Az események gyors leforgása közepette engedjék meg, hogy cenzúrázatlanul, első kézből informálhassam önöket.

-         Érti, hogyan csigázza fel a kedélyeket! – János elégedetten bámulja az ügynökségi televízió élő adását, hiszen úgy fest, megússza, hogy gyilkosság áldozata legyen.

-         A köztévé hírügynökségében brutális gyilkosság történt. – T. Krisztina hangja elcsuklik.

-         Mi ez a szarság? – János dühe, de még inkább a félelme rávetődik környezetére.

-         Nem tudom, kérdezzük meg... – Natália Mihály bá’-ra mutat, vagyis csak mutatna, tudniillik hűlt helye a hírhozónak.

-         Hol vagy öreg? – kiáltoznak. Sehol sem látják.

-         Állítsuk le Krisztát! – János ijedten fel’ s alá járkál, miközben még mindig Mihályt keresi.

-         Azt nem tehetem. – Hogyan is tehetné, hiszen az igazgatónak mindene a Hírek.

-         Végül is, minek? Még nem tudjuk, hogy ki ölt meg kit! Azaz fog… Az is lehet… – Róbert ezt a kellemetlen mondatát nem fejezi be. Hol az igazgató, hol pedig János tekintetét fürkészi. Terve van. Mégpedig önmentő terve. Holott az se biztos, hogy szüksége lesz rá.

-         Ha egy ujjal is hozzám mernek nyúlni, akkor ki vannak rúgva! Ezt garantálom!

-         Mit fenyeget minket? Maga nincs is a Szabályzatba foglalva. Emlékszik? Hát hogyne! Hiszen elsősorban ön alkotta meg. Csak mi, munkatársak ölhetünk és lehetünk áldozatok abban az esetben, ha nem hozunk híreket!

-         Milyen igaz ez János. Azt ajánlom, inkább higgadjon le, és hallgassuk végre a Tóthot! Ne keltsünk feleslegesen pánikot! Maguknak muszáj mindig mindenről előre tudniuk? Feltételezések!

-         …Róbert brutális módon végzett kollégájával… – itt semmilyen név nem szerepel, ezért rögtönözni kényszerül – Magyar Jánossal, a… 

-          Ezt nem hiszem el! – János már a menekülési útvonalon agyal.

-         Semmi értelme meglógni. Most végzek veled! – Róbert pillanatok alatt átszellemült a feladatra. – Mindent a kedves nézők érdekében! Hiszen ide igazi hírek kellenek, és nem olyan pitiánerek, mint, hogy valaki egészséges újszülöttnek adott életet egy nevenincs faluban, vagy, hogy hány ismeretlen eredetű tárgy zuhan le az égből fura kis gülüszemű alakokkal! Sajnálom János! Igazán sajnálom. – kis szünet – Vér kell ide, ijedség és pánik! Hallottuk! Mindnyájan hallottuk! Vér és pánik! – ordít, és Magyart kergeti. Ha sikerül utolérnie, akkor valószínűsíthető, hogy akkora adrenalin-lökettel, amennyi az elmúlt pár percben áradt szét a testében, használni is fogja a zsebében lapuló kését. Már a kezében markolja…

 Tóth Kriszta könnyes szemmel olvasta végig a papíron álltakat. Váratlanul érte, hogy valóra vált a Titkos Szövetségük, miszerint, ha senki sem hoz híreket, megoldják maguk a brutalitást. Valójában nem is ez történt, vagyis nem úgy, ahogy tervezték. A Szabályzat ki lett játszva. Bevonzották? János halott. A hogyannak lehet itt bármilyen jelentősége?

 Misi bácsi a hibás, gondolják az életben maradottak. Mert ő ugyan hírt hozott, de milyet? És miért? Miért csatlakozott ehhez a szemérmetlen bandához? Senki sem kényszerítette, el sem várták tőle, ő csak egy régi bútordarab a múltból. Valamikor a sportrovatot vezette, de amikor jöttek az újak, lesöpörték a színről. Az újakhoz pedig egyre kegyetlenebb hírek is jártak. Egy ideig mindenki örült ennek, hiszen rájuk figyelt az ország. Néha még külföld is. De ez a nap egészen másmilyen. A béke napja. Sehol semmi gyalázat. Mindezidáig.

 Natália sejti, hogy hol lehet Mihály bá’. Nem sokkal később meg is találja a Duna parton. Már nem él. Elvitte a bánat. A világfájdalom, ami maga az ember. Nem a lelkiismeret végzett vele, hiszen ő nem is tudta, hogy összecserélte a borítékokat. Arról sem volt sejtése, hogy ez megtörténhet, hiszen ő csupán egyetlen levelet írt.

 A halott test zsebében egy másik boríték lapul. Natália olvasni kezdi a benne lévé papírost. Hamarosan rádöbben arra, hogy mi is történhetett. Ezt a papírost, amit remegő kezében szorongat, ezt kellett volna felolvasnia kolléganőjének, és nem azt, ami ország-világ előtt elhangzott. Amiről nem tudni, ki és miért írta. Továbbá az is kérdés, hogyan csempészte bele… apropó, és honnan tudta…

Megjegyzés:

Azt nem tudom, hogy mennyire lehetett szándékos a tudatalattim befolyása, mindenesetre amikor elkészültem, beugrott a Gods of Accident (Isteni színjáték) című filmdráma. Felfedeztem némi hasonlóságot a mondanivalók között, így ha azt vesszük, megcsináltam!:) Újragondoltam egy filmet, ugyan más véggel és más kérdőjeleket hagyva hátra, de arra jó volt, hogy ismételten bebizonyosodjon, hogy az összes emberi agy egyazon törmelékek között válogat. Az a jó kis kollektív tudatalatti. :)