Bűnben élők

 Sokáig mondogatták az ismerősei, hogy Zakarias atya sorsa eleve elrendeltetettségre volt ítélve. Számukra érthetetlennek és maradias felfogásukkal pedig teljességgel összeegyeztethetetlennek tűnt az, ahogyan a pap mindenféle mesterkedés nélkül kerülte ki tézisük, és ráadásként mindennek dacára idejekorán Isten szolgálatába állott. Nem volt papnak való, de hát ki lenne az? Hogy miért állították ezeket a kissé ellentmondásos dolgokat ennyire határozottan a Zakariast ismerők? Nos, talán mert leginkább abban hittek, hogy senki sem kerülheti el a sorsát. Úgy vélték, hogy a szüleik örökségei bennük élnek. Vallották, hogy az adott kort, mely láttatva is oly megfoghatatlan tud maradni, nem téveszthetjük szem elől. Persze kivételek mindig vannak, éppenséggel ez a történet is egy ilyet készül elmesélni, független a mendemondáktól.

 Zak anyja falubéli tanítónőként, míg apja papként buzgólkodott a se rövidnek se hosszúnak nem mondható életük során, ami túl könnyedén és hamar felhagyott az izgalmakkal, annak ellenére, hogy szakmájuk gyakorlása pont, hogy az ellenkezőjét adhatta volna meg számukra. Csak az az istenverte szorongás, ami mindvégig jellemezte az életük, ne bújt el volna mindenhová! Mindkettőjüket egy olyan betegég taszította el a csendes, visszahúzódó fiútól, amit mások már rég elfeledtek.

 Zakarias, akinek mindenféle alapozás nélküli élete korán kisiklani látszott, igyekezett önmaga felépíteni a saját egyszerű életét, elvonatkoztatni az elvárásoktól és a tragédiáktól, amik őt érték.

 A templomban, ahol szülei halála után a rövidre szabott gyermekkorát élte, nem volt szokás a karácsonyi csillagszórózás, indokolatlan tiltása máig ott szorong Zak háborgó lelkében. Gyerekként még inkább megviselték a folytonos tiltások.

 Fűtetlen, rideg szobában élte mindennapjait, ahol csupán a kőfalakban rekedt csapadék magas páratartalma volt képes megmozgatni a kisgyermek fantáziáját. Ennek okául az ablaktalan szoba, és a dohos levegő is egyaránt rászolgáltak, mert egyformán, kéretlenül ülepedtek rá a fiúcska mindennapjaira. Beivódtak a zárt térbe, úgy, mint szülei szorongásai a kisfiú lelkébe, hogy ezek aztán minden egyes éjjel tovább érjenek a hűvös éjszakában.

 Csupán egy arra tévedt üstökös váratlan érkezése hívta fel Zakarias figyelmét arra, hogy változtathat sorsán. Neki nem kell beállnia a sorba. Fiatal kora ellenére egyvalamivel ő is egyetértet. Azzal, hogy Istennel minden lehetséges. Csakhogy a közeg adott, az elvárások pedig felelősségteljes pappá nevelték ki a gyámoltalant. Hol marad ő a történetben?

 Barátok nélküli életében és a lelki-testi társat helyettesítő imáiban csakhamar rádöbbent, hogy lelke üres délibáb, erőfeszítései hiábavalóak, és senkihez sem tartozik úgy isten igazából. Reménytelenül próbált kapaszkodni a Teremtő létezésébe, mégis megfojtotta a saját világának ködös magánya. Ebből a kettősségből nincs kiút, ő erre született.

 Azt tanították neki, hogy ha nem ellenkezik, akkor idővel megnyílik számára a mennyország kapuja, de ha a saját, önfejű és ízléstelen világába lép, akkor pokolra jut. Élete így is az volt, egy végeláthatatlan szenvedésáradat, amiben az eltemetett álmokba való kétségbeesett kapaszkodása jelenthetett számára némi vigaszt.

 Ahogy múltak a többnyire keserves évek, évtizedek, lassan már senkihez sem szólt, a többiek is kerülték az állandó elégedetlensége miatt, amit bárhogyan is próbált leplezni, nem sikerült neki.

 Idővel mégis ki tudott lépni a kényszerű fogságból, és beszédbe elegyedett egy ifjú papnövendékkel. Úgy vélte, a másik is hasonló utat jár be, mint ahogy saját maga tette ezt egykoron. Hamar összebarátkoztak, mígnem Zak a túlontúl nagy érzelmi telítettségében az egyik pőre éjszakában elkapta a növendék nádszálvékony derekát, és letépte róla az azt takaró fekete vásznat. Egészen a fiú belsejébe szeretett volna költözni, annyira szerette őt, már-már bálványként imádta, amit viszont a korbácsként szolgáló vallása tiltásra hivatott.

 Tettét több is követte, egészen addig, amíg végül saját maga nem jelentkezett a plébánián, hogy megvezekelhesse mocskosnak bélyegzett bűnét. Agg korára kitaszították, lázadók és haramiák célpontjává tették. Földönfutóvá lett, zord erdők szolgálták a menedékét.

 Teste pár hónapnyi vándorélet után elcsendesedett. Forró kemencében vezeklő lelkével egyetemben égették át a másvilágra. Ezzel büntették meg, amiért nem volt képes mások elvárásai szerint élni. Követni azt a sorsot, melyet őhozzá gondoltak.

 Díszes koporsó helyett hamvait egy urnába tömködték bele, amit bajtársa, az áldozati bárány szerepébe bújtatott tanonc barátja kétkezűleg készített el számára. Egy félénken induló aktus legszenvedélyesebb pillanatait égette bele a kehely ívelt oldalába, tizenkét apró képben, így örökítve meg ezzel azt a bűnt, ami a hitnélküliségből egészen az templomoltár elé vezette.

 Ezzel a cselekedetével a barát Istennel kötött frigye révbe ért. Zakarias atya kétes közeledését utóbb mindenféle magyarázkodást mellőzve megértette, de ő maga sohasem gyakorolta azt másokon. Az urnát szobája melegében őrzi.