Az öntudatra ébredés evolúciójából (játékon kívül)

 A mi családunk bírja a fájdalmak formáit. Miazhogy! Keresi, és addig nem nyugszik, míg az önnön gerjesztett szomorúsága a tetőfokára nem hág a lelkekben. Tipikus magyar szokás lenne ez? Vagy egyszerűen azé a gondolkodó fajé, akit embernek hívnak? Lehet, nem tudom. De mi voltaképpen nem is vagyunk magyarok, az emberi voltom pedig… Hagyjuk! Mindenki más tőről fakadt és más-más nemzettségben találta meg a helyét. Kezdjük a nagyapával, akit egész Indiáig cipelt az az izgatott kíváncsiság, ami végül a veszte is lett. Onnan nem lehet csak úgy visszatérni, mint ahogyan a kanyargó Nílus partjáról sem, vagy a légies napfelkeltékben pompázó Kenyából, vagy éppen egy égig érő, ír tengerparti világítótorony egyike mellől sem lép le úgy az ember, hogy azzal ne okozna bonyodalmakat saját és mások életében.

 A mamám ennél jóval kishitűbb lelkületűnek számított, számára már az is egy utazással ért fel, ha az egyik szobából a másikba keveredett, mindezt jóformán céltalanul, a megszokás rabjaként, vagy mert neki ez az élet jutott osztályrészül. Mert az a fösvény akarat, ami vezérelte, nem engedte kilépni a saját maga gerjesztett fogságából. Látszólag jól érezte magát, mint ahogyan azok a rokonok is, akiket csak szegről-végről ismerek, és akiket ha lehet, tagadok, mert nem tudom harag nélkül elviselni, ha hozzájuk mérnek.

 Egyesek családfáról beszélnek, mások génekről, megint mások az elkerülhetetlen sorsszerűségről és a közbe ékelődő családi háttérről, mint fontos befolyásoló tényezőről, amikor azon töprengenek, hogy az életüket vajon mi alapján élik le.  Kell lennie egy meghatározó pontnak, hogy értelme legyen a létnek. De mi történik akkor, ha nincs semmi kézzel fogható bizonyíték arra, hogy hozzátettünk valamit az evolúcióhoz, és nem elvettünk? Mi lesz azokkal az emberekkel, akik még ennek a gondolatából is kimaradnak? Hát, vagy elfogadják ezt a szomorú és butácska sorsot, vagy fellázadnak, és saját mendemondákat gyártanak. A mi családunkban csak kevés ilyen győzte le az időt. A legtöbb történet a feledésbe merült. Még szerencse, mert ha nagyobb reflektorfénybe kerültek volna… Belegondolni sem merek. Akad azonban egy legendás történet, egy a sok közül, ami legalább annyira hihetetlen, mint hihető, ami valami véletlen folytán újra és újra beszédtémává válik a szűk családi körben. Annyira szűk, hogy sokszor magammal vagyok kénytelen megtárgyalni a dolgot. Ez nem más, mint az oly sokszor elnyűtt és cafatokra szedett halhatatlanság kérdése. Annyira abszurdum magunkra húzni, mert akár igaz is lehet, de biztosra senki sem meri ezt állítani, lévén nincs rá kézzel fogható bizonyíték.  Hogyan is lehetne? Bennünk biztosan meghúzódik a gének azon mutációja, mely nem képes elengedni a testet a lélektől. Máskülönben miért ragaszkodik valaki olyan az életéhez, aki különösebben nem is él? Jó kis paradox, nemdebár? Nálunk minden második rokon így vagy úgy, de eldobta már legalább kétszer az életét. Ebből az is következik, hogy többször nem jártak sikerrel. Néha viszont igen. Ezt látszik kivédeni pár ellenlábas képzelgése az örök életről, melynek én lennék az éllovasa, hiszen így ez a véres hagyomány legyőzhetővé válhat, mert nálam adott hozzá egy rakás elhibázott gesztus, páran meg igen ügyesen adják alám a lovat. Szóval, a legelejénél illik kezdenem, ráadásul azt is tudván, hogy én nem szolgálhatok vámpíros és farkasos mesével. A tudomány előtt hajbókolok, csakis az olyan előtt, ami nem tagadja meg a hitet sem. Én ebben a párosításban hiszek, mondhatni ez tart életben.

 A mamám sokszor mesélt a múltjáról. Szerintem ő egy igazi boszorkány lehetett, ráadásul leplezetlenül végezte a dolgát. Ha nem látszott rajta, a szemei elárulták. Kemény és gonosz nézése volt.

 Párszor meglestem, amikor furcsán viselkedett, és miután akadt egy kép a fejemben, amivel össze tudtam vetni a látottakat, nem tagadom, izgatottá lettem. Nekem más feladatom nem volt, csak, hogy összerakjam a mozaikdarabkákat azokból a mozzanatokból, amiket a családom művelt. Az anyám lebegését, a testvéreim jajveszékelését és azt a rengeteg perverz szokást, amivel megáldottak minket. Előttem nem lehetett és most sem lehet eltitkolni ezeket a furcsaságokat. Beléjük látok. Ezért van az, hogy amikor csak lehet, külön utakon járunk. Sajnos nem akkora ez a bolygó, hogy megtaláljam azt a pontját, ami a legmesszebb lenne tőlünk. Így inkább burokba zártam magam, amibe nem engedek bepillantást, csak azoknak, akiket én választok ki. Mert nem a hely, ahol éppen vagyunk, hanem a szív és a gondolatok számítanak, még akkor is, ha a közkedvelt kvantumkötődést kihagyjuk a számításból. Na, ez is jellemző rám. Valamibe belefogok, aztán máshol lyukadok ki. Pedig annyira nem is tértem el a tárgytól. Legendát ígértem, de azt nem mondtam, hogy kiről fog szólni. Hogy honnan ered, hogy mitől más, mint a megszokottak. Hogy csírájában érem utol, vagy megannyi átkötésen megy át, míg hozzám jut, és így hozzátok.

 A dolgok ismétlődnek. Így van ez azzal is, hogy nálunk minden elsőszülött gyermeknek keserves élet jutott. A lányok meg egyenesen el vannak átkozva. A mamám mondta ki először ennek igazát, amikor az akkor tizenhat éves nővérem kerek-perec bejelentette, gyermeket vár. Mi, zöldfülűek még nem is sejtettük, milyen sors vár rájuk. De a nagyanyám, ő tudta. A magzat az anya ellen fordul majd, és keserves körülmények között, apa nélkül fog felnőni. Így is lett minden ágon. Aztán jöttem én. Állandóan csak erre tudtam gondolni.  Mi lesz, ha rám is ez a sors vár? Mert az tagadhatatlan, mind megjárták, akik előttem gyermeket hoztak a világra. Egyetlen vigaszom volt csupán, hogy én nem vagyok elsőszülött. De lány, az igen, így jogosan féltem a jövőtől. Láttam, mint élik nyomorult életüket a nők a családunkban. És mindez csak az anyai ágra igaz. A másik szálat inkább hagyjuk. Ott még vadabb a helyzet. Ezért menekülök, és ezért tagadok mindent, ami a családdal hozható összefüggésbe. Még szerencse, hogy engem csak fiú gyermekekkel áldott meg a sors, így ők végre kiléphetnek az átok fogságából, mellyel a mamám érvelt mindig. Az anyám, és az ő leány testvérei, mind-mind áldozatul estek valamely szörnyű legendának. Én meg csak menekülök, és ha sikerrel járok, akkor boldogan hihetném, ez már maga a halhatatlanság. Hiszen engem nem győzött le semmilyen mágia vagy rontás. Ettől különbözünk, és ezért hiszem, hogy nem a gének számítanak, nem a családi kötelék, de még a neveltetés sem. Egyedül a lélek a fontos. Az, hogy önmagát megtalálja. Az öntudatra ébredés. Ennek az evolúciója ejtett rabul, mely mellé, ha kell, legendát is szövök. Éppoly igazat, mint amennyire talányt, ügyelve arra, hogy senki se átkozzon el ezért büntetlenül. Lehet, hogy én is boszorkány lennék? Erről az unokám fog regélni majdan, amennyiben nála is fellelhetővé válik az a fajta öntudatra ébredés, melyet az evolúció hoz létre a tudatalattinkban.