Halmi Sándor emlékére

Gyerekkoromban sokszor voltam húgom keresztanyjánál, Márta néninél Pestújhelyen.

Édesapja, Sanyi bácsi mindig huncutul mosolyogva, tréfálkozva beszélgetett velünk és hamarosan előkerült a „fekete doboz”, a fényképezőgép. Nagyon izgalmas volt amint felülről beletekintve a hálós rácson át láttam az embereket, a tájat. Akkor nekünk még csak Szmena gépünk volt, na meg a jó öreg Baby Box. Még most is hallom a film továbbításának hangját, amikor exponálás után eltekertük a gombot.

Emlékszem fent voltunk a Budai Várban, megcsodáltuk a lovagtermet, a gyönyörű cserépkályhát. Majd egy másik gép ugrik be: húgommal, Judittal és Márta nénivel mosolyogva nézünk bele a lencsébe az aquincumi romokon állva.

Akkor még nem tudtam, hogy hivatásos fotós is volt. Persze ismertem azt a kinagyított képet, amin Kenesei nagyapám a kerítésre könyökölve békésen cigarettázgat. Ezzel nyert első díjat. Úgy gondoltam, valami amatőr versenyre nevezett be vele. Csak lánya halála után, az albumokat átlapozva sejtettem meg, hogy több volt ez annál, mint a fotózás szeretete. Megszállottan fényképezte a családot, a tájat, a kirándulókat, akikkel feleségével, Marica nénivel együtt bebarangolták az országot.

A régi, megsárgult papírok között kutatva egyszer csak egy igazolvány került a kezembe: sajtótudósító. A postás szakszervezet pecsétje volt rajta.

Mindketten a Postánál dolgoztak egész életükben, sőt még a vejük, Rádi Laci bácsi is. Együtt laktak egy szép, nagy kertes házban. Örökmozgó, életvidám emberek voltak. Csak mosolygásra és harsány nevetésekre emlékszem náluk.

Büszkék voltak a kis kertjükre. Nem véletlenül, hiszen a Kertbarátok Körébe tartoztak.

Második otthonuk a Posta volt, a postások, akikkel kirándulni jártak és megosztották szakmai kertészeti ismereteiket.

Ládányi diakép maradt utána a padláson. Ismeretlen helyek, ismeretlen emberek néznek rám róluk. Egy szorgos, boldog élet emlékeit őrzik ezek a képek.

A megsárgult iratokat, az igazolványokat és a fotókat a Postamúzeumba vittem. Örömmel fogadták. Ismerték Halmi Sándor nevét, meg is kaptam tőlük a gyűjteményükből egy fotójának a másolatát.

„Sanyika” – ahogy Marica néni emlegette, anyai ágon volt rokonom. Édesanyja, Kenesei Teréz dédnagyapám testvére volt. Többször jártunk „Mamukánál” is. Még most is őrzöm azt a lombfűrésszel faragott, piros posztóval bélelt dobozt, amit tőle örököltünk.

Halmi Sándor élete szorosan összefonódott családunk életével, de én gyerekfejjel, majd fiatal felnőttként inkább csak élmény szinten figyeltem őket. Élvezettel szívtam be a pestújhelyi kert illatos levegőjét, ettem a jóízű starking almát, nézegettem a lakásban a szépen faragott tárgyakat, amik mind Sanyi bácsi keze munkáját dicsérték. Eredetileg asztalos volt és ezt hobbi szinten később is kamatoztatta.

De igazi szerelme a Posta volt. No meg a fotózás.

Most már az égi angyalokat örökíti meg, az égi kertben metszi az almafákat.

Emlékeinkben őrizzük mosolyát, s az előszoba falán ott lóg kedves turista botja, ami oly sok útjára elkísérte.

Nem volt híres ember, de lábnyomát itt hagyta az utókorra. Neve fenn marad és fotói a késői szemlélőnek is örömteli perceket okoznak.