Késő éjszaka van. Forgolódok az ágyban, nincsen teendőm, sóhajtozok unalmamban. Mit tegyek, hogy végre elaludjak? Netán számoljak bárányokat? Nem, a számoktól csak megfájdul az agyam. Esetleg felidézni egy emléket? Kecseset, szépet? Ezen ötlet alapján gondolhatnék Lilyékre is, az eddigi kalandokra, de már a fáradság attól is eltántorít. Semmi sincs. Szemem nyitva, mégis, előttem csak a sötétség. Az árnyaktól már nem félek, ők sem képesek elfoglalni engem. Mi maradt így nekem?

            Bezzeg máskor harmadannyi időbe telik az elalvás, most miért van kivétel? Testem fáradt, elmém viszont nem pihen. Forognak a gondolatok, peregnek a képek, de a káoszból rend nem terem. Kellemetlen! Az oldalamra fordulok, hátha ezáltal új szemszögből láthatom a világot. Most már a fal néz velem farkasszemet, de én újból és újból veszítek, nem győzöm le. Nem is akarom, lehunyom a szemem, de pár szívdobbanás után megint nyitva lelem.

            Fekete. Mihez tudnám kötni ezt a színt? Éjszaka. Sötét szoba. Bezártság. Szűk hely. Doboz... Koporsó. Az elmúlásra gondolok, vajon mi vár a halál után? Milyen lehet a föld alatt, mikor már a szív nem diktál? Ott is ilyen sötét vár? Tudni fogom egyáltalán, hogy ott vagyok, örökre bezárva. örökre egyhelyben feküdve? Egyáltalán képes-e ezt kibírni az elme? A magányt, az unalmat, a tétlenséget? A csendet? Nem! Nem aludhatok el! Nem akarok elaludni! De ébren sem szeretnék maradni...

            Merész vállalkozás ilyenekre gondolni, főleg ilyen fiatalon, amikor az élet még előttem áll. De milyen hosszú ez a bizonyos élet? És ha eltávozok, vajon újraéledek? Folytathatom a be nem fejezett teendőimet? Láthatom más szemekkel a világ fejlődését? Részese lehetek a jövőnek? Mihaszna a nyolcvan, a száz év, ez semmire sem elég! Többet akarok, nem vágyam az eltűnés! Miféle felháborító kialakítás ez? Hogy működhet így valami, hogy lehet ilyen kegyetlen?

            Na de várjunk egy kicsit... Még ha új életem is lesz, az időm még így is véges. Nem csak az ember öregszik, de a Nap, de az egész Univerzum is. Mi lesz, ha mindennek vége? Mi lesz akkor, amikor már semmi sem fog visszavárni? Amikor majd minden szétfoszlik, és a puszta energia lesz az úr, akkor én mivé leszek, hol lesz számomra az út? Az anyag abban a jövőben már nem kézzel fogható, nem születik új! Vége. Mindennek...

            Nem akarom! Nem akarom a sötétséget! Nem akarom az ürességet! A magasba emelem a kezeimet, próbálok ujjaimmal kétségbeesetten kapaszkodni a létbe, az életbe. Nem fogható meg, nem ölelhetem magamhoz, fél, hogy többé nem eresztem. Típusok, sémák, tervezetek... állatok, növények, emberek... előbb-utóbb mind odavesztek. Velem.

            Elerednek a könnyek, magamhoz szorítom a párnámat, lehunyom a szemem... Erről az éjszakáról csupán ennyire emlékszem...