Petros lassan indult lefelé az úton, abba az irányba, ahol a két nő eltűnt a szeme elől. Végignézett a tengerparton, kezével beárnyékolva a szemét. Tőle nem túl messze meglátta a két alakot, a fehéret és a feketét. Az anya egy kövön üldögélt, szemüvegét levéve, arcát a nap felé fordította. A lány a vízparton állt, a tengert bámulta. A fövenyre kiszaladó hullámok időnként körbenyalták a bokáját. Azután tett néhány lépést befelé. A víz már a térdéig ért, egy- egy felcsapó hullám a combját, a nadrágja szárát nyaldosta. Kissé lehajolt, kezét a vízbe mártotta, mintha hűteni akarná magát. Csupán pár másodpercet töltött így, azután megfordult, kisétált a partra és leült egy kőre az anyja mellé.

A férfi is keresett egy kényelmesnek tűnő lapos követ, letelepedett rá, és elhatározta, megvárja, amíg visszatérnek, tartson bármeddig. 

A nyári hőség így, a víz mellett valamelyest elviselhetőbb volt, mint a házak között, de egy idő után Petros mégis érezte, hogy, erősen tűzi a nap a feje búbját, a tarkóját, és a bőrét, ahol nem fedte ruha.

Végre a két nő felállt, és lassan megindultak visszafelé, az anya rendületlenül kapaszkodva a lányába, kissé bizonytalan léptekkel, szemét ismét a sötét üveg mögé rejtve. Petros megbabonázva nézte Louisát, kecses mozdulatait, könnyed járását a lapos saruban. Hamarosan mellé értek. A férfi tekintete találkozott a lányéval. Fejével biccentett üdvözlése jeléül. Louisa mintha egy pillanatra megtorpant volna, de azután hasonlóképpen fogadta az üdvözlést.

– Van itt valaki? – hallotta Petros az anya hangját.

– Nem, nincs. – válaszolta kurtán Louisa, tekintetét elfordítva a férfiról. Befordultak a St. Vincent utca sarkán és a házak hamarosan eltakarták őket a férfi szeme elől. Ő még üldögélt egy darabig a kövön, figyelte a levegőben kerengő sirályokat, amint zsákmányra lesnek, majd hirtelen mozdulattal lecsapnak a vízre.

A tarkóját már nagyon égette a nap, ezért megindult a sétányon visszafelé, a szálloda irányába. Ahogy közeledett, egyre népesebb lett a part, a víz melletti tavernákban a nyaralók hideg üdítőket szopogattak, fagylaltot kanalaztak, a tavernák közötti csupasz homokos területet pedig a fürdőzők vették birtokukba. Az innen-onnan felhangzó zene egy felismerhetetlen masszává olvadt össze, illatok keveredtek, napernyők tarka kavalkádja védte a nyaralókat a leégéstől. Petros rossz úszó volt, és így egyedül, magányosan nem volt kedve a vízhez. Felballagott a szobájába, a kicsiny konyhában lévő hűtőszekrényből elővett egy hideg sört és kiült az erkélyre.

Megszólalt az éjjeliszekrényen lévő telefonja, de nem vette fel.

– Nem vagyok rád kíváncsi, akárki is vagy. – mondta félhangosan. Bámulta a járókelőket maga alatt és közben Louisán járt az esze. Nem tudta kiverni a fejéből azt, amit Nikolas mondott. „Valami átok ül a családon”. Megvakult Louisa anyja, és a nagyanyja is. Lehet, hogy van valamiféle összefüggés ezek között, és a lány bátyja, valamint az esküvőn lévő kövér ember szinte ellenséges magatartása között?

Petros úgy érezte, hogy most már mindenképpen közelebb akar kerülni a lányhoz. Nemcsak annak szépsége, de az őt körülvevő titok is vonzotta. Ki kell deríteni, mi lappang a háttérben. Nem engedi, hogy valami ostoba hiedelem, babona, átok vagy bármi legyen is az, közé és Louisa közé álljon.          

Úgy érezte, hogy végtelenül magányos. Szinte fájt az egyedüllét. Belesajdult a szíve a vágyakozásba, ahogy Louisára gondolt. Eljátszott a gondolattal, hogy a lány itt van vele, ott ül a kis asztal túlsó oldalán, lábát az erkély korlátján nyugtatja, egy hideg koktélt kortyolgat. A közelsége szinte tapintható volt, a férfi már-már átnyúlt az asztalon hogy megfogja a kezét. Az ágyékában érezte a sürgető vágyat, hogy magáévá tegye a széles, dupla ágyon, hogy egyesüljön vele valami extatikus mámorban a tenger állandó morajától kisérve. 

Ábrándozásából a telefon hangja riasztotta fel. Hosszan, erőszakosan játszott valamiféle vidám, bohókás dallamot, ami sehogy sem illett mostani hangulatához. Nem akarta felvenni, de végül mégiscsak felállt, hogy legalább megnézze, ki akar vele beszélni. A kijelzőn a bátyja, Stefano nevét látta.

– Óh nem bátyus. Nem. Ne kérdezd, hogy vagyok, ne kérdezd, hol vagyok, nem akarok most tudni sem rólad, sem Isabelle-ről!

Kikapcsolta a telefont és besüllyesztette az éjjeliszekrény fiókjába.

Az éhség végül mégis lekergette az erkély alatti, a kis szállodához tartozó étterembe. Halat rendelt, hozzá könnyű salátát, sült krumplit. Nézte a körülötte ülőket és egyre csak Louisa járt az eszében. Családokat látott kisgyerekekkel, fiatal párokat, idősebbeket, de nem volt magányos rajta kívül senki. Legszívesebben felugrott volna, hogy elszaladjon a St. Vincent 3. elé, de erőt vett magán és végül mégis visszament a szobájába. Nyomogatta a televízió távirányítójának gombjait, de a figyelmét egyetlen műsor sem tudta lekötni.

Nehezen telt a nap. Éjszaka rosszul aludt, minduntalan felriadt, félálomban Louisát látta. Azután a cigányasszony jött felé, gúnyosan vigyorogva, göcsörtös ujjaival utána nyúlt. Az ujjak karmokká váltak és belevájtak a húsába, hallotta a gúnyos nevetést: „Soha nem lesz a tiéd a lány” Majd ismét Louisát látta. Háttal állt neki, ugyanaz a fehér trikó és rövid nadrág volt rajta, mint délelőtt. Hosszú haja kibontva. Petros szólította volna, de nem jött ki hang a torkán. Utána ment volna, de nem tudott mozdulni. Louisa megfordult, szemgödre üres volt. A kezét előrenyújtotta, tapogatózva, vakon.

Petros felriadt, izzadt volt, csapzott. Felült az ágyon, egy pillanatig ő is vakon meredt előre, de az utcáról beszűrődő lámpafény és a tenger moraja hamarosan megnyugtatta. Visszahanyatlott a párnára, de már nem jött álom a szemére. Keze az éjjeli lámpa után tapogatózott. Felkattintotta, megnézte az óráját. Hajnali fél öt volt. Tudta, hogy már nem fog tudni elaludni, ezért felkelt, lezuhanyozott, megborotválkozott. Felhúzta a sportcipőjét és elindult a szokásos reggeli futást elvégezni. Pirkadt mikor az utcára kilépett. A tengerparti sétányon egy lélek sem járt. A hajnal hűvös volt és friss, a tenger sós szagát hozta a szél. Még a móló is kihalt volt, a halászok hajói nem futottak még be, a friss zsákmány egyelőre váratott magára. A férfi monoton ütemben, gépiesen kocogott tovább, ezúttal üres, gondolattalan aggyal. Nem gondolt a lányra, mégis, amikor feleszmélt, a St. Vicent 3. előtt állt. Megtorpant. Egy pillantást vetett Nikolas boltja felé, remélte, hogy az idős pékmester sem sürgölődik még az üzletben. Szégyellte volna, ha így látja itt, már hajnalban is a lány háza körül ólálkodni.

A boltban még nem volt senki. Petros gyorsan megfordult és futott tovább, mindegy merre, csak el.

A kisváros lassan ébredezni kezdett, kis platós áruszállító autók jelentek meg az üzletek előtt, hozták a friss zöldséget, tejtermékeket és minden egyebet, ami a mindennapi élethez kell. Kinyitott az újságos bódéja, a buszmegállókban már feltűnt egy-egy munkába induló ember, az utcákon kezdtek megjelenni az autók is.

Petros gyötrő éhséget érzett, de úgy döntött visszamegy Nikolas pékségéhez reggelizni, addig csak kibírja valahogy. Előtte még felment a szobájába, levette a sportcipőt és a melegítőt. Könnyű, világos, combközépig érő vászonnadrágot és pamut pólót vett fel, a lábára egy bőr sarut húzott. Nem akart túl korán érkezni Nikolashoz, mert akkor sokat kell várni, amíg Louisa előkerül, ezért elindult bevásárolni. Betért egy szupermarketbe, amit előtte pár perccel nyitottak ki. Vett néhány tányért, poharat, evőeszközt, szalvétát, egy serpenyőt és egy kisebb lábost. Elégedetten cipelte az új szerzeményeket. Igazából nem is vette észre, hogy hosszabb tartózkodásra rendezkedik be.

Csak fenn a szobában jutott az eszébe, hogy mindez még nem elég ahhoz, hogy összeüssön magának valami gyors ebédet vagy vacsorát. Még kellene némi fűszer, zöldség, tojás és egyebek.

Legyintett egyet, amikor rájött minderre. Majd legközelebb. Most irány Nikolas és egy jó reggeli. Elég sok időt töltött el a vásárlással, már nem ér túl korán a pékségbe.

Az idős pékmestert az üzletben találta. Volt néhány vásárló bent a boltban, ezért beállt a sorba ő is. A narancslével és a juhtúrós péksüteménnyel kiült a bolt elé és várt. Várta a lányt és nem tudta hogy férkőzhet a közelébe. A percek egyhangú lassúsággal teltek, a boltban mindig volt valaki, Nikolas nem tudott kijönni, társalogni vele. Úgy tűnt, soha nem jön el a tíz óra. Petros nem tudott egy helyben maradni, felállt az asztal mellől és elsétált néhány háztömbnyire. Végre az óramutató a tízes felé közeledett. Sietett vissza, elfoglalta a helyét az asztalnál.

Tíz óra után néhány perccel megjelent Louisa és az anyja. A mama feketében. Petros már tudta, hogy a férjét gyászolja, rendületlenül, húsz éve, és valószínűleg mindhalálig. Nikolas elmesélte, hogy Mariának hívják és soha nem látta más színű ruhában csak feketében.  Louisán ezúttal világoszöld nyári ruha volt. Szinte még ki sem lépett a kapun, az enyhe szellő máris játékosan belekapott a finom kelmébe. Kissé fellibbentette a szoknyát, utána hozzátapasztotta a ruhát a testéhez, láttatni engedte az ingerlő körvonalakat.

A két nő ugyanabba az irányba indult el, mint előtte való nap. Petros is ugyanúgy letelepedett a kőre, szemét sem véve le róluk. A séta végeztével az üdvözlés is ugyanúgy történt, mint előzőleg. Egy enyhe fejbiccentés, de ezúttal Louisa anyja nem vett észre semmit.

Petros azt hitte, megőrül a türelmetlenségtől.  Meddig fog ez így menni? Ő már ma a magáénak akarta tudni a lányt. Hallani akarta a hangját, bele akart nézni a szemébe, meg akarta fogni a kezét, beszélgetni vele.

De nem történik semmi. Semmi, semmi.

Felugrott a kőről és utánuk eredt. Megtorpant, amikor azok ketten a kapuhoz értek. Louisa véletlenül hátrapillantott, észrevette a férfit néhány lépésnyire maga mögött. A kezével félreérthetetlen mozdulatot tett, azt mutatta neki, várjon.

Petros szíve nagyot dobbant. Sietett Nikolas boltjához és leült a kis asztal mellé, onnan tartotta szemmel a kék házat.

Loiusa bekísérte az anyját a házba, de nem telt el néhány percnél több, amikor ismét megjelent a kapuban. Fejét körbeforgatta, a férfit kereste a tekintetével. Petros felugrott az asztaltól és indulni akart hozzá, de a lány határozott léptekkel tartott felé, ismét intve, hogy maradjon, ahol van. Petros visszaült, a lány megállt fölötte. Egy pillanatig nézte a férfit, majd megszólalt:

– Csak az idejét vesztegeti. Kérem, ne zaklasson! Ne jöjjön utánam! Nem az esetem.

A hangjában és a tekintetében valami végtelen szomorúság, fájdalom bujkált. Már fordult is meg, hogy elmegy. Petros felugrott a székről, és elé állt.  

– Nem engedem, hogy így itt hagyjon!

Louisa ránézett, barna szemében nyoma sem volt indulatnak, vagy haragnak.

– Nincs értelme. Higgye el!

Arrébb lépett, kikerülte a férfit és elsietett a házuk felé. Petros úgy állt ott, mint akit leforráztak. Megfordult, hogy elpanaszolja Nikolasnak az esetet. Nikolas az ajtóban állt, mindent látott, hallott, nem kellett neki mondani semmit.

– Miért? –kérdezte Petros. Az öreg megvonta a vállát.

– Ezt csak ő tudja – felelte.

– Soha nem hittem, hogy van szerelem az első látásra – morfondírozott Petros.

– És most már hiszi?

– Most már nemcsak hiszem. Tudom.

– Háááát fiatalember – mondta Nikolas, hosszan elnyújtva a szót – Maga tényleg nagyon elszántnak látszik. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni magának. Már az én kíváncsiságomat is nagyon piszkálja, hogy miért ez a megátalkodott visszautasítás. Ehhez nem elegendő az anya vaksága. Loiusa egészen biztos nem fogja az egész életét feláldozni a szülői szeretet oltárán. El sem tudom képzelni, mi baja lehet egy ilyen jó kiállású fickóval, mint amilyen maga. Szavamra, jól mutatnak együtt.