Egy teljes napig senki rájuk sem nyitotta az ajtót. Enni, inni sem kaptak, és a csend egyre elviselhetetlenebb lett. Aztán érezték az erős gravitációs nyomást, a recsegés-ropogást, ahogy a hajó a jeget törte maga előtt. Megértették, hogy megérkeztek úti céljukhoz, és hamarosan egy Maián fognak landolni. Karra kétségbeesetten próbált kapcsolatba lépni a bolygó tudatával, panaszt tenni, elmondani, hogy messzi földről érkezett követek ők, akikkel igazságtalanul bántak. De furcsa mód, semmilyen választ nem kapott, és nem érzékelt fejlett bolygó-tudatot maga körül.

– Ne fáradj – mondta csendesen Karsal –, ez nem egy Maia. Ez csak Ajbársa, egy légkörrel rendelkező bolygó, amelyre egy Maia kiterjesztette a jégpáncélját, hogy megvédje a világűrből záporozó meteoritok és aszteroidák ellen.

– De miért kell neki ez a mellékes bolygó?

– Mert a Maiát nem szennyezzük be, és nem okozunk nekik fölösleges fájdalmat. Gyárakat, bányákat esetleg csak a hegyek gyomrában alakítunk ki. Az ilyen tudat nélküli bolygókon kereskedelmi és építőipari központok vannak. A Maiának ezzel nem kell foglalkoznia, így zavartalanul folyhat rajta az élet. És innen sajnos nem tudjuk elérni a Maia tudatát.  

Alkonyodott, mire leszálltak a csöppet sem barátságos bolygófelszínre. Mindent hó borított, és vadul süvített a szél. Kirángatták a foglyokat, és a hideg, fagyos földre lökték őket. Karra szétnézett, és látta, hogy egy hatalmas völgykatlanban parkoltak, rajtuk kívül semmi nem volt ott, csak a megszürkült ég, és a távolban egy kopár hegylánc.

– Azok ott Rudark hegyei – súgta neki Karsal. – Mögöttük van egy nagyváros, a bányák és a kereskedelmi központok.

Meglepődve tapasztalták, hogy a harcosok a hajó mind az öt siklóját kihordták, és repülésre készültek. Izgatottak voltak, és szoros gyűrűbe tömörültek Parázsnok körül. Vezetőjük fontoskodva beszélt, és rájuk zúdította kemény parancsait:

– Ez a küldetés nagyon fontos, megértettétek? Ha elrontjuk, Aggor száműz minket, szóval mindenkinek legyen a helyén az esze! A Hamu Szeméhez fogadóban szállt meg, felismeritek a sebhelyről. Éjjel támadunk, és vigyázni kell, mert nagyon erős a rohadék. De mi öten leszünk, ő meg csak egyedül. Ahogy alkalom nyílik, öljétek meg! Nem szabad habozni, mert ha csak egy kicsit is bizonytalanok vagyunk, elkap minket! Szóval, aki leghamarabb meg tudja szúrni, az jutalmat fog kapni! Menjetek, készítsétek elő a terepet, én is mindjárt utánatok megyek, csak van még itt egy kis elintéznivalóm.

Felröppent négy sikló, az ötödiket Parázsoknak készítették elő. Karra halálra válva figyelte a kivégzés előkészületeit, és megborzadt az előzőleg végighallgatott hidegvérű, gyilkos tervtől. Bárkit is akartak eltenni láb alól, aljas módon, sötétben támadva akarták tenni, és ettől az arcába szökött a vére. Karsalra nézett, de az is falfehér volt, és látszott, hogy nem sok ereje maradt harcolni. Karra most összeszedte magát, és odasúgta neki:

– Figyelj, van egy tervem, megszökünk innen. Egyszer az életben, kérlek hallgass rám. Mikor szólok, egyszerre csiholunk egy nagy tűzförgeteget, aztán mutatok egy kis trükköt, s mikor kurjantok egyet, te egyenesen szaladj annak a siklónak az irányába. Indítsd be a motorokat, s mikor érzed, hogy beugrottam melléd, húzd fel a kormányt!

Karsal elképedve bámulta a tüzelő homlokú Karrát, és automatikusan bólintott. Meglepte a szőke fiú határozottsága. Parázsnok most kaján vigyorral közeledett feléjük, mindkét kezében kivont kardokkal. Őrzőik kicsit eltávolodtak tőlük, hogy helyet adjanak a parancsnok támadásának. Akkor Karra felmordult:

– Égesd, Karsal! – Azzal már zúdították is ki tenyerükből a vörös, tüzes pászmákat. Karra barna szeme hirtelen aranysárgára váltott, majd hatalmas, nagyot villanó szikrák pattantak ki belőle. Mindenkit elvakított az erős fény, és akkor Karra felkurjantott:

– Futás, Karsal! – és még meg is taszította az elképedt fiút.

Karsal villámgyorsan kapcsolt, és két ugrásból a siklónál termett. Karra csak úgy szórta szeméből a fényt, a harcosok kezükkel próbálták védeni szemüket a villámok elől. Semmit nem láttak és teljesen összezavarodtak. Parázsnok csak annyit érzett, hogy valaki irtózatos erővel földhöz vágja, majd hihetetlen gyorsasággal odavág neki. Mire reagált volna, már másik irányból érkezett a szúrás, és alaposan oda meg is pörköltek a hátát. Karra az utolsó pillanatban beugrott a siklóba, és menetközben még megégetett egy pár bambán szédelgő urkhest. Karsal azonnal felhúzta a gépet, és már csak annyit hallottak, hogy Parázsnok iszonyatosan dühösen káromkodik, és éktelen haragjában elrendeli, hogy a romboló szálljon fel és vadássza le a menekülőket.

Karsal borzasztóan hajtotta a siklót, de a romboló már a nyomukban volt. Rakéták elől menekültek, de az egyik szárnyat eltalálták, és félgőzzel tudtak csak tovább menni. Utolsó erejükkel benavigáltak a hegyek közé, a szűk kanyonokba Parázsnok már nem tudta követni őket. Zakatolt, kattogott a gép alattuk. Vészfények gyulladtak, és Karsal kétségbeesetten rángatta a kormányt, hogy valahogy túljussanak a hegyeken. A kanyonok után egy völgyes rész következett, tele roncsokkal és szeméttel. A közeli gyárakból hordták ide a hulladékot, a kéményekből vastagon szállt a fekete füst. Nagy volt a nyüzsgés, és messziről már látszottak a város fényei. Üggyel-bajjal tudták csak letenni a gépet, a roncstelep kellős közepébe. Lélekszakadva menekültek tovább, és csak akkor nyugodtak meg, mikor már a tömötten álló épületek közé keveredtek. Nem találkoztak senkivel, de gépek zaja és munkások hangja hallatszottak el hozzájuk a távolból. Besurrantak az egyik raktárba és kilihegték magukat. Ültek egymás mellett a földön és pihentek. Karsalnak nem tett jót a szaladás, erősen fájlalta az oldalát. Elismerő pillantást vetett Karrára és megkérdezte:

– Honnan tanultad azt a villanó trükköt a szemeddel?

– Apámtól, ő meg az apjától. Mi a Fényszórók nemzetségébe tartozunk, közülünk mindenki meg tudja csinálni.

– Öcséd is?

– Ő is.

– Jó apátok lehetett.

– Igen, az volt. Még azelőtt tanította, mielőtt a kumlák megölték.

Rájuk telepedett a fájdalmas csönd. Karsal feszengett és sóhajtozott. Fáradt volt és erősen vérzésnek indult az oldalán tátongó seb.

– Megyek, hozok valami gyógyszert meg ennivalót – állt fel Karra.

– Jó. De szerezz magadnak valami sapkát. Nem kell, hogy feltűnést kelts.

Karra bólintott és eliramodott. Karsal megnyugodva nézett utána. Lehunyta szemét és megpróbált pihenni. Jó érzés volt, hogy volt mellette egy megbízható társ, aki kézbe vette az irányítást, és nem neki kellett erőlködnie.

Karra sokáig odavolt és Karsal már kezdett aggódni. Aztán csak feltűnt a fiú alakja, alaposan megrakodva mindenfélével. Ételt, gyógyszert, ruhákat, de még fegyvereket is szerzett. Szemöldökéig húzott egy rongyos sapkát, szőke haját igyekezett teljesen elfedni. Míg Karsal evett és gyógyult, Karra izzó szemekkel, szigorú arccal figyelte, majd rámordult:

– Miféle hely ez? Kik ezek az emberek, akik a gyárakban és a bányákban dolgoznak?

– Rabszolgák.

– Hogyan? A haguriknak sosem voltak rabszolgáik! Ez törvényellenes, és felháborító!

Karsal hosszasan nézett a fiúra, nagyot sóhajtott és mesélni kezdett:

– Idefigyelj, Karra. Én nem vagyok áruló, vagyis a népem szemében lehet, az vagyok, de most elmondom neked a dolgokat az én szemszögemből. Néhány évtizede sok minden megváltozott a feketék társadalmában. Aggorral kezdődött minden, és az ő óriási hataloméhségével. Kilkil idejében, terjeszkedtünk, adókat szedtünk más világoktól, de soha nem kényszerítettük őket, hogy minket szolgáljanak. Aggor viszont megemelte az adókat, és amikor nem tudtak fizetni, elhurcolta őket otthonaikból, hogy majd ledolgozzák, amivel tartoznak. Csakhogy mire lejárt volna a szolgálatuk, újabb adóemelés lett, ami természetesen újabb kényszermunkát vont maga után. Sokan belehaltak az embertelen bánásmódba. A törzsek is összevesztek, jó néhányan ellenezték Aggor viselkedését, nagy viták voltak a Tanácsban. De több volt a támogatója, mint az ellenfele, így semmit nem tudtak ellenne tenni. A legnagyobb ellenzéki csoport az Emésztők törzse volt, köztük én is. Akkoriban jutottam túl a keninen, megbízható embereknek parancsoltam. Volt egy bolygó, amelynek a népe régóta hűséges szövetségese volt a feketéknek, de Aggor nem volt tekintettel a régi időkre, és az ő adóikat is megemelte. Nem tudtak fizetni, persze, és rájuk is rabszolgasors várt. Követeket küldtek hozzánk, Emésztőkhöz, hogy segítsünk nekik, lépjünk fel az érdekükben. A törzsem nem tett semmit, nem mertek szembeszegülni Aggorral. Nekem elegem lett a buta tehetetlenségből és a gyávaságukból, ezért fogtam két nagy cirkálót, rátelepítettem az embereket, és átjutattam őket a labirintuson túlra, Gulan birodalmába. Ott szabadon élhettek, oda nem merték őket követni. Azonnal bíróság elé vittek, és számon kérték az árulásomat. Nagy cirkusz volt, jól emlékszem, szemtől szembe Aggorral, és első urkhesével, Parázsnokkal. Parázsnokot legyőztem egy aljas trükkökkel teli párbajban, de mindhiába harcoltam a becsületemért, mert Aggor kijelentette, hogy Harcok Tudója úgy ítélkezett, hogy életem végéig nekik kell szolgálnom, sőt, nekem kell majd szállítanom a rabszolgákat. Én azt válaszoltam, hogy szabad ger vagyok, nem parancsol nekem senki, főleg nem egy néma kődarab a tanács ellenében, és nem vagyok hajlandó nekik szolgálni. Nyíltan nem mertek kivégezni, de végleg száműztek a birodalomból. Elkergettek, mint egy utolsó kutyát, és megmondták, ha vissza merek jönni, meg fognak ölni.

Karsal elhallgatott, mert rettenetesen kiszáradt a szája, és összeborzadt. Jeges szél nyargalt végig a régi raktárépületen. Karra megdöbbenve kérdezte:

– Senki nem állt ki melletted?

– Még a saját törzsem se. Az Emésztők gyűlölnek engem, de ez már egy másik történet. Magamra maradtam a nagy eszméimmel, és a régi törvények tiszteletével. Rajtam kívül vannak még kitaszítottak, nem is egy. Az Emésztők és a Hasítók törzséből sokan csináltak ilyen titkos akciókat, kiszabadították a rabszolgákat, megtizedelték Aggor szállítmányait. Amolyan szabad kalózok, rejtőzködnek, odacsapnak, belülről bomlasztják a tanácsot. De kevesen vannak, és nincs nagy erejük.

– Miért nem csatlakoztál hozzájuk?

– Eleinte azt sem tudtam, hogy léteznek, és fogalmam sincs, hol keressem őket. Én már nem tudtam többé visszajönni a labirintuson át, ők meg azt hiszem, még északabbra portyáznak.

– Karsal, mi lesz így? Elpusztul az összes haguri, mind a két birodalom. Tes büntetése ez, mert elkorcsosodott a világ, nem tisztelik már a régi törvényeket!

Elszomorodva ültek egymással szemben. Karrában valami nagy nagy keserűség lappangott. Tovább kérdezősködött:

– Mit csináltál, mikor száműztek?

– Ise-Gulan birodalmába mentem, Maiáról Maiára vándoroltam. Össze-vissza csatangoltam, huligánokhoz csatlakoztam, raboltam, fosztogattam. Nem vagyok büszke arra az időszakra, de kétségbe voltam esve, és teljesen egyedül kellett boldogulnom egy egészen új világban. Egyszer megtámadtam egy jólöltözött, magas férfit, azt hittem gazdag, és sok pénz tudok lopni tőle. Elszaladtam az erszényével, de utolért és alaposan helybenhagyott. Dühös lettem, és próbáltam a fekete tűzzel ellenállni neki, de kiderült, ő is birtokolja ezt az erőt, így nagyon rosszul jártam. Ott feküdtem előtte legyőzve, magatehetetlenül, de képzeld, nem hagyott magamra. Ise-Gulan volt az. Magával vitt, meggyógyított, ennem adott. Ő volt az első, aki emberszámba vett. Akkor már napok óta éheztem és rettenetesen hálás voltam neki a jóságáért. Először mondtam el a bánatomat valakinek. Meghallgatott, megvigasztalt. Kért, hogy maradjak vele. Nekem meg már amúgy sem volt hová mennem, úgyhogy eldöntöttem, őt fogom szolgálni. Az összes ember közül egyedül ő érdemli meg.

– Te Karsal, minek kellenek Aggornak a rabszolgák? A haguriknak sosem voltak rabszolgáik, hiszen Maia mindent megad nekünk!

– A feketéknél kicsit másképp működik a dolog. Tudod, nálunk a Maiákból sok erőt kivesz, hogy elbírjanak a fekete tűzzel, és folyamatos védelmet biztosítsanak az űrből jövő aszteroidák ellen. Így bányászatra, hajók építésére már nem marad energiájuk, ezt más módon kell megoldani.

– Egyszerű! Költözzetek el erről a barátságtalan vidékről! Hát minek kell állandóan veszélyben élni?

– Sokan és sokszor felvetették már ezt, de Aggor hallani sem akart róla. Mert egy nyílt területen mi védené meg a feketéket?

– Csatlakozhatnátok Ise-Gulan birodalmához.

– Az meg a függetlenség elvesztését jelentené.

– Ez butaság. Hiszen minden haguri egyenlő. De ha nem hát nem. Akkor meg legalább részt vállalhatnátok a hadjáratokban, és cserébe hajókat, fegyvereket kapnátok Gulantól, ez is egy módja a Maiák megkímélésének.

– Mi, feketék, konokok és büszkék vagyunk. Aggor ebbe sosem menne bele, azt mondaná, hogy nem szolgál Ise-Gulannak, nem vagyunk rászorulva a könyöradományára.

– Értem én, de akkor is igazságtalan, hogy a gyengébb népekkel végezteti el a piszkos munkát, hogy rabszolgamunkára kényszeríti őket. Miért nem dolgoznak a haguri harcosok, vagy Aggor maga?

– Ez jogos kérdés. Csakhogy ezt ne tőlem kérdezd, hanem Aggortól.

– A saját törzsed miért nem állt melléd? Miért gyűlölnek téged?

– Úgy ezer évvel ezelőtt, elterjedt egy új szokás. A fekete hagurik családokat alapítottak, és gyermekeknek adtak életet. Egyre kevesebben születtek a Maia méhében, egyre több hagurit anya szült. Ez azért volt jó, mert a Maiának mindig rettenetes fájdalmat okozott egy fekete haguri világra hozása, sok Maia bele is pusztult, mert a fekete tűz kiégette a bolygó kristályszívét. De ha egy asszonytól születik gyermek, akkor az anya és a Maia együtt, egymást támogatva viselik el a fájdalmat és így könnyebb mindkettőjüknek. Több gyermek is születhet, megsokasodik a nép. Mára már az a ritkaság, ha valaki nem családban, anyától születik. Nos, én ebben is a kivételt erősítem. Tes akaratából, Maia méhében fogantam, és mikor megszülettem, óriási fájdalmat okoztam a bolygómnak. Nem égettem ki a szívét, mert egy erős Onta-Maia volt, viszont nagy földrengéseket okoztam. Sokaknak tönkrement az otthonuk, házak, épületek dőltek össze. Ezért gyűlöltek annyira, mert alig kezdtem el élni, máris csak a baj volt velem.

– Hihetetlen! Úgy tűnik nekem, nagyon finnyásak ezek a ti Maiáitok. Én úgy, de úgy ráncba szedném őket! Mindig csak a dolgok könnyebbik oldalát választják, ez nem valami nemes dolog. De Karsal, akkor neked nincs is családod? Ki nevelt fel?

– Néha befogadott a törzsemben élő egyik-másik család, de mindig valami butaságot csináltam, ezért túladtak rajtam. Alapvetően én neveltem fel saját magamat. És továbbra sincs szükségem senkire, elboldogulok egyedül, ahogy eddig is.

Rájuk telepedett egy szomorú csend. Karrának eszébe jutott a saját apja, és majd megszakadt a szíve, mikor arra gondolt, hogy Karsal semmit nem tapasztalt meg a gondtalan gyermekkorból, amit családban, szeretetben él meg az ember. Odakint csillapodott a szél, és Karsal megpróbálta, hogy lábra tud-e állni. Egészen jól érezte magát, és eldöntötték, hogy bemennek a központba, valami jármű után nézni. Minél hamarabb ki akartak jutni Ajbársáról.