Karra és Karsal unatkozva lebegtek az aszteroida mögött. Nem szóltak egymáshoz, próbálták elfoglalni magukat olvasással, rajzolással. Kétóránként váltották egymást a radar figyelésében, egyébként pedig csak a szükséges kommunikációra szorítkoztak. Továbbra sem szívlelhették egymást, de tudták, most nincs itt az ideje a versengésnek, majd a küldetés végén rendezik a dolgaikat egy becsületes párbajban. A mozdulatlan némaságban, Karsal-Bar hirtelen megmerevedett és feszülten figyelni kezdett valamire.  A radaron még semmi nem látszott, de abból, ahogy Karsal viselkedett, Karra egyből kitalálta, hogy valami nagy bajt érzékel. A fekete fiú abbahagyta a koncentrálást, és elfehéredett arccal felrántotta a kormányt. Felbőgette a kis sikló hajtóműveit és eszelős iramban nekiugrott az aszteroidalabirintus mélyének.

– Hé, mi van? – bökkent rá Karra.

– Baj van. Hallgass – mordult rá a másik.

Őrült tempóban cikáztak az ide-oda süvítő kisbolygók között, sokszor csak hajszállal kerülték el az ütközést. Akkor Karra végül megpillantotta az üldözőket. Tömzsi, jól felfegyverzett cirkáló loholt a nyomukban. Rádión rájuk szóltak, hogy álljanak meg és adják meg magukat, de Karsal nem törődött velük, még csak nem is válaszolt, hanem inkább rágyorsított. Remekül navigált, de amazok is éppen olyan jól ismerték a terepet, és csakhamar tüzelni kezdtek rájuk. Lehetetlen volt az űrbéli akadályok és a lövedékek elől is elugrani egy időben, így nemsokára találat érte őket, és tehetetlenül bucskáztak előre, majd nekicsapódtak egy nagy meteoritdarabnak. Tehetetlenül lebegtek mikor a cirkáló végül melléjük ért, és Karsal fogcsikorgatva nézte végig, ahogy a hajó raktere kinyílik, és szép komótosan bekapja őket.

A raktérből egy mozgó járda a járműhangárba szállította a sérült gépet, közben fegyveresek tűntek fel a sikló jobb és bal oldalán. Karsal  megragadta Karrát és komolyan rászólt:

– Jól figyelj rám. Bármi történjék, érted, bármi, ne szólj egyetlen szót sem, és ne próbálj harcolni. Nagyon fontos, hogy ezt megértsd, különben itt hagyod a fogad. Ígérd meg, hogy nyugton maradsz. – Szinte könyörgő volt a hangja, és Karra nagyon meglepődött, hogy ennyire kell félniük valamitől. Bólintott és hátradőlt. Még elcsípte a Karsal vonásain átfutó torz rettegést. A fekete fiú meredten nézett maga elé, a légzése nehézkessé vált. Hamarosan kiszálltak a siklóból, és egy csapat fiatal harcos közrefogta őket. Egy félreeső terembe kísérték a két utazót, és közben gyűlölködő, megvető pillantásokat vetettek Karsalra, Karrát pedig csodálkozva, kíváncsian bámulták. Egyikük meg is tapogatta szőke haját, valószínűleg még sosem látott ilyet.

A szobában egy magas, fiatal harcos várta őket, látszott, hogy ő a hajó parancsnoka. Kicsit idősebb volt, mint Karsal, és ruháján mindenféle jelzések díszelegtek. Gonosz, gyűlölködő vigyorra húzta a száját, egyenesen odalépett Karsalhoz és öklével az arcába vágott. Nem elégedett meg azzal, hogy a fiú az ütéstől a földre esett, továbbra is tiszta erejéből verte, rúgta ahol csak érte. Karra halálra rémült, semmit nem értett, és közbe akart lépni, de Karsal intette neki, hogy maradjon veszteg. Mikor a parancsnok kiadta dühét, figyelmét Karra felé fordította. Elkapta szőke üstökét és térdre kényszerítette. A fiatal urkhes úgy érezte, mintha ezer kés szaggatná a fejét, de becsülettel ellenállt a fájdalomnak, és tűrte a megaláztatást. Száraz szemel bámulta, ahogy lódult az ököl, hogy őt is megüsse, de akkor Karsal felmordult:

– Hagyd őt békén, Parázsnok! Neki semmi köze a mi dolgainkhoz!

– Úgy? Hát megjött a hangja is az árulónak! Lássuk csak, milyen mocsokságot követtél el már megint! Volt pofád megmutatni az átjárót az idegeneknek, ide merted hozni Ise-Gulan fiát? Azt ugye nem mesélted el neki, milyen gyalázatot hoztál a saját fajtádra? Hát nem megmondtuk, hogy többé ne merj visszajönni ide? Vegyétek el a kardját, a gyávák, a becstelenek nem viselhetnek köztünk fegyvert!

A harcosok elvették a fiúktól a fegyvereket, Karsalról még a köpenyét is leszaggatták. Karsal sziklaként állt, arcizma se rezdült a megaláztatásra, de semmiképpen nem volt hajlandó térdet hajtani, és a harcosok nem merték jobban feszíteni a húrt. Parázsnok újra megszólalt:

– És most halljuk, miben sántikáltok? Mi a küldetésed, mit parancsolt neked az Ise?

– Ehhez semmi közöd. Nem vagyok köteles egy Fújónak válaszolni. Tanuld meg a helyed, Parázsnok, és vigyázz, hogy beszélsz egy Emésztővel.

A parancsnok elsápadt a szemtelen szóra és újabb pofonáradattal torolta meg a sértést. Szidalmazta, leköpte, ismét megrugdosta. De semmi sem használt, Karsal néma, és mozdulatlan maradt. Akkor Karrából próbálta kihúzni az információt, de a szőke fiú is erősen ellenállt.

– Őt aztán hiába vallatod – vonta meg a vállát Karsal –, csak egy alsóbbrendű urkhes, nem tud semmit.

Parázsnok szeme résnyire szűkült és felbőszülten hörögte:

– Vigyétek őket! Majd elszámolunk velük, mikor Ajbarsába érünk.

Meglódították a foglyokat. Karsal büszkén, magasra emelt fejjel távozott. Egy raktárhelységbe vitték őket és rájuk zárták az ajtót. Hallották még, ahogy az őrök megegyeztek a váltásban, majd minden elcsendesedett. Akkor Karsal a földre rogyott és eltorzult arccal próbálta elviselni fájdalmát. Nagyon megverték, első ránézésre Karra is meg tudta állapítani, hogy néhány bordája eltörött. Vért köpött fel. A szőke fiú mindent megtett, hogy enyhítse a szenvedését, levetette ingét, csíkokra hasította és igyekezett bekötözni és ellátni a sebeket.

– Köszönöm, hogy közbeszóltál értem – mondta neki, de Karsal nem válaszolt. – Mi a csudáért nem harcoltunk velük? – dohogott tovább Karra.

Karsal nem szólt egy szót sem, de mikor kicsit jobban lett, komolyan kezdett Karrához beszélni:

– Te csak hallgass, és addig örülj, amíg nem kell harcolnod velük. Meg akarsz halni, te szerencsétlen? Ellen bírnál állni a fekete tűznek?

– Jó, jó, de te visszavághattál volna, neked is van fekete tüzed! Miért hagytad, hogy így bánjon veled? Hisz ez a Parázsnok még csak nem is ger, nem olyan erős, mint te! – akadékoskodott tovább Karra.

– Igen. Harcolhattam volna, ha visszafogom is magam, komoly sérüléseket tudnék okozni neki. De láttad, milyen sokan vannak, először lefárasztottak, aztán legyőztek volna, és még keményebben elvernek, engem is, téged is. Harcolhattam volna úgy is, hogy nem fogom vissza magam, kiengedem az egész fekete tüzet, ami bennem van. Akkor nem maradt volna semmi a hajóból, a körülbelül ötvenfőnyi legénységből. Én meg nem vagyok gyilkos. Hát ez van, Karra, okosabb nem jutott eszembe.

Elhallgatott, és Karra megdöbbenve bámulta. Tudta, hogy Karsal nagyon bátor, de azt álmaiban sem gondolta volna, hogy bölcs is, meg nemes lelkű is. Hirtelen felforrt a vére attól, ahogy a gyáva Parázsnok elbánt velük. Nem szerette Karsalt, de nem tudta elviselni az aljasságot és az igazságtalanságot. Sötéten meredt maga elé és azon járatta az agyát, hogy miképpen tudnának visszavágni.

– Ha kijutunk innen – kezdte – fel kell ajánlani a tisztességes párbajt. Majd én harcolok, elbírok vele, ne félj!

– Ne aggódj Karra, lesz harc, Parázsnok is csak erre vár. De tisztességes nem lesz, ezt már előre megmondom. Sőt… Nem is lehet harcnak nevezni, inkább kivégzésnek.

– Micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan! Haguri nem ölhet hagurit! Minden szent törvénykönyv tiltja! Ti feketék nem lehettek ennyire barbárok!

– Karra! Kikérem magamnak! Nem minden fekete ilyen. Csak az Aggor, meg a Parázsnok félék…

– Karsal… gondolod, hogy Bartos veszélyben van?

– Nem tudom. Remélem, még kihúzza egy darabig, Aggor nem támadhatja meg nyíltan, a tanács és mindenki előtt. De rossz érzéseim vannak. Ha már így bevisznek minket a birodalomba, jó lenne meglógni, megkeresni Bartost, aztán eltűnni innen minél hamarabb.

Karsal felnyögött. Erősek voltak még a fájdalmai, és Karra nem fárasztotta tovább, hagyta kicsit pihenni. Különben sem volt mit beszélni többet, azt szégyellte megkérdezni, hogy mi történt régebben, és hogy Parázsnok miért nevezte árulónak. Nagyon érdekelte, hogy miféle tartomány lehet Ajbársa, de úgy gondolta, úgyis meglátja majd hamarosan.