Két órán keresztül várakozott a palota előcsarnokában, míg végre beszólították. Közben senki nem szólt hozzá, és ő sem szólt senkihez. Nem éppen uralkodóhoz méltó fogadtatás, de úgy döntött, nem veszi észre ezt a kis diplomáciai bakit. A tanácsterem kisebb volt, mint amihez otthon hozzászokott, de praktikus és kényelmes volt a felépítése. Elsősorban is kör alakú volt, így minden tanácstag jól láthatta és hallhatta a középpontban beszélőt. Másodszor pedig ceremóniamester vezette a beszélgetések fonalát, és akinek megadta a szót, csak az beszélhetett. Bartosnak eszébe jutott, hogy odahaza, Gulan beszéde után, mindenki beleszól, és összevissza, fegyelmezetlenül kiabálnak a tartományfőnökök. Itt teljes csend volt és minden szem a jövevényre szegeződött. Megállapította, hogy lenne még mit tanulniuk a „civilizálatlan” feketéktől. Egy széles kristálykő trónuson pedig ott terpeszkedett maga Aggor hadúr. Első látásra viszolygott tőle: magas, bozontos szemöldökű, hosszú szakállú, zavaros szemű férfi volt. Egy darabig méregették egymást, és Bartos látta, hogy a másik díszes ruhája alatt jókora izmok duzzadnak. Bartos csak somolygott magában, mert tudta, ha harcra kerülne a sor, bizony fél kézből is legyőzné ezt az embert. A másiknak is hasonlók járhattak a fejében, mert egészen elsápadt és bizalmatlanul méregette a jövevényt. Csak úgy sugárzott belőle a rosszindulat. Bartos előre lépett, köszönt, bemutatkozott, és elmondta jövetelének célját. Nem szaporította a szót, lényegre törően beszélt, de azért alaposan kidomborította a kumla veszély fontosságát. A közös múltra, a közös vérre hivatkozva kérte a feketék tanácsát, hogy csatlakozzanak hozzá a háborúban. Több tartomány- és törzsfőnök is volt a tanácsban, és Bartos kezdte érezni a feléje áradó bíztató energiákat. Sokaknak tetszett a beszéde, főleg, hogy hozzájuk hasonlóan tömören, katonásan adta elő mondandóját. Néhányan elismerő pillantást is vetettek a fiatal Isére. Aggor hadúr felállt és gúnyos szólt hozzá:

– Bátor vagy, Ise-Bartos, hogy egyedül ide mertél jönni. De mondd csak, talán apád, Ise-Gulan meghalt, hogy új Isét választottak?

– Nem, Aggor. Apám él, és jó egészségnek örvend. Maga mellé vett társuralkodónak, és egyenrangú döntési joggal rendelkezem. Ő azért nem tudott velem jönni hozzátok, mert a csillaghajók építésével van elfoglalva. Nagy háborúra készülünk, és szeretnénk, ha ti is részesei lennétek a győzelemnek.

– Ha jól értem, nélkülünk nem tudjátok legyőzni a kumlákat, igaz?

– Félreérted. Mindenképpen legyőzzük őket. Apám is, és én is bírjuk a fekete tüzet. De ha ti is csatlakoznátok, kevesebb lenne a veszteségünk, és gyorsabban befejezhetnénk a háborút.

– És miben éri ez meg nekünk?

– Új területeket ajánlok. Ha a kumláktól visszafoglaljuk az Újhaguri Birodalmat, egészen nagy területek, gazdag naprendszerek várnak benépesítésre. Arrafelé lehetne terjeszkedni, portyázni.

– Minket ez nem érdekel. Erre északra is vannak még kiaknázatlan területek. Nem vágyódunk elmenni olyan messzire.

– Aggor, nektek is érdeketek, hogy legyőzzük a kumlákat. Ha a kumlák eljutnak a birodalmatok határára, túl késő lesz, és nem fogjátok tudni megállítani őket.

– Minket rengeteg természetes akadály véd.

– Ezt az ellenséget ez nem fogja visszariasztani. Hatalmas fúróhajóik vannak, letarolják majd az összes aszteroidamezőt és bolygótörmeléket. Akkor már a fekete tűzzel sem fogtok sokat érni, mert mire porrá égetnétek az egyik támadó hajót, két másik már a hátatokba kerül. Nagyon sokan vannak, és nagyon gyorsak. Én végignéztem, ahogy kiírtotak egy egész haguri birodalmat. Nem kellemes dolog a hátralévő életet meneküléssel tölteni, hidd el nekem.

– Nos, majd ha idejönnek a kumlák, szembenézünk velük. De mi nem mozdulunk innen ki, nem kockáztatjuk az életünket a semmiért.

– Semmiért? Haguri testvéreitek élete neked semmi? Mindannyian ugyanannak a Tes istennek a tüzéből születtünk. Össze kell tartanuk! Talán gyáva vagy, Aggor? Félsz a kumláktól?

Akkorát ugrott erre a hadúr, hogy hatalmas széke is felborult bele. Magánkívül üvöltözött, pattogtak a tenyerében a fekete szikrák. Nem emelte ütésre a kezét, de egészen közel ment Bartoshoz és egyenesen az arcába ordította:

– Hogy mersz gyávának nevezni a saját házamban! Egy senki vagy, Ise-Gulan nyomába se léphetsz! Még ki sem érdemled az Ise megszólítást, hol van a hármas tulipán jele a homlokodról? Kölyök vagy te még ahhoz, hogy kioktass engem!

– Lehet, hogy még nem vagyok olyan hatalmas, mint az apám, de téged bármikor legyőzlek. Ne feledd, Aggor, mind a három tűz itt van a tenyeremben, s a fekete lángjaim olyan erősek, hogy ezt az egész Maiát el tudnám pusztítani, veled együtt. Gyere, próbáljuk meg egymás erejét tisztességes harcban, akkor majd meglátjuk, kinek kell engedelmeskednie a másiknak. Ha én győzök, meghajtod magad az akaratom előtt, ha te, akkor azt tehetsz velem, amit csak akarsz, elfogadom, bármilyen döntést is hozol. 

Aggor szeme összeszűkült, arca elfehéredett. Nem szerette, hogy sarokba szorították, és látta már, ha belemegy a játékba, csúfosan végezheti. Kardját markolászta és támadóállásba helyezkedett. Most még maga mellé állíthatja az embereit, egykettőre leteperhetik az arcátlan, idegen herceget. Bartos sziklaszilárd tartással, végtelen nyugalommal várta a támadást. Akkor azonban parancsoló hang hasított a feszült, vihar előtti csendbe:

– Erről nem dönthetsz egyedül, Aggor. Ise-Bartos ajánlata tisztességes, vagy elfogadod, vagy a Tanács fog határozni a csatlakozás kérdésében. A hercegnek volt bátorsága idáig eljönni és tisztelettudóan beszélni, ezt te magad is elismerted. Megérdemli, hogy megfontoljuk a szavait. – Az őszülő hajú, de még mindig jókötésű harcos barátságosan hunyorított Bartosra, és szigorúan, szúrósan nézett körbe, a többiekre. Szavai támogatásra találtak, mert többen elismerően bólintottak, és egyetértően éljeneztek. Aggor nyaka körül szorult a hurok, és már nem támadhatott nyíltan az idegenre. Látszott, hogy tart az imént felszólaló veterán tekintélyétől. Morgott és vicsorgott dühében, majd megpróbálta menteni, ami még megmaradt tekintélyéből, és felkiáltott:

– Senki nem dönt semmiről. Először is megkérdezzük Harcok Tudójától, mit gondol az egészről. Ha azt mondja meg kell küzdenem a jöttmenttel, ám legyen, megteszem. De addig is, a kérdést lezárom, Ise-Bartost pedig kísérjétek szállására. Holnap mindketten Harcok Tudója elé járulunk és meglátjuk, mit szól a haguri szövetség ötletéhez.

Még mielőtt válaszolhatott volna, Bartost közrefogta egy csapat harcos. Nem lett volna értelme továbbfeszíteni a húrt, így is örült, hogy nyert egy napot. Biccentett a hadúrnak, aki majd eszét vesztette dühében, hogy nem kapta meg a szokásos tiszteletet. Bartosnak eszébe sem jutott meghajolni, vagy elismerni Aggor magánál hatalmasabbnak. Pökhendi viselkedése, büszke tartása sokakból elismerést váltott ki. Mikor elhagyta a tanácstermet, az iménti ősz hajú vitéz melléje lépett és kezet nyújtott neki.

– Sorild vagyok, harcoltam apád mellett, mikor még Kilkil vezérrel együtt jártak portyázni. Én felelek a feketék birodalmának biztonságáért. Mondd csak, Bartos, hol vannak a többiek? Mert a Látóim jelentették, hogy három lelket számoltak a peremvidékre betörni.

– Az embereim csak elkísértek, de a határról visszaküldtem őket. Nekik itt nincs dolguk.

– Vagy úgy. Gondolom, volt közöttük egy fekete, másképp nem találtál volna ide.

– Igen.

– Csak nem Karsal, az Emésztők törzséből?

– De igen.

– És ha elküldted őket, hogy gondoltad, hogyan fogsz visszatérni a hazádba Karsal idegenvezetése nélkül?

– Hazafelé már az egész fekete flotta fog kísérni. Nem kell annál jobb idegenvezető.

Sorild tágra nyitotta a szemét, aztán harsány kacagásban tört ki. Úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele. A körülötte állók, akik hallották az utolsó szavakat, elképedve meredtek Bartosra, de mindnek ott bujkált a mosoly a szájuk szegletében. Sorildon látszott, hogy csudára tetszik neki Bartos merészsége. Abbahagyta a nevetést, és komoly arccal hajolt hozzá:

– Idefigyelj Gulan kölyke. Ma este tartunk egy kis tanácskozást, ott lesz néhány törzsfőnök és tanácstag. Sokaknak nem tetszik Aggor uralkodása, tenni akarunk ellene valamit. Érted küldöm az embereimet, elrendezzük az őrséget is a szállásod előtt. Gyere el a gyűlésbe, nem bánod meg. Sokaknak tetszett, amit ma beszéltél, és neked is szükséged lesz szövetségesekre.

– Köszönöm, Sorild, de nem megyek. Én nem veszek részt a feketék belső viszályaiban. És neked sem javaslom. Az ilyen pártoskodások csak szétzilálják a nemzetet. Ha Aggor rossz vezéretek, majd úgyis belefullad a saját hibáiba, és előbb-utóbb elbukik. Én a magam módján szerzek majd tekintélyt köztetek, mindannyitok szemében, és nem áskálódva, egyik törzset a másik ellen fordítva. Ezt jegyezd meg, Sorild.

Azzal Bartos faképnél hagyta az idős harcost és elvonult szállása felé. Sorild és a többi harcosok úgy álltak ott, mint akiket villám sújtott agyon: megkövülten, némán. És ahogy figyelték a herceg távolodó alakját, felgyulladt a szemükben valami mélységes és erős tisztelet.