Fejünk felett az ég

2. rész

Bevásárlás

            Halljuk az utcai összecsapások zaját. A dühöngve közlekedő járműveket, a súlyos robbanásokat, néha a sikolyokat is. Halálsikoly, vagy csak egy egyszerű kiáltás, nem tudni. Ritkán merészkedünk ki a pincéből. Legalábbis nappal. Biztonságosabb idelent, nem tudhatjuk, kinek mik lennének a szándékai.

            Tegnapelőtt éjjel felmentem, már nem először. Egyedül. Szükségünk volt élelemre, és a környéken sok az elhagyott lakás. Minden alkalommal egyre tovább merészkedem. És nem csak én.

            Az egyik kapualjból épp egy férfi kukucskált ki, majd amikor látta, hogy nincs nálam fegyver, a kezében tartott csomaggal elszaladt. Azt hiszem jobban megijedtem mint ő. Nem tudom mi történne, ha belefutnék egy lázadóba, vagy kormánypártiba. Kérdezne, vagy azonnal lelőne? Elengedne, vagy foglyul ejtene? Valahogy nem vágyom arra, hogy megtudjam. Jobb nem gondolkodni ilyeneken.

            Reményem, hogy maradt még zsákmány a hétemeletes házban nem volt hiábavaló. Egészen a negyedik emeletig felmentem. Az alsóbb emeleteket jól láthatóan darabokra szedték. Néhol berobbant valami a falon át, máshol a fosztogatás jelei. A negyedik végre rendezettebbnek tűnt. Több nyitott lakásba is benéztem. A tulajoknak nem volt idejük bezárni a lakásokat. Konzervek szinte minden háztartásban voltak. Találtam is bőven.

Fiatal agglegényként, az első albérletemben, még én is konzervekkel vettem körül magam. Vicces így visszagondolni rá.

            Kis kutakodás után találtam egy párnát, amiről leszedtem a huzatot, azt használtam szatyornak. Igyekeztem minél gyorsabban, és halkabban eljárni. Nagyjából húsz konzervet sikerült belegyömöszölnöm az álommanó táskájába. A csomagot magamhoz szorítottam, és elindultam visszafelé.

A lépcsőhöz érve észrevettem valamit a szemem sarkából. A lépcsőfordulóból, egy arc meredt rám a sötétben. Megtorpantam, azt hittem itt a vég, már másodjára. Aztán az arc eltűnt, hallottam a lépteit, ahogy sietősen eliszkolt. Utána szóltam, de nem mertem kiabálni. Válasz nem jött. Igaza volt. Nem tudhatja ki vagyok. Menekülőre fogtam. Amilyen halkan csak tudtam leszaladtam a lépcsőn, ki a kapuig.

Kinéztem az utcára, nem volt ott senki. Engem nem leptek meg a kapualjban. Egy pillanatra felrémlett a környék. Milyen is volt egy hónappal ezelőtt. A fák lassan hullajtották leveleiket, de a nap még erősen sütötte a játszóteret, és mögötte a betonozott focipályát, ahol minden nap suli után pattogott a labda.

A többemeletes házak ablakai javarészt kitörve, az utcákon üvegszilánkok tengere, és a falak mintha csak lőlapok lennének. Itt járt a harc. Itt éreztem először, hogy milyen jó is lenne beszélni valakivel, aki elmagyarázza mi folyik itt, és meddig tart. Aki próbál értelmet adni abba, amibe aligha lehet. Már olyan régen el vagyunk vágva minden információforrástól, hogy néha Ildikóval azon vitázunk milyen nap van.

A kapualjból kiszaladva, elindultam a rejtekhelyünk felé. Csend borult az utcákra, nem csak a sötétség. Minden sarkon megálltam, és alaposan kikémleltem az utam. Néhol felbukkant egy-egy bujkáló alak, akik ugyanúgy mint én, az utcákat fürkészték, majd ha biztonságban érezték magukat, futottak tovább. Talán éppen egy pincébe, vagy elhagyott lakásba. Sokan élhetnék még úgy mint mi.

Az utcánkba érve letérdeltem a sarkon egy autóroncs mögé és vártam. A konzervek összekoccantak a párnahuzatban. Elszámoltam magamban ötvenig, és kilestem a roncs mögül. Nem láttam senkit. Ha követtek, akkor be kellett volna már érniük. A házak falai bezárták a sötétséget ebbe a kis utcába. Egyedül voltam.

Kezemben a csomaggal odaszaladtam az egyik ház oldalán lévő lyukhoz. Talán egy gránát okozta, vagy a közelben lévő kiégett autó. Nekünk mindenesetre jól jött. Egy felnőtt ember nehezen préselte át magát ezen a lyukon, de mivel én sosem voltam nagydarab, könnyen ment. Lehúztam magam után a konzerveket, és lejutottam a pince folyosójára. A dohos levegő szinte arcul csapott. Előkotortam a zsebemből az öngyújtót, amit még napokkal ezelőtt találtam. Gyengén, de megvilágította az utat a sötétben, bár vakon is közlekedhetnék idelent. Jobbra fordultam, és láttam a pince végén a fényt. Lehajoltam, és keresni kezdtem a zsinórt, amit kifeszítettem, a végén néhány üres konzervdobozzal. Riasztónak kitűnő, és a betolakodókra is frászt hoz majd. Nehezen, de megtaláltam. Átléptem, majd a pár lépéssel arrébb lévőt is.

Odaléptem az ajtóhoz, és kivettem a téglát, ami jelezte Ildikónak, hogy megjöttem a körutamról. Láttam, hogy Ildikó a gyertya felé kapott, már készült rá, hogy elfújja azt. Megnyugtattam, hogy csak én vagyok, és nyissa ki az elreteszelt ajtót. Beléptem, és ő a nyakamba borult.

Rettegett amikor kimentem az utcára. Félt, hogy nem jövök vissza. Akárcsak én. Átnyújtottam neki a konzervekkel teli huzatot, és felderült az arca. Mintha csak a főnyereményt adtam volna át neki egy versenyen.

Kincső már a fal mellett aludt, későre járt. Az éjszakák hűvösre fordultak már. A pincében találtunk három ágybetétet, és takarókat. Az összes helyiséget átnéztük, és amit csak tudtunk felhasználtunk idelent. Ildikó és Kincső együtt aludtak az egyik betéten, a másik az enyém lett. A harmadikat az ajtó elé támasztottuk, ezzel eltakartuk a rést, amin kilátszódhatott a gyertyafény. Miután mindent visszatettünk a helyére, felbontottunk két konzervet, és megvacsoráztunk. Kincsőt hagytuk aludni. Elmeséltem Ildikónak a találkozásaimat, a kapuból kiszaladó embert, a lépcsőházban bujkálót, és azokról is beszéltem akiket az utcán láttam.

Mintha csak a tükörképeim lettek volna az utca túloldalán. Csomagot cipelve, a fejüket behúzva lesték az utcát. Ildikót láthatóan nyugtatta a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, és vannak még rajtunk kívül is fegyvertelen emberek. Valahol én is örültem neki. De még mindig nem akartam felmenni, nem akartam velük lenni, mert nem tudhatom, mit tesznek meg mások a túlélésükért.

Ildikó lefeküdt a lánya mellé, és úrrá lett rajtam egy kényelmetlen érzés. Örültem, hogy velem vannak, de hiányzott a feleségem. És úgy éreztem, hogy felelőséggel tartozom értük. Ezekben a napokban, csak mi vagyunk egymás számára. Én nekik adok támaszt, hisznek bennem, én pedig tőlük kapok erőt, hogy átvészeljek mindent.

Most is így érzem. Nem hagyhatom őket cserben, hiszen ők sem fordítanak nekem hátat. Aznap este mielőtt elfújtam a gyertyát, és lefeküdtem a magam helyére, a kabátom zsebéből kihalásztam csendben egy darab csokit, amit még a konzervek között fedeztem fel. Letettem Kincső mellé. Ildikó rám mosolygott, ahogyan csak egy anyuka képes rá.

Tudtam, hogy Kincső reggel nagyon boldog lesz.